Röpül az idő, ha az ember olyan valakivel tölti a hétvégéjét, akit nagyon szeret. Ráadásul ezt az embert majdnem három évtizede ismerem. Sokat nem beszélgettünk egymással a három nap alatt, de talán nem is volt rá szükség. Úgyis mindent tudunk egymásról.
A férjem ilyenkor minden évben a Túrkevei Böllérfesztiválra utazik a barátaival. Pénteken indulnak, vasárnap érkeznek, s hogy mit és mennyit isznak, azt jobb, ha nő nem látja. De nem csak ivászatról szól ez a hétvége, munka is van bőven. A csapat aranyérmes lett kolbásztöltésből és Hetti is megkapta első madárlátta babáit az apukájától. A két túrkevei babát Lindának és Dórinak neveztük. Linda vörös, Dóri szőke.
Mivel a férfiak elmentek, ezért az jutott eszembe, hogy töltsük együtt a hétvégét a nővéremmel és két gyerekével. Zita néhány éve hartai. Ez azt jelenti, hogy sajnos ritkábban látjuk egymást, mint szeretnénk, viszont a telefonszámlánk a plafont verdesi, mert szinte minden nap beszélünk egy órát, amit egyikünk férje sem nagyon ért. Nekik felfoghatatlan, miről lehet ennyit trécselni. Az az igazság, hogy én sem nagyon tudom. Nagyrészt abból áll egy ilyen csevej, hogy „tartsd, leszűröm a tésztát”, „bocs, most nem érek rá, mert dolgozom, este visszahívlak”, „várj egy picit, tisztába teszem a gyereket” és „egy pillanat, mert el kell indulnom az oviba”. Mindketten anyáskodunk a vonal másik végén. Havonta egyszer megpróbálunk összehozni egy családi találkát is, ami persze nem mindig sikerül, de szerencsére a nyarakat javarészt mindig együtt töltjük.
Pénteken, a heti Pető után, könnybe lábadt szemekkel elbúcsúztattuk a mi apukánkat és vártuk, hogy megérkezzenek a „vidéki rokonok”. Zita, a hatéves Sztella és a hároméves Hunor. Kivikszoltam a lakást, elpakoltam az összes mosott ruhát, ami hetek óta tornyosodott a gardróbszobában, ötször felporszívóztam mindenhol, kidobáltam a lejárt ételeket a hűtőből, kétszer felmostam még ott is, ahol nem szoktam és mindenkinek új ágyneműt húztam. Sosem tagadtam, hogy én bizony a legkevésbé sem vagyok a háziasszonyok mintaképe, viszont a nővérem flottul összeegyezteti a munkát, a két gyereket, az egy férjet és a háztartást. Persze neki sem sikerülhet minden és vannak rosszabb napjai, de tagadhatatlanul szebb és jobb konyhatündér, mint én. Ez sosem bántott, sőt! Örülök a sikereinek, ő pedig az enyéimnek. De azért arra ügyelek, ha hozzánk jönnek, ne csak nagyjából legyen rend.
Telefonon mindig megbeszéljük, hogy majd amikor találkozunk, na akkor mindent megbeszélünk. Sosem sikerül. Három különböző korú gyerekkel elképzelhetetlen, hogy két felnőtt ücsörögjön, tejes kávéval a kezében és órák hosszat a világ dolgain töprengjen. Gyerekkorunkban úgy képzeltük, hogy amíg az egykorú gyerekeink egymással homokoznak (mert ugye egyszerre szerettünk volna terhesek lenni, egy kórházban szülni és egymás szomszédságában akartunk lakni). Szóval, amíg az utódok elvannak, addig mi makramézunk egy padon, amit az egyik nagymamánktól tanultunk. Együtt főzünk ebédet, egyszerre altatjuk a gyerekeket, a férjeink is ugyanabban az időpontban érkeznek haza, ugyanarról a munkahelyről, együtt nézzük a Híradót, a gyerekeinknek pedig ugyanazt az esti mesét olvassa fel az éppen soros. Így képzeltük húsz évvel ezelőtt, de végül nem így történt. És bizony ez így van jól. Tizenöt hónap van kettőnk között, érthető a kötődés, de az élet –földrajzilag- elszakított bennünket egymástól.
