Utoljára talán az esküvőm előtti napokban voltam ennyire izgatott, pedig most nem kellett hetekig készülődnöm, pontos listát vezetnem vagy több tucat emberrel időpontot egyeztetnem. Átlagos reggelnek indult a mai nap. Illetve kicsit szokatlan volt, hogy bekukucskált a tavasz.
Apai nagymamám a József körúton nőtt fel. Az ő édesanyját, Dédit még én is ismerhettem, s élénken emlékszem is rá. Felejthetetlen személyiség volt. Apa szerint hasonlítottam rá. Hatéves voltam, amikor nyolcvannégy éves korában elköszönt ettől a világtól.
Néhány hete a József körúti lakásról beszélgettem a mamával. Évekkel ezelőtt arra vitte az útja, megnézte a neveket a táblán, de sehova nem mert becsöngetni. Innen jött az ötlet, hogy elviszem oda. Oda, ahonnan jött. Bevallom, engem is érdekelt, milyen lehet most az a körfolyosós, sötét, ütött-kopott, hatalmas ház, ahol gyerekként sokszor jártam. Anyát hívtam segítségül, mert apával sok időt töltöttek ott harminc évvel ezelőtt.
A Harminckettesek terén szálltunk le a négyeshatosról, s anya már messziről mutatta a házat, aminek a küszöbét több mint húsz éve nem lépte át. Tanácstalanul ácsorogtunk a kapu előtt. Találomra megnyomtam egy gombot és monotonon belekezdtem a kicsit különös történetünkbe…
– Hogy hívták a dédnagyanyját? – kérdezte a kaputelefonban a hang.
– Kováts Sándorné.
– A Kováts néni? Jöjjenek fel a másodikra!
Kitárult előttünk a kapu, s ezzel együtt kinyílt egy rég elfeledett világ ajtaja is. Ahogy beléptünk, ömleni kezdtek az emlékek. Anya mesélt és mesélt. A régi burkolat már csak helyenként volt ép. A hibákat ormótlan, szürke betonnal pótolták, elfedve ezzel a múlt egy gyönyörű darabját. Anyának minden egyes lépcsőfokról eszébe jutott valami. Mintha múzeumban lennénk, úgy kapkodtuk fejünket jobbra-balra. Sajnáltam, hogy hamar fellépkedtünk a másodikra.
– Apád a közelben járt gimnáziumba és hát „a Janika szeretett sokáig ágyban maradni”, így mindig itt aludt, amikor nulladik órája volt – mesélte egészen átszellemülve anya. – Aztán a közelben kezdett tanítani, ezért gyakran felugrott a nagymamájához. Sokszor ültünk ketten a nagyszobában és a nagymamáját hallgattuk. Nagyon csinos volt. Csak zsabós blúzban láttam és a haja is mindig szépen kontyba volt tűzve. Egy utcányira születtetek mind a négyen. Vajúdni is inkább itt szerettem volna, mint a kórházban. Az első utunk ide vezetett az ötnapos Zitával. Aztán veled is. Volt, hogy ovisként ti is itt aludtatok.
Emlékszem. A nagyszobában volt egy hatalmas franciaágy, ahol a csipkés díszpárnákkal sokszor párnacsatáztunk. Egyszer bevertem a szám az ágy sarkába, Dédi rohant a sósborszeszes kockacukorért. Minden bajra ez volt a gyógyír. Fogzásra, fejfájásra, véraláfutásra, álmatlanságra, étvágytalanságra, szerelmi bánatra. Este Zitával lavórban fürödtünk és éjszaka egy zománcos bilibe pisiltünk, mert a lakásban nem volt fürdőszoba. Minden emelet végén volt egy kis helyiség, három, zárható vécével. Egy vécét két lakás lakói használtak. Ma már ez elképzelhetetlen lenne.
– A Kováts néni. Ismertem őt – kezdett nosztalgiázni az egykori házvezető nő lánya mosolyogva. Ő engedett be minket. – Csak jót tudok róla mondani. Mindenkivel kedves volt. Emlékszem, hogy minden kedden és csütörtökön várta az unokáját az ajtóban. „Jön palacsintázni a Jánoska”, mondta mindig és alig várta, hogy megérkezzen. Olyan kedves asszony volt! Már a harmadik lakó lakik abban a lakásban. Az volt a legszebb. Azok a csodás, nagy ablakok és a csipke függönyök… Mennyit kötött a Kováts néni! Képzeljék, gyerekként még nekem is kötött egy pulcsit. Ott lakott, emlékeznek? Menjenek nyugodtan, s nézzék meg! – mutatott jobbra a nő, de én csak álltam az egyik lépcsőfokon és szájtátva hallgattam. Anya kérdezett, válaszolt, beszélt helyettem is.
– Apád nagyon szeretett itt lenni. Mindig meghallgattuk, hogy melyik szomszéd, mit csinált aznap – folytatta anya, miközben a körfolyosón ácsorogtunk. Gyerekként sokkal sötétebbnek és nagyobbnak tűnt minden.
– A Dédi fölötte lakott a színész, Tomanek Nándor. Róla is sokat mesélt. „Na, a Tomanek, az egy igazi úriember! Mindig előre köszön, jó hangosan. És ahogyan járkál a lakásában, alig hallani. Nem is járkál, hanem suhan.”. Büszke volt, hogy a Tomanek ebben a házban lakik. A Kondás-testvéreket is sokszor szóba hozta. Nem nagyon szerette őket. „ Most, nézzétek meg! Már megint egy újabb nőt hozott fel! Nem rég egy barnával jött, most meg egy szőkével.” Apád nagymamája mindenkiről mindent tudott – és anya olyan élethűen utánozta a Dédit, hogy még inkább megelevenedtek az emlékek.
Most már az ablakokon egyforma zöld rács van. A földszintről eltűnt a poroló. A korlátról hiányzott a két láda büdöske. A kövezet sárga helyett szürke lett. A cselédlépcsőt már senki nem használja és már a padláson sem szárítják a függönyöket.
– Nemcsak palacsintát, hanem sült krumplit is készített mindig – kezdett egy következő emlékbe anya, akin láttam, hogy újraéli a régi időket, s picit meg is viseli az emlékezés.
– A nagymama mindent odaégetett. De mi szerettük, amit sütött vagy főzött! Imádtuk, ahogy a szomszédokról mesélt. Szemben lakott a Götz néni, de azt már nem is tudom, hogy szerette-e őt vagy sem. Öcsinek hívta a szomszéd kisfiút, akit kicsit tökkelütöttnek hitt. Valaki jött, sutty, a függöny el, na ki az és mit csinál, kivel jött, mikor ment el. Sokat nevettünk apáddal ezen, szerettük, ahogy mesélt!
Közben nyílt az ajtó és egy férfi lépett ki a folyosóra. Eleinte bizalmatlanul méregetett bennünket, de amint kiejtettem a Kováts nevet, rögtön ismerősként köszöntött bennünket. Sokat beszélgettünk vele is, s hamar kiderült: ő az Öcsi. Örült, hogy mesélhetett.
Megállt az idő. Vagy inkább visszaszaladt? Olyan különös érzés fogott el. Közben felkelt Hetti és figyelmesen hallgatta, ahogy az Öcsi a Dédiről mesél. Az lányom ükanyjáról…
Vajon ő is megkeresi majd a dédszülei egykori lakását? Ahogy röpül felettem az idő, egyre kíváncsibb vagyok a múltamra és egyre többször szeretnék újra gyerek lenni. Hetti is kutatja majd a gyökereit? Mit jelentenek majd neki a poros, családi anekdoták vagy az idejét múlt, korabeli történetek?
Maradtunk volna még anyával. Jó érzés volt egy darabot visszakapni a múltból. Szerettem volna még. Újra gyerek voltam, megint élt apa, pénteken ismét meglátogattuk a Dédit, akit mindenki magázott, csak a gyerekek köszöntek neki sziával. A nővéremmel megint kicsentük az összes töltetlen keménycukorkát abból az üvegtálból, ami a dohányzóasztal közepén állt egy kézzel készített csipketerítőn.
Mamát hamarosan elhozom ide, s becsöngetek helyette. Körbevezetem. Ez a Bagoly hadművelet első felvonása. Itt volt gyerek, ennek a háznak a pincéjében élte túl a II. világháborút és innen ment férjhez a nagyapámhoz. Ezer szál köti őt ide. Általa apát, apa által pedig engem és a testvéreim. És most már tudom, hogy nem csak a mi otthonunkra fog emlékezni a lányom, hanem egyszer neki is jelent majd valamit a József körúti ház.
Folyt. köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: