Rellablog

Nem a gólya hozza!

“Én a punidon bújtam ki, a tesóimnak meg a pocakodon nyitott egy kis kaput a doktor bácsi. De hogy mentünk oda be, amikor még az apa felsége voltál?” – ti mit válaszolnátok erre a kérdésre? Én legszívesebben azt, hogy “édes kislányom, a kedvenc hartai gólyánk egy laza mozdulattal a fejemre pottyantott benneteket”…

A mi családunkban nem voltak tabuk. Bármit megkérdezhettem a szüleimtől, s tudtam, hogy mindig a megfelelő válasszal szolgálnak majd. Nem volt “leültetős” felvilágosítás, mégis mindent tőlük tudtam meg, s aztán a nővéremmel “kiskamaszosan” is átbeszéltük a dolgokat. Most már én vagyok a szülő, s bár azt gondoltam, sokkal később kezdődik a kérdezősködés, a férjemmel együtt mi is az őszinteség hívei vagyunk. Ne legyenek titkok! Éppen csak annyi, amennyi szükséges a magánélethez. Egészséges határok között, de a gyerekeink látnak bennünket ruha nélkül, sőt olykor becsobbannak mellém a kádba is. Az apukájukra simán rányitnak zuhanyzás közben, és gyakran a WC-n ülve is van társaságunk. Csipi négy és féléves, Nuli és Mircsi kétévesek múltak: gondolom nem én vagyok az egyetlen édesanya, aki vajmi kevés dolgot tud magányosan végezni 🙂

Hiszek a “nem hülye, csak gyerek” elvében, így nálunk a hatszázadik “Mi ez?” és “De miért?” sem marad érdemi felelet nélkül. A srácok minden kérdésre választ kapnak, s mindezt a saját nyelvükön próbáljuk megfogalmazni. Fontosnak tartom, hogy életkoruknak megfelelő válaszokkal elégítsem ki tudásvágyukat, legyen szó bármiről. Akármiről.
Na de mi a “jó” válasz a fenti kérdésre egy középső csoportos ovisnál? Csipi csak úgy odalökte nekem az esti meseolvasás közben ezt a “hogymentünkbe”-t, sűrűn pillázva hatalmas kék szemeivel. Komolyan megállt bennem az ütő, pedig nem vagyok egy pironkodó típus. Aztán azzal a lendülettel újra is indult a vérkeringésem, mert villámgyorsan valami értelmes magyarázatot kellett adnom. Amikor Nuli és Mircsi a pocakomban albérlősködött, sokat beszélgettünk arról, mi történik odabenn, milyen lesz az életünk, ha kikerekedik két kisbabával. Akkor Csipi alig múlt kétéves, de máris nagyon érdekelte a terhesség és a születés csodája. A duplaszületésnap előtt adódott a kérdés, hogy mégis hogyan fognak onnan kijönni a tesói. Muszáj volt elmondanom. De rögtön érdekelni kezdte saját története is. Azt is muszáj volt elmondanom. Nem mellesleg, amikor elhaladunk a kórház előtt, sosem felejti el jó hangosan megjegyezni ezt a puni-kiskapu kombót. Még akkor sem, ha épp a tömött buszon utazunk…

(A rend kedvéért: 2011 óta vagyok a gyerekeim apjának első felesége, és ez azóta sem változott. Bár valamiért nagylányunk azt hiszi, hogy csak az ő születésük előtt éltünk házasságban, most már nem férj és feleség vagyunk, hanem apa és anya).

