Ördögbőr, színes vonat és a felhők

Egy születésnap, ahol gyertya helyett mécsest gyújtunk, ajándék helyett pedig emlékezünk. Február 6-a egy ilyen nap. Boldog szomorú nap. A vízöntő hava. És az időjárás hű önmagához: mintha dézsából öntenék, úgy esik az eső.
Kislányunk közöttünk ébredt és első gondolatom az volt: „ma van a nagypapád születésnapja”. Hetti nem ismeri őt. Majd’ tíz éve én sem láttam apát, csak fényképekről. Hiányzik. De amit el kell fogadni, azt rég elfogadtam már.
Kíváncsi voltam, milyen ajándékokat kapott apa ezen a napon gyerekként a szüleitől, kamaszként pedig első szerelmétől, anyától. Először mamát hívtam és kis gondolkodás után eszébe is jutott.
– Egy nadrágot és a hozzá való kabátkát. Ez egy posztószerű anyag, aminek drapp színe volt, barna paszpolozással. Telis tele volt zsebekkel. Óvodás volt még, amikor megkapta és nagyon örült neki. Úgy hívták: ördögbőr. És Jánoska mindenkinek boldogan mutogatta, hogy neki bizony ördögbőre van, képzelheted. Csak ebbe akart óvodába menni, leimádkozni sem lehetett róla.
– És a színes vonatok! – kiabált a háttérből a nagypapám. – Az első összerakható, színes vonatokat tőlem kapta négy-ötévesen – tette hozzá apás büszkeséggel.
Az elmaradhatatlan vonatok. Sejtettem, hogy apa első születésnapjain is zakatoltak a mozdonyok.
„A jó könyv, a legjobb barát” – apa iskolás olvasónaplóinak első oldalain mindig ez a mondat szerepelt, amit Zitával előszeretettel loptunk el, amikor az Egri csillagokról vagy a Kőszívű ember fiairól kellett írni. Könnyű volt ajándékot választani, mert mindig volt olyan könyv, amire épp vágyott. De bármit is kapott, elolvasta.
– Imádta a sorozatokat és idegesítette, ha egy is hiányzott belőle – kezdte mesélni anya a telefonban.
– Tudod, megvolt az összes Révai, az Akadémiai kislexikon, történelmi, világirodalmi, biológiai, földrajzi, kémiai sorozatok. Rengeteg. Témák szerint sorakozott egymás mellett a kisebb könyvtárra való könyv. A kedvence a búvár zsebkönyvek volt, aminek talán 60-70 kötete jelent meg összesen. Az addig kiadottak közül mind megvolt. Egyet kivéve. Sehol nem tudta beszerezni és hetekig képes volt emiatt bosszankodni. Nem is tudom, melyik születésnapjára, talán a 18.-ra vagy a 19.-re, fene tudja, már nem emlékszem, de megvettem neki. Vagy húsz könyvesboltba elmentem, lejártam a lábam, mire végre megtaláltam. Teljes lett a sorozat. Még aznap egyesével levette a polcról az összes búvárkönyvet és újra végiglapozta mindet.
– De melyik volt a hiányzó, arra emlékszel? – kérdeztem.
– Persze. A felhők.
Sosem volt fontos apának az ajándékozás. Néhány kedves szó és két puszi a lányaitól, minden tárgynál többet ért. Leginkább az egyik névnapi ajándékára emlékszem. János nap közel van Karácsonyhoz, és valahogy kiment a fejünkből. Elfelejtettük. Hartán töltöttük az ünnepeket és hatalmas hó esett. Anyával, Zitával, Nesztával és a még bőven pelenkás Zsancival kimentünk az udvarra, gyúrtunk egy emberes, sárgadinnye nagyságú hógolyót és átadtuk apának. Elmosolyodott. Aztán hozott egy tálat, beletette a saját kézzel készített ajándékot és letette az asztalra. Odahívott bennünket és néztük, ahogy olvad. Közben mesélt. A különböző anyagok olvadáspontjáról, gyerekkori szánkózásokról és napokig tartó havazásról. Az elolvadt hógolyóból lett zavaros víz aztán még napokig kint volt az étkező asztal közepén. Az újévben pedig lefagyasztottuk és hazautazásunk előtt a kertben „szabadon engedtük”
Napok óta azon gondolkodom, vajon mit adnék neki idén. Tényleg nem tudom. Tisztán emlékszem arra a fizika témazáróra, amire alig tanultam. Sajnos tizenöt év elteltével is csak az egyenes vonalú egyenletes mozgásról van némi fogalmam. Aznap apa vitt iskolába és féltem. Attól, hogy olyan szégyenteljes karót írok, ami örökre megpecsételi a további sorsom. Nem is az érdekelt, hogy valószínűleg emiatt sosem lesz belőlem orvos vagy ügyvéd, inkább az bántott, mit szólnak majd hozzá a szüleim.
– Apa, akkor is büszke leszel rám, ha nem érettségizem le, sosem szerzek diplomát, a férjem szegény és tökhülye lesz, aztán tizennyolc évesen már egy csomó gyereket szülök?
– Boldog leszel? – kérdezett vissza.
– Azt hiszem, igen – válaszoltam kis gondolkodás után.
– Akkor ez nem kérdés: büszke leszek rád.
A fizika témazáróm 2-es lett és picit fellélegeztem, hogy emiatt nem siklott ki az életem. Évek múlva leérettségiztem és egyetemre is felvettek, de ekkor apa már nem élt. A férjem a legfontosabb férfi az életemben, az igazi nagy szerelem. A tejbe is van mit aprítanunk és a legkevésbé sem egy tökhülyéhez mentem hozzá. Tizennyolc évesen még magam is gyerek voltam, s a lányunk csak fél éve csatlakozott az életünkhöz. A csomó gyerek is összejött, ám egyelőre csak gondolatban. Ha apa most látna (nem onnan, föntről, hanem úgy fizikailag), akkor büszke lenne rám, mert sikerült az, ami neki régóta fontos volt. Nincs kérdés: boldog vagyok.
Boldog születésnapot, Apáci!