Óriási kisded a kórházban

A minap Hetti rémisztő lázgörcséről írtam, amit csaknem húszezren olvastak el huszonnégy óra alatt. Kaptam hideget, meleget érte, azért, amit akkor és ott tettem vagy nem tettem. Köszönöm elsősorban annak a három mentősnek, akik ellátták a lányom, a hozzászólók tanácsait, akik megosztották velem és másokkal saját tapasztalataikat!

Azt hiszem, ezen írásom is megosztó lesz. A kórházban töltött négy nap a mostani témám. Legutóbbi bejegyzésem ott hagytam abba, hogy Hettivel beszáguldottunk egy mentőautóval a kórházba, ahol a kezelőben 41 fokos láza volt, de ezt már úgy tudtuk megmérni, hogy magánál volt. Ekkor én még mindig pizsamában és mezítláb ácsorogtam, de már higgadtan válaszoltam a doktornő kérdéseire. Felkísértek bennünket a csecsemőosztályra, ahol Hetti lábába egy branült ültettek. Mivel kicsit pufók, ezért csak sokadik próbálkozásra sikerült megszúrni őt, amit ismét sírva hallgattam végig. Ezek után néhány perc alatt olyan mélyen és békésen aludt, mintha mi sem történt volna. A mi szobánkban csak egy szék volt a rácsos ágy mellett, de nem bántam, mert egy szemhunyást sem tudtam volna aludni. Megérkezett a férjem, aki egy amolyan „apás” csomagot állított nekünk össze, bélelt bundanadrággal és fidres-fodros felsőcskékkel. Ekkor mosolyogtam először az éjszaka alatt. Végre farmert, pólót és cipőt húzhattam…

Hajnalban Hetti óriásit hányt, a láza ismét 40 körül mozgott, és ez így ment két napig. Ha gyógyszert kapott, lejjebb kúszott, aztán megint feltornázta magát. Óránként mértem a hőjét, folyton forrónak éreztem a homlokát, és azt vizslattam, vesz-e levegőt álmában. Sosem voltam egy szívbajos anyuka, de a történtek után kicsit jobban figyelek. Talán még a semmire is.
Hetti a kórházban sem hazudtolta meg magát: egy percet sem ült egy helyben, és az első reggelen már csúszdázott a folyosón kialakított játéksarok közepén, egy órán keresztül elmélyülten tilitolizott egy régi fa kutyával (ha valaki lát hasonlót, szóljon, mert szeretnék neki venni). Nem akartam elhinni, hogy 39 fokos lázzal is túlteng benne az energia. Lelépcsőztünk a kávéautomatához, aztán fel. Lebzseltünk a nővérpult körül, Hetti elkunyizta a nővérek reggelijét, „telefonált”, számítógépezett, úgy tett, mint egy osztályos orvos vagy épp egy főnővér. Játszott a többi gyerekkel, simogatta a kisbabák lábát, nyitogatta, majd csukogatta az ajtókat, bekopogott a „szomszédainkhoz”. Hihetetlen volt, hogy néhány órával ezelőtt, azt hittem, nem éli túl a rohamot. Milyen más egy gyerek szervezete, mint egy felnőtté! Még WC-re is alig tudok kimenni, ha lázas vagyok, a lányom pedig majd’ olyan huncut betegen, mint egészségesen. Estére elfáradtam a sok járkálásban, de aludni továbbra sem tudtam, mert mindig arra riadtam, hogy nem lélegzik, lázgörcse van (a mai napig többször felkelek éjjelente, mert azt álmodom, hogy nem vesz levegőt).

Sokáig nem tudták, mi okozza a magas lázat, végül az utolsó napon derült ki, hogy volt egy kis torokgyulladása, aminek én egyetlen jelét sem tapasztaltam. Hetti összes lelete, a fül –orrgégészeti és a szemészeti vizsgálatok eredménye is negatív lett. Egy kétoldali koponyaröntgent visszautasítottam, mivel egy többnapos véraláfutás miatt nem szerettem volna, ha leszíjazzák és fölöslegesen sugarazzák. Hetti még nincs 15 hónapos, minden héten beüti valamilyét, a sípcsontja tele van kék-zöld foltokkal. A bőre érzékeny, még az is meglátszik rajta, ami valójában nincs is. Nincs abban semmi szégyellni való, hogy nem végeztem el az orvosi egyetemet, egyszerűen anyaként éreztem, hogy fölösleges ez a vizsgálat.

