Rellablog

Tartózkodási helyünk: 74-es troli

Mindeközben…

2016 tavaszán írtam az utolsó bejegyzésem, ami – akárhogy is számolom – bőven több mint fél éve volt. Először arra gondoltam, összefoglalom nektek, mi is történt velünk ez idő alatt. De ki emlékszik már arra? Múlt idő, valóságos történelem. Azért gyorsan tudjuk le a tavalyi évet címszavakban:
nyár, Harta – soha többé nem megyek vízpartra egyedül 2 db másfélévessel és 1 db alig négyévessel – a gyerekeim sellők (vagy legalábbis annak képzelik magukat). Soha többé nem újíttatom fel úgy az otthonunkat, hogy én három gyerekkel 100 km távolságból csüngök a telefonon órák hosszat és imádkozom a Jóistenhez, hogy a mesterembernek világos legyen, milyen alakzatban kell lerakni a követ, és fohászkodom a Mindenhatóhoz, hogy kiigazodjon a kisiskolásokat megszégyenító, saját tervezésű konyha-alaprajzomon. Először jártam a Szigeten – én bőven elmúltam harminc, kísérőm pedig éppen a négyet töltötte – igen, Hettivel próbáltam ki először a fesztiválozást. Szeptemberben elmúltam harmincegy – azóta minden héten legalább egy ősz hajszáltól szabadulok meg könnybelábadt szemekkel a tükör előtt. Szeretjük a telet – három anorák, három kabát, háromszor izzadok le, mire mindenkit szkafanderbe burkolok, én pedig még mindig csak pizsamában toporgok. Mi aztán nagy karácsonyimádók vagyunk – az atombiztosan elbarikádozott fánkat is természetesen magára rántotta az egyik gyerekünk. Megható évfordulás – a férjem az egyik kanapén, én a másikon aludtam át a Szilvesztert. Viszlát 2016, hagy menjen! 2017 – egy új kezdet, de valójában semmi nem változott. És ez így is van jól!

És a jelen: Nuli és Mircsi ebben a hónapban lesznek kétévesek. Nem bölcsisek, mert megadatott, hogy nem kell visszarohannom dolgozni, és mert – ahogyan annak idején a nővérükkel- szerettem volna velük maradni, amíg csak lehet. Nuli rengeteget beszél: szinte mindent értünk, de vannak hosszú monológjai, amiket még nem tudok lefordítani. Hetti szerint Nulinak “annyira jó, mert tök jól beszél angolul”. Szerintem inkább hollandul. Mircsi is szintén ügyesen fejezi ki magát, de ő sokszor inkább, mintha svédül tudna. Beszélgetnek, játszanak egymással, táncolnak kézenfogva, néha összeverekednek, aztán hamar kibékülnek. Kisebbik lányunknál beköszöntött a “csakszoknyátvagyokhajlandófelvenni” korszak. Vagyis mi “pöjgőst” húzunk még az anorákra és a pizsamára is. De jaj nektek, ha azt gondoljátok, mindegy, milyet! Lehetőleg pöttyös legyen, és akkor senkinek nem esik bántódása. Hetti már nagy. Ezt ő maga mondta a minap, amikor énekelni szerettem volna neki. Babakora óta esténként valamiért Bánk áriáját éneklem a II. felvonásból. Ha elfelejtettem, követelte, gyakran velem énekelte vagy azt dúdolta játék közben. Nagyon szerette. “Mama, én most már nagy vagyok, a “mintszáműzött” nélkül is el tudok aludni” – jelentette ki határozottan. Én pedig menten elvéreztem, mint szegény Bánk a II. felvonás végén. Persze az apukája még mindig elénekelheti neki a Fradi-indulót, az ellen nincs kifogása…

Mircsit gyakorlatilag semmi más nem érdekli a járműveken kívül. Órákon keresztül tologatja a kisautóit, édesen berreg hozzá, sziréna alapján megkülönbözteti a mentő- és tűzoltóautót, tudja, melyik a troli, a busz, a villamos vagy a vonat. Kijavít, ha a dömperre teherautót mondok, vagy ha összetévesztem a lánctalpas markolót a buldózerrel. A kedvenc a kukásautó és a trolibusz. Szobája ablakából távolról látni is, ahogy tovasuhan a sötétben. Lefekvés előtt el kell mesélnem, hogyan alszik el a troli, miként száguld haza az éjszakában, miközben hatalmas lámpáival beragyogja a sötét utcát. Legalább egy járművet meg is kell várnunk, s csak ez után hajlandó befeküdni az ágyába. Minden nap, ovi után trolizunk is, a két lányommal együtt -fejet hajtva a férfiakarat előtt – elutazunk a Közlekedési Múzeumig, ott megcsodáljuk a gyönyörű építési területet a rengeteg munkagéppel, majd hazaszáguldunk a nélkülözhetetlen és megismételhetetlen 74-es trolival. A fiam arcát látni kellene, ahogy felderül, amikor meglátja az érkező trolibuszt! Ámulattal foglal helyet az ülésen, szája szélén ott csücsül egy elégedett mosoly, majd minden egyes megállónál egy pillanatra becsukja a szemét, még szélesebbre húzza a száját, s már-már kéjesen, ám alig hallhatóan felsóhajt: “loli!” (troli). Ez eldőlt, semmi kétség nem fér hozzá: a fiam trolibuszvezető lesz!

14424831_1085062134864491_8520818999298577573_o

Mindeközben kisebbik lányom, folyamatosan leéget az utazóközönség előtt: szerinte a szemben ülő néni, az bácsi, és meggyőzhetetlenül állítja mindezt. A melletünk álló fiatal lánynak kinézi a szájából a pogácsát, hiába kínálom méregdrága, cukormentes, hiperszuperbio-keksszel, neki az nem kell. A melletünk ülő néger fiúra pedig azt mondja “majom”, persze próbálom elfogadtatni vele a tényt, hogy ő “fiú”, kár is szánalmasan azzal próbálkoznom, hogy “igen, a múltkor láttunk majmokat az állatkertben”, Nuli ragaszkodik ahhoz, hogy akinek nem olyan a bőre színe, mint az övé, az majom. Vagyis az afro-amerikai fiatal srác, aki szerencsére maga is csak mosolyog kislányom Darvinéhoz hasonló evolúciós felfedezésén, nem lehet más, csakis majom és kész! Nulinak minden gombot tízszer meg kell nyomnia, nem akar leszállni, a legmagasabb fogantyún akar kapaszkodni, és neki az sem tökmindegy, hova ül le a trolin.

Hettinek már kicsit cikik vagyunk, nem igazán örül, hogy már megint több tucat ember előtt kell mutatkoznia velünk. Utazásunk alatt saját kérésére angolul kell beszélgetnünk, ami azért izgalmas, mert ő még nem annyira érti, mit mondok, én pedig egyáltalán nem értem, ő mit szeretne. Közben próbálok egyensúlyozni egy háromnapi hidegélelemmel jól megpakolt hátizsákkal úgy, hogy az egyik kezemben tornazsák és számtalan ovis műalkotás, a másikban én már meg sem tudom számolni, hány darab alvóka. Aki először lát így, biztosan azt hiszi, nem vagyok normális, amiért hol a daru mechanikai működésének elvéről tartok kiselőadást magyarul, hol pedig a környezetvédelem fontosságáról angolul, miközben majszolom a visszautasított, méregdrága, cukormentes, hiperszuperbio-kekszet. Mindezt három kisgyerek társaságában. Mindezt a 74-es trolin.

15626519_1175086845862019_3775195421858663531_o

Szóval valahogy így telnek most a mindennapjaink. Sok nevetéssel, játékkal, bohóckodással, még több trolizással. Lényegében nincs nehéz dolgom a gyerekekkel, mert annyira csodásak! Aztán persze van, hogy tényleg gondolkodóba esek: vajon harmincegy év után érdemes-e rászokni a drogokra, a cigarettára, a kedélyállapotjavító tablettákra, amiket vodkával küldök le, vagy inkább az összes megtakarított pénzem verjem el egy Fülöp-szigeteki, egyéves nyaralásra, ahova EGYEDÜL megyek? Persze csak viccelek (a férjemet magammal vinném), de tény, hogy létezik nálunk is pocsék nap, még akkor is, ha az emberek többsége ezt egyáltalán nem érzékeli, s még mindig engem hisz a világ legtökéletesebb anyukájának.
Ugyan már! Kicsit sem vagyok az. Sőt, sokszor azt érzem: rajtam kívül mindenki másnak jól megy ez, én meg egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki mindent csak elront. Aztán alszom egy jót, s másnap minden olyan könnyű megint. Néha irtóra ki tudnak botítani! Már a saját fejlesztésű, kizárólag feszültséglevezetés céljára kiötlött, igazán egyedi, visítva toporzékolásom sem segít, amit a nappali közepén szoktam eszközölni, miután legszívesebben rájuk kiabálnék és mindenkit katonásan beküldenék a saját szobájába, ahonnan érettségiig ki sem jöhet. A gyerekeim szerint különleges szabadalmam vicces, és már velem együtt csinálják, ami után rögvest elszáll minden dühöm, s azonnal nevetni kezdek én is. A fene vigye el, hogy nem lehet rájuk haragudni!

Dackorszak ide, makacskodás oda, mindenthatszázszorkellelmagyaráznom szer kettő meg amoda – azért este, amikor elalszanak ezek a kis moszatok, és hosszan ácsorgok az ágyuk fölött, mindig rájövök: az én gyerekeim a legcsodálatosabbak a világon. Nekem mindenképp azok.

13411691_1016804025023636_3176202680465852515_o

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!