Péntektől hétfőig próbáltunk minél több programot összesűríteni, hogy a gyerekeink igazán jól érezzék magukat, s ettől tulajdonképp mi is. Játszótér, mozi, mentőmúzeum, kutyasétáltatás, jégcsapgyűjtés, játszóház, Maycsi mama, dédszülők meglátogatása, hóemberépítés és hógolyózás (gyerekeknek szigorúan kesztyűben, felnőtteknek természetesen a nélkül), átbattyogás az „Oroszlán-hídon”, reggeli, ebéd, vacsora, alma és narancs, este pedig egy Barbies mese és egy Bob mesteres. Mire ez a három gyerek mélyen aludt, addigra csak annyira volt energiánk Zitával, hogy három mondatot szóljunk egymáshoz. Szerettünk volna koccintani a lányom egészségére, aki fél éves lett, de a citromos Bacardi túl erősnek bizonyult a nap végén, kólát pedig sosem tartunk itthon, ezért inkább az alvás mellett döntöttünk. Minden reggel volt egy rövid, közös kávéra való, gyerekmentes időnk, de aztán indult a lekváros pirítós, két deci tej (kinek cumisüvegben, kinek állatos bögrében), majd az öltözködés és indulás valamerre. Ilyenkor autó kizárva, mert „mi” imádjuk a metró-szagot, a villamos állomáshangját és magas ülőhelyeit, a busz nyomógombjait és a jegylyukasztást (lehetőleg a babakocsiban alvó Hettinek is, különben megbünteti a kalauz). Az utcán az egész járdát elfoglaljuk: most is terelőkutyához hasonlóan próbáltuk egyben tartani a csapatot és olasz család módjára hangoskodtunk. De mi ezt így szeretjük.
Fárasztó, ha együtt vagyunk, de szinte sajátomként szeretem a nővérem gyerekeit. Sztella ilyenkor mindig beavat szerelmi ügyeibe: Ábelről mindent tudok. Huni pedig elmeséli és megmutatja, melyik mezőgazdasági haszonjárműnek tanulta meg a nevét, így pontosan tudom, hogyan működik a vetőgép és fővárosi lányként már a cölöpverőt is felismerem. Hettivel alig tudtam foglalkozni, de erre nem is volt szükség: az unokahúgomnak és az unokaöcsémnek gyorsabban sikerült mosolyt és kacajt csalnia a lányom arcára, mint nekem megtennem egy rövid lépést.
A hosszú hétvége alatt azért Zitával is tudtam egy keveset beszélgetni. Igaz, hogy egy mondatnak csak négy-öt megszakítással értem a végére és egy történet elmesélése akár fél napig is tartott, de mi ezzel is megelégszünk. Olyanok vagyunk, mint a harminc éves házasok vagy a rózsaszín ködbe burkolózó szerelmespár: szavak nélkül is megértjük egymást. Amikor elmennek, vagy mi hazajövünk, egy-két napig ürességet érzek, pedig nekem egy gyerekkel is van mit tennem és sosem unatkozom. Ilyenkor mindig eszembe jut, mennyivel jobb lenne, ha közelebb laknánk egymáshoz. Február közepén pedig alig bírom kivárni a jó időt, hogy végre hetekre, akár hónapokra leköltözzünk Hartára. Egyelőre a hó szakadatlanul szakad és nyárig még sok víz lefolyik a Dunán (ami egyébként összeköti Budapestet és Hartát), de addig lesznek még születésnapok és ünnepek, amiket igyekszünk együtt tölteni.
Szombat este a vártnál hamarabb elaludt az összes gyerek, ami azért egészen meglepő, mert délutánonként is három különböző időpontban szundítottak. Zitával eltakarítottuk a romokat a konyhában, összepakoltuk a játékokat tulajdonképp az összes szobában és begyűjtöttünk innen-onnan néhány koszos zoknit, pisis pelenkát és nedves, összegyűrt törölközőt. Úgy alakult, hogy a fürdőszobában, lefekvés előtt egyszerre mostunk fogat. Zita állt jobb oldalon, mert ő jobbkezes, én pedig bal oldalon, mert balkezes vagyok. Hogy ki öblít elsőként, abból megint heves mutogatások kerekedtek és persze most is az döntött, kinek folyik ki több hab a száján. Lökdösődtünk és nevetgéltünk. Pont úgy, ahogy gyerekkorunkban minden este.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: