Hová tűntél, Tisztakék?

– Akkor ott találkozunk, és majd eldöntjük, hova ülünk be. Tudod merre van, ugye? – kérdezte a tanárom a telefonban.
– Persze, hogyne tudnám! – feleltem magabiztosan.
Rendben, de mi az a Tisztakék és egyáltalán hol van? – kérdeztem ezek után magamtól, mert bevallani nem mertem, hogy tájékozódásból az elégtelen határát is alig súrolom. Idő előtt indultam útnak, nehogy az eltévedés miatt kínosan sokat késsek, ezért húsz perccel a megbeszélt időpont előtt már ott voltam. Tisztakék – messziről láttam a cégtáblát, közben kicsit csodálkoztam, hogy miért pont egy tisztító elé beszéltük meg a találkozót. Központi helyen van, ez kétségtelen, na de pont ide? A hatalmas üvegtáblák előtt állva bárki megnézhette hogyan dolgoznak itt. Óriási gépek, ipari vasaló és megannyi, frissen csomagolt öltöny, kabát, szőnyeg, estélyi ruha. Órákig tudtam volna nézni, mi történik egy ilyen, teljesen átlagos, sőt talán sokak által unalmasnak és egyhangúnak vélt munkahelyen.
Azóta több mint hat év telt el és a tanár, aki az egyetemen tanított tavasszal már két éve a férjem lesz. A Tisztakék pedig végigkísérte eddigi kapcsolatunkat.
Sosem felejtem el azoknak az ingeknek az illatát, amiket én vittem be tisztíttatni fülig szerelmesen. Olyan jó érzés volt! Gondoskodom egy pasiról, arról a pasiról, és én oldom meg azokat a problémáit, amiket egy rosszul végződött, otthoni mosás után én okoztam! Évekig jártam oda, hol ingekkel, hol zakókkal, kabátokkal vagy épp moshatatlan pulóverekkel. Sorban álltam, várakoztam, fizettem, cetlit kaptam és egy nap múlva becsomagolt, jellegzetes illatú, patyolat tiszta ruhákat. Volt egy kedves, göndör hajú, mosolygós kasszás, aki vidáman kérdezte, hogy hívják a kutyánkat, látva szövetkabátomon az apró, tűlevelű szőröket. Aztán volt egy másik, aki morcosan, már-már vádlón jegyezte meg, hogy „na, a kutya már megint megtalálta ezt a szerencsétlen kabátot”. Ide vittük az esküvői öltönyt és a menyasszonyi ruhát, amik most is ott lógnak a gardróbban átlátszó zacskókban, fizetési címkével és a vezetéknevünkkel ellátva, Tisztakék-es logóval.
Mindig itt találkoztunk, s ha én érkeztem elsőként, sokáig néztem a tisztítási fázis lépéseit. Ki szeret otthon vasalni? És ki ne szeretne egy olyan vasalóval, mint amilyet a Tisztakékben használnak? Figyeltem, kik mennek be és mit visznek, a felfüggesztett árlistát pedig kívülről tudtam. Még akkor is ott találkoztunk, amikor már együtt éltünk és munka után mozit vagy színházat terveztünk. Nem a jegypénztárnál, nem otthon, hanem a Tisztakék előtt. Mindig. Ez a hely megszámlálhatatlan csókot és ölelést látott már, duzzogást, engesztelést és kibékülést. Köszönést és elköszönést. Vártam ott miniszoknyában és szandálban, csizmában és nagykabátban. Kutyával, teli bevásárló szatyrokkal, esőben, hóban, negyven fokban, zsúfolt hétfőn és csendes vasárnap, terhesen, babakocsival, egyedül és másokkal.
És most nincs. Megszűnt. Elköltöztek. Üres lett a Tisztakék. Nem mosnak, nem vasalnak, nem csomagolnak, senki nem veszi át a szennyest. Nem csilingel a kis harang, amikor nyílik az ajtó. A hatalmas, letakart üvegablakok azt jelzik: itt megállt az élet. Sehol egy cetli, hova mentek, miért zártak be, mi történt. Nem tudni. Mint ahogy azt sem, mi lesz a Tisztakék helyén.
Pár hete a férjem talált egy másik tisztítót, ahova el is vitte a koszos ruhákat. De ott nem úgy csomagolnak, mint a Tisztakékben, nem olyan az illatuk és drágábban is dolgoznak. Még nem jártam ott, nem tudom az milyen hely.
– Jó, akkor kb. egy óra múlva. Addig megpróbálom összekaparni magam és a gyereket. Hazajössz előtte vagy ott találkozzunk? – kérdeztem a férjemet a telefonban.
– Találkozzunk a Tisztakék előtt! – hangzott a válasz, amit oly sokszor hallottam már.