Letudtnak éreztem ezt a baba-témát a kijövetelekkel, erre előállt a bemenetel kérdéssel. Köpni-nyelni nem tudtam. Legszívesebben azt füllentettem volna, hogy “fogggalmam sincs” és gyorsan folytattam volna a “Minden egér szereti a sajtot” soron következő részét, de hamar beláttam: válaszolnom kell, bármennyire meglepődtem a kérdésen, nincs mese. Faarccal próbáltam szavakba önteni, hogy milyen régóta szeretjük egymást az apukájával, újra elmeséltem első találkozásunk napját, bevallottam néhány félszeg csókot, elmagyaráztam a házasság fogalmát, hogy mi minden más köthet össze két embert a papíron kívül, húztam-halasztottam, hátha mégis csak jobban érdekli az esti mese, mint ez az elcsépelt méhecske-virág sztori. De nem. Tudni akarta: hogy ment be a pocakomba ő és a két testvére? Hadováltam szoros ölelkezésekről, és igyekeztem lezárni a témát azzal, hogy apa icipici része átvándorolt az én testembe, ott találkozott az én icipici részemmel, majd összefonódva nőni kezdtek. Úgy láttam, megelégedett a válasszal, s már olvastam is tovább a “Minden egér szereti a sajtot” ötödik részének harmadik bekezdését, mire közbevágott: “De milyen része vándorolt át hozzád? És hova? A a szívedbe? És azon a kiskapun ment be, amin a tesóim kijöttek?”. Te jó ég! Már csak ez hiányzott! – gondoltam, és legszívesebben odacitáltam volna az apukáját, akivel olyan régóta szeretjük egymást, mert ő jobban bírja a stresszhelyzeteket, egy férfi talán lazábban reagál az efféle érdeklődésekre. De a lányom csak tovább pillázott a hatalmas kék szemeivel, én pedig éreztem, hogy itt aztán ma este nem lesz több “Minden egér szereti a sajtot”. Hebegtem-habogtam, akár a gazdaság szigorlaton, mekegtem-makogtam, mint amikor geometriából feleltem, öööööztem, ismételgettem, hogy “izé, hát tudod”. Zavarban voltam. Váratlanul ért a felelés. Végül leragadtunk annál a pontnál, ahol az orvosok segítenek azoknak, akiknek a hűdenagy ölelkezésből nem fejlődhet kisbabájuk. Ezzel eltereltem a gondolatait abba az irányba, hogy nekünk sok-sok kellemetlen dolgon kellett átesnünk ahhoz, hogy ők most itt lehessenek, de mi örömmel vállaltuk, mert annyira szerettünk volna a szüleik lenni. Sikerült olyan izgalmas témává varázsolnom az infertilitást, hogy nem lepődnék meg, ha az oviban azzal dicsekedne: az ő anyukája hányszor szúrta magát hasba injekcióstűkkel, mire mindhárman megszülettek. Bár nagyon remélem, azért a szerelem-szoros ölelkezés-részecskeelméletemnek is volt némi haszna!

Szülőként elengedhetetlennek tartom a mindeféle-fajta kérdések megválaszolását! Nem legyinthetek elbagatelizálva ezzel a dolog fontosságát! Nincs kibúvó: “majd apád elmondja” vagy “ráérsz te még arra”. Nem! Csipi faggatott már a halállal kapcsolatban is. Mindent elmondtam neki. Érdekelte, hogy a fiúk miért nem szoktak egymással csókolózni. Mindent elmondtam erről is. Kíváncsi volt, neki miért nem olyan nagyok a cicijei, mint nekem, az én lábamon miért nő szőr, és mi az a tampon, amit néha a WC mellől kipiszkálnak a testvérei. Nincs apelláta, keményen vizsgáztatva vagyok. Egyelőre még én is csak tanulom ezt a tantárgyat: sokkal több természetességet kell belevinnem, kevesebb kötőszót, kétszer annyi hasznos információt, gyermeki őszinteséget, mindezt lehetőleg értelmes mesébe burkolva. Fel van adva a lecke…

Ugyan sokkal jobban szeretném, ha egy jó darabig esténként a “Minden egér szereti a sajtot” című Urbán Gyula mű lenne porondon, de nem bánom, hogy végül ismét nekemszegeződött a kérdés (Csipi születése előtt Sztella unokahúgom szinte ugyanezeket tette föl ugyancsak nekem). Örülök, mert tudom, hogy fontos a lányomnak, mit mondok, érdeklik a válaszaim. S ez nagy kincs egy anya kezében! De közben ijesztő is, hiszen nagy felelősség hárul rám, ráadásul nem elég egyszer beismernem, hogy bizony nem a gólya hozta őket. Három kisutód előtt kell jelesre vizsgáznom ebből a mese-felvilágosítósdiból, és ha lehet, legyen rajta cukormáz, tejszínhab és koktélcseresznye is.
Tudom, hogy még túl korai ezzel foglalkoznunk, s ez csak egy egyszeri alkalom volt. De még nem is akarok belegondolni, hogy majd egyszer a lányaim tényleg szerelmesek lesznek egy nálam két fejjel magasabb, jóval trendibb és műveltebb, jóképű és vicces fiúba, akit majd szívélyesen kell fogadnom a saját házamban, sőt még mosolyogva meg is kell kínálnom almáspitével. Azt is tudom, hogy a fiam néhány év múlva hazahoz egy szőke, hosszúcombú, makulátlan bőrű, bájosan pillázó, kitűnő tanuló gimislányt, akit szintén kedvelnem kell. Tudom, hogy hamar elrepül az idő, s ennek a szele most váratlanul megcsapott. Még nekem is készülnöm kell, így ha kérhetem, néhány évig maradjunk az alapoknál: a lányoknak punija, a fiúknak pedig kukija van.

(Csipi édes aranyköpéseit -és idővel Nuli és Mircsi frenetikus beszólásait- a Rellablog Facebook-oldalán gyűjtöm. A gyerekeim és köztem zajló, szenzációs párbeszédeket az “Utóirat” című fotómappában találjátok. Kellemes mosolygást mindenkinek!)

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!