Hettivel minden nap megyünk valahova három hetes kora óta, mert egyikünk sem bír a négy fal között ülni. Általában „rossz” időben sem kuporgunk otthon: ha valami esik vagy fúj, akkor –nem túl ötletes módon- elsétálunk a közelünkben lévő plázához. Hetti imád nézelődni. Lesi a fényeket, méregeti az embereket és csodálja a kirakatokat. Minden érdekli. Egyelőre még nyugodtan ül a babakocsiban és csak ritkán kéreckedik ki, de ilyenkor villámgyorsan leszerelem egy fogkefével vagy egy csomag popsitörlővel. Most még könnyű dolgom van, mert nem kell alkukat kötnöm: azt veszek meg, amit én szeretnék. Nem kell teljesen fölösleges, hercegnős tusfürdőt kifizetnem, vagy a tizenötödik csillogós balerinacipőre rábólintanom. Az óra ketyeg és hamarosan túl kell élnünk néhány hisztit és földön fetrengést az üzlet kellős közepén, de ez nem okozhat problémát. Nem létezik, hogy él olyan gyerek ezen a világon, aki ne tenne ilyet, mondhat bármit az édesanyja. Tulajdonképp várom, hogy Hetti mikor hisztizik majd egy Barbie babáért, s kíváncsi vagyok, mit lépek majd ekkor.
Nehéz megállni, hogy ne vegyek meg mindent a lányomnak, de igyekszem kordában tartani magam, így tényleg csak olyanért adok ki pénzt, ami érdekes és hasznos lehet. De nem csak öt percig. Bementünk hát egy játékboltba, mert egy-két dologra valóban szükségünk volt, s az unokaöcsém születésnapja is közeleg. Hiába csak féléves a lányom, azonnal fészkelődni kezdett a babakocsiban. Muszáj volt kivennem.
– Mit szeretnél? Egy valamit választhatsz! – ajánlottam föl neki, abban a hitben, hogy bizony félévesen is lehet valaki tudatos vásárló.
Egy nagy és színes ládában kivénhedt, talán rég elfeledett, plüss mesefigurák hevertek egymás hegyén hátán. Perdi és Pongó párosa a 101 kiskutyából, Donald kacsa és Mickey egér, Micimackó és Malacka, rózsaszín masnis, ölelni való macik és copfos, mosolygós rongybabák. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a plüssállatkák élnek. Lelkük van. Ha bezár a bolt, beszélgetnek egymással, játszanak, énekelnek, egész éjszaka fent vannak, s másnap, ha őket választja egy kisgyerek, akkor bizony nagyon örülnek és életük végéig (merthogy úgy képzeltem, nekik ilyenjük is van) jó barátok lesznek. Nekem is van egy plüsskutyám. Móni. A zuglói oviban így hívták a legjobb barátnőm, róla kapta a nevét. Az első születésnapomra vették a nagyszüleim. Móni végigkísérte a gyerekkorom: a bölcsiből és az oviból sosem hiányozhatott, minden fényképen rajta van, de ha bal lábbal keltem, akkor az általános iskolába is magammal vittem. Táborokba, külföldi utakra és vidéki hétvégékre is mindig elkísért. A barátomnak tekintettem. Több tucat plasztikai műtéten átesett már, legalább százszor lett kimosva, ezért sajnos az egyik szeme hiányzik, de nekem felnőttként is ugyanolyan sokat jelent, mint gyerekként. Eszmei értéke bárki számára megfizethetetlen. Ha a férjemet elszólítja a munka és a lányom is a saját ágyában szundít, akkor bizony még mindig a Mónival alszom. Mindig ott csücsül az ágyunk fölött Róka koma, a férjem gyerekkori kedvence mellett.
Hettivel körbejártuk a boltot, de nem találtam olyat, amiért szívesen kiadtam volna annyi pénzt. Mellettünk a nagy és színes ládánál egy anyuka állt három év körüli kislányával, s a „lejárt” plüssök között válogattak.
– De ne azt válaszd már, az olyan fiús! – próbálta megfűzni az anyuka a kislányt, aki egy barnás zöld dinoszaurusz mellett döntött. – Ez is majd ott landol, mint a többi, a szekrény alján! Inkább vegyük meg ezt! Ez olyan helyes, nézd csak! – halászott ki a nő egy rózsaszín pulcsis mackót. És tényleg szép volt, én is megvettem volna.
– De én azt a dínót szeretném! Anyu, légyszi, ezt vegyük meg! Légyszi! Már úgy a szívemhez nőtt! – kérlelte a kislány az anyukáját.
– Sárika, ez butaság! Nem veszem meg neked ezt a csúnyaságot. Teljesen felesleges otthonra még egy ilyen, amúgy meg drága is. Itt van ez a szép kis mackó, ez sokkal aranyosabb. Gyere, menjünk és fizessük ki, mert már így is késésben vagyunk! – zárta rövidre a nő.
És Sárika hiába szeretett volna egy másik állatot, ezt az édesanyja nem vette figyelembe. Felnőtt lévén fölülbírálhatta lánya döntését. Sárkia nem volt lelkes, amikor anyja a kezébe nyomta a kifizetett mackót, de este mégis biztosan vele alszik majd.
Mi is odamentünk a nagy és színes ládához. Odatartottam a lányom, kíváncsi voltam, neki, melyik jószág tetszik. Két kicsi kezével beletúrt a játékhalomba, lábaival pedig hevesen rúgkapált. Tetszett neki a dolog. Rövid keresgélés-kutakodás után előbányászott egy ijesztő, ronda és egyáltalán nem babáknak való mesehőst, Hulkot. Nem láttam a filmet, s valószínű, ha a pattogatott kukoricát ingyen adták volna, akkor sem nézem meg. Hát Hettinek tetszett Hulk. Eleinte próbáltam „lebeszélni” róla, mert értelmetlen vételnek gondoltam. Sejtettem, hogy ez a félmeztelen, lila gatyás izompacsirta csak két percre köti le a lányom, aztán bekerül abba a kosárba, amit csak nagy ritkán veszünk elő játszáshoz. Úgy vicsorgott, mint egy részeg pszichopata, egészen félelmetes volt! Kivettem Hetti kezéből és belenyomtam egy puha kacsát, hátha a szülői megerősítés jobb belátásra bírja. De nem. Meg sem fogta a kacsát és Hulk után nyúlt. Eszembe jutott Sárika, aki nem azt kapta, amit igazán szeretett volna. Legyek olyan, mint Sárika anyukája, tépjem ki Hulkot Hetti kezéből, ássam el jó mélyre és gyömöszöljem oda a kacsát? Az az én választásom lett volna, és nem az övé. El kellett fogadnom, hogy Hetti mást szeretne, mint én.
Igen, most még csak féléves és fogalma sincs arról, hogy mi vagy ki az a Hulk. Bizonyára a rikító színek tetszettek neki. De hagynom kell dönteni a lányom, legyen az iskola, szerelmi vagy Hulk-kérdés. El kell mondanom a véleményem, sokat kell beszélgetnem vele az őt érintő dolgokról, de a végső döntést mindig neki kell meghoznia. Ha hibázik, javítsa, akár a mi segítségünkkel, ha pedig jó úton jár, akkor élvezze ki döntése minden pillanatát és legyen büszke magára. Akkor és ott megfogadtam a nagy és színes láda fölött, hogy elfogadó anya leszek. Elfogadom a gyerekem döntéseit még akkor is, ha nem értek velük egyet.
Hulk most már mindenhova velünk jön, sárga núnúval együtt (szundikendő, ami nélkül elképzelhetetlen egy elalvás). Ha sétálunk, felcsíptetem őket a babakocsira, nehogy bármelyiket is elhagyjuk. Hulkot Hulkinak neveztük (csak simán, magyarosan, u-val) és Hetti szinte mindenre felhasználja. Nagyokat kacag, ha Hulki először a hátam mögül kandikál ki, utána pedig a fejemre ugrik, majd Hetti orrára nyom egy puszit. De a világot megmentő hős a fogfájás csillapítására is tökéletesen alkalmas: Hetti csurom nyálasra szokta rágni a lábát. Örül neki, ha az éjszakai elvesztés után reggel újra megtalálja és imádja, hogy Hulki többféle hangon szólal meg: van egy anyahangja és egy apahangja is.
És a legfontosabb: lányom rávilágított egy igen lényeges dologra, amit nem is tudtam. Hulki nem vicsorog, hanem mindig nevet!
Kommentek