Rellablog

A kávé meg én

Szeretem a kávét. A nap bármely szakában meg tudnék inni belőle egy bögrével. De hogy az izgalom megmaradjon, hogy ne fojtsa meg a varázst a torkosság, csak napi kettőt engedélyezek magamnak. Legfeljebb. Legtöbbször csak egyre van időm, viszont az teljességgel elképzelhetetlen lenne, hogy naponta legalább egyszer ne fussunk össze. Nincs alá -vagy fölérendeltség, egyenrangú felek vagyunk, a kávé meg én. Így viszonyunkat nem mondanám függőségnek, mert bármikor le tudnék mondani róla. Csak nem akarok. 

Néhány perccel ébredés után már találkozunk is a konyhában. Vagy a nappaliban. A reggeli kávém a puszta megszokás. A legtöbbször a férjem készíti, lassan tíz éve tudja, hogyan szeretem: fél bögre forró fekete, fél bögre meleg tej, és egy leheletnyi cukor (ő kicsit mindig édesebbre csinálja, de mivel hálás vagyok neki a kedvességért, így évek óta ezt már nem dörgölöm az orra alá). Legyen benne még kevesebb mint egy kocka, körülbelül egy negyed kávéskanálnyi, sima kristálycukor. Nem nád, nem barna, a legkevésbé édesítő. Mezei fehér cukor.
Úri huncutságnak tűnhet, de nekem az sem mindegy, miből iszom. A csészét például utálom. Szeretem a nagy és öblös bögréket, az optimális a két decis. Van három-négy bejáratott bögrém, s ha nem ebben kapom, képes vagyok átönteni (ha a férjem vétett, akkor szigorúan csak titokban). Kávé ivás közben fontos a nyugalom. Persze 3 kiskorú után, reggelente ez gyakorlatilag kizárt, így mire megiszom a napi első betevőm, egy gyereket elindítottam óvodába, kettő elé pedig paradicsomos, sonkás katonákat kockáztam. Mire a bögre aljára érek, addigra legalább háromszor kell újramelegítenem és kétszer biztosan elfelejtem, hova is raktam. Néha rámborítják a srácok, máskor egészen megfeledkezem róla és csak este jut eszembe, hogy valahol még mindig rám vár. Sokszor kegyetlenül a mikróban hagyom, de olyan is volt már, hogy Bingó lefetyelte, amíg fakockákból egy komplett kávéházat próbáltam összeépíteni a gyerekszobában az utódokkal. Néha nemtörődöm vagyok vele.

Nem vagyok ínyenc. Jobb híjján beérem az instanttal is, de egyébként a kávézást egy izgalmas rítusnak gondolom. Már maga az elkészítés is egyfajta élvezet. Nem az ébrentartás vagy a pulzusszám megemelkedése a lényeg, sokkal inkább a kávé előkészítése, a monoton kavargatás, a kis kortyokban való fogyasztás – én minden egyes apró kortynál becsukom a szemem, előtte idegesítően sokat kavargatom, mert szeretem azt a hangot, ahogy a kanál a bögre falához ér. Más párosításhoz más hang is dukál. Ez a hang annyira harmonikusan csilingel, hogy még azt is elhiszem neki: a kávénak ránctalanító hatása van, ha mértékkel fogyasztjuk, csakis jót remélhetünk tőle.
Az ebéd utáni elcsábulás csakis akkor ejthet rabul, ha édesdeden szundítanak legkisebbjeim. Ilyenkor kiülök a teraszra, nézem a fák ringatózó leveleit, hallgatom a madarakat – talán még egy fakopáncsot is sikerül elcsípnem. Néha olvasok néhány oldalt abból a könyvből, aminek hónapok óta nem jutok a végére. Csak vagyok és töprengek. Nem csinálok semmit. Semmit sem csinálok. Esetleg dolgozom közben egy picit, mert a kávé ihletet ad, újraindítja az elcsendesült gondolataim. Egészen ritkán ilyenkor vasalok. Szeretek főszerepet vállalni a ráncok kisimításában. Szeretem a férjem ingeit megsimogatni. Azt hiszem, a vasaló gőze épp oly nyugtatóan hat rám, mint a kávé illata. Csak mélyen szaglásszátok össze a kettőt, s meglátjátok!

Hétvégente reggel én viszem ki Bingót sétálni. Mert imádom a házak konyhaablakaiból kiszűrődő illatokat. Minden otthonból más-más kávéillat kel útra. A saját konyhánkban is mindig mélyen beleszagolok a csomagolásokba. Nem csak egyszer, sokszor. A pörkölt kávé illatánál nincs jobb. Nekem ez az otthont jelenti. A megnyugvást, a megértést, a biztonságot. Igen, a kávénak olyan biztonság-illata van. Vagy épp “vanakiheztartozol”-illat. De egy aprócska kávészem egy csipetnyi “újnapújkezdet” meg egy dekácska “napfényíze” illatot is préselt magába. Még a kapszulát is meg szoktam szagolni, a szemes kávéból pedig elrágcsálok egy darabot. Étteremben, kávézóban sosem café latté-t kérek, -nem vagyok én úrileány- hanem egyszerű tejeskávét. Sokan visszakérdeznek, amin sűrűn mosolygok és belekezdek egy hosszas kávémonológba. Legyen nagy, de ne óriási. Ne legyen markánsan erős, de jól lehessen érezni a kávé ízét. Cukrot nem kérek bele, azt nem szívesen bíznám másra. A tej meleg legyen, de ne forró, a tejhab pedig ne legyen még csak a fele sem a kávéadagomnak. Bonyolult egy kávéképletem van, az már egyszer biztos…

Az egyetem alatt kezdtem rendszeresen kávézni. Akkor menőnek gondoltam ezt a szokást, és nem mellesleg kellett az adrenalin a rengeteg vizsgámhoz. Hogy őszinte legyek, már akkor imponált, ha egy férfi szereti és érti ezt a műfajt. Tetszik, férfiasnak gondolom, ha az erősebbik nem kávézik. Talán mert apám is minden nap kávézott. Volt egy kis fehér csészéje, mindig abból szürcsölte. Keveset ivott, csakis feketén, és sosem feledkezett meg a csészealjról sem, pedig azt a mai napig haszontalan használati tárgynak érzem. Azt szerettem a legjobban, ha közben olvas vagy régi menetrendeket nézeget. Ilyenkor, egy-egy korty előtt észrevétlen grimaszolt, elmosolyodott. Sosem hörpintette fel egyszerre, az nem az ő stílusa volt. Apa megadta a módját. A férjem is ugyanígy tesz. Van egy kedvenc, fekete-fehér kockás csészéje, amihez tartozik egy ízléses csészealj is. Ő sosem kapkod. És igazi gourmet. Persze három gyerek és egy olyan feleség után, mint én, már ő sem adja át magát egészen az élvezetnek, s pár perc alatt végez is a rituáléval. Szeretem nézni, ahogy issza. Néha csak ül velem szemben, és töpreng. Mint sokszor én. Néha közben olvas valamit: újságot, könyvet, történelmi cikket a telefonján. Akár csak úgy, mint hajdanán az apám. 

A kávézás nálam szenvedély. Megszokás és gyengeség. Egy hanyag legyintés. Egy jókedvű vállvonogatás. Az orális fixációm kielégítésére szolgáló pótcselekvés. Unaloműző, gondolatébresztő. Néhány perc én-idő. Étvágygerjesztő és étvágycsökkentő. Néha művészi alkotás, de leginkább amatőr kontárkodás. A gyerekeimnek “gombnyomogatós” játék, egészen ritkán kávéba mártott fél kockacukor. Egy jóleső program, egy rendszeres tevékenység. Magyarázkodás. Jelentéktelen kötelesség. A választás hatalma. Az íze utánozhatatlan, az illata mennyei. Értelmetlen zagyvaság, mégis kiűzhetetlen főhőse néhány percnek. Szükség van rá.

Szeretem a kávét. És azt hiszem, ő is szeret engem.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!