A nővérek és az orvosok többsége nagyon kedves, megnyugtató, figyelmes és emberséges volt, de sajnos még mindig akadnak olyan egészségügyi alkalmazottak, akiknek nem biztos, hogy ezt a pályát kellett volna választaniuk. Értem én, hogy kritikán aluli a fizetésük és majd megszakadnak a tengernyi munkától. Azt is tapasztaltam, hogy néha nincs rosszabb egy aggódó szülőnél, aki olyannyira idegesítő tud lenni, hogy azt nehéz szó nélkül hagyni. Nyilván én sem voltam ideális kísérő, de kikérem magamnak, hogy a nagyvizit előtt kiterelték az összes szülőt a folyosóra, a gyerekeket (inkább babákat) pedig egyedül kellett hagyni a felhúzott rácsos ágyban. Senkinek nincs joga elszakítani tőlem a kiskorú gyerekem! Természetesen én nem mentem ki a szobából, amire az volt a válasz, hogy akkor miattam nem kezdik el a vizitet. Igen, rám várt egy rakás orvos és még több nővér. Jobban mondva arra, hogy hagyjam ott a gyerekem, aki idegen környezetben van, beteg, és fogalma sincs ki az a tizenöt ismeretlen fehérruhás ember, aki vetkőzteti, nyomkodja, piszkálgatja. Végül engedtem a parancsszónak és én is kimentem a folyosóra.

Hettit pont láttam az üvegajtón át. Fél órán keresztül néztem, mit csinál egyedül és komolyan mondom, majd megszakadt a szívem. Nem sírt, nem hisztizett, nem ijedt meg, pedig sokan hangosan sírtak mellette. Csak üldögélt az ágyában, játszott a játéklaptopjával és telefonálgatott. Majd egyszercsak felállt, megkeresett a szemével, elnevette magát és integetni kezdett nekem. Alig láttuk egymást, mert két üvegablak és húsz méter is lehetett közöttünk, de csak integettünk egymásnak, mosolyogtunk a másikra. Én könnyek között, ő vidáman. Majd, mire beértem, mint otthon, egyedül elaludt. Olyan büszke voltam rá! De nem csak azért, mert a vizitelőknek is így köszönt, hanem mert az egész tortúrát hősiesen, bátran, könnyedén vette. Sokszor példát vehettem volna róla.

Mint azt már többször leírtam, mezítláb és pizsamában érkeztem a kórházba. A TAJ-kártyám valamiért nem volt a pénztárcámban, a férjem otthon sem találta. Talán korábban elhagyhattam valahol. De tizennyolc éves korom óta szigorúan vonják az éppen aktuális fizetésemből a tb-t. Nem vagyok egy orvoshoz rohangáló típus, a lányom fogantatása körüli procedúrát is sokszor magánúton oldottuk meg (mert az állami kórházban végeláthatatlan a várólista). Miután másfél órát kellett várnom a beteg tizennégyhónaposommal az adminisztráción, közölték velem, írjam alá, hogy nincsenek irataim. Persze ezt nem tettem meg, majd a fejemhez vágták, hogy ha két héten belül nem mutatom be a TB-kártyám, akkor kiszámlázzák nekem a napi 17.000 forintot. Hogy miért is? Mert huszonnégy órában bent feküdtem Hettivel, amiért teljes ellátást kaptam. Aha, csak épp a napi háromszori étkezésből egyet sem vettem igénybe. Hogy miért? Mert vagy nem jutott, vagy egy másik épületszárnyban kellett volna ebédelnem, amit azért nem tettem meg, mert nem akartam egyedül hagyni a lányom. Négy nap alatt egyszer zuhanyoztam le, mert esténként nem akartam magára hagyni a szobában az alvó gyerekem, de ha még vigyázott volna is rá valaki, akkor sem biztos, hogy abban a zuhanyzóban szívesen tisztálkodtam volna. Nem vagyok finnyás alkat, de van amire még én is azt mondom, hogy nem. Némelyik orvos még mindig azt hiszi magáról, hogy felsőbbrendű lény, és még csak észre sem veszi azt a szülőt, aki szeretné megtudni, mi baja a gyerekének. Természetesen tisztelet a kivételeknek! Hálával tartozom ezeknek az egészségügyi dolgozóknak! És hagy köszönjem meg itt is a férjemnek azt a szeretetet, reggeltől estig tartó látogatásokat, amit kaptunk tőle! Most is olyan volt, mint mindig az én életemben: biztonságot nyújtó, szeretetteljes. Társ.

Minden jó, ha a vége jó – szokták mondani. A történet nálunk szerencsésen ért véget, bár a rémmese elejét szívesen elfelejteném. Örökre. Négy nap után, gyógyultan, kezünkben a további lázgörcsöket oldó készítménnyel, fejünkben rengeteg tapasztalással indultunk haza. Hettire egy új becenév is ráragadt: a neurológus doktornő feljegyzését így kezdte: „általános állapota jó, óriási kisded”. Ki gondolta volna, hogy még nevetni is lehet a Madarász Utcai Kórház csecsemőosztályán?

Hettivel mezítláb és pizsamában, mentőautóval érkeztünk a kórházba, viszont saját lábunkon (amin ezúttal már cipő is volt), ugyancsak pizsamában hagyhattuk el a Madarász utcát. Sohaviszlát, kórház!