Rellablog

Lehoczky-díj: A csodát nem csak látni, érezni is kell!

„A hétvégén nyolcadszor adták át a Lehoczky-díjat, amivel minden évben azt a pedagógust jutalmazzák, aki a legtöbbet tett a környezetvédelemért, az erdei iskoláért, a gyerekekért. Idén Kurucz Lászlónét illette az elismerés.” – ez olyan MTI-s tájékoztató, egy bővített mondat a hírekben. Pár másodperc. Gyakran azt is hozzáteszik, hogy a díjat a fiatalon elhunyt Lehoczky János emlékére alapították, aki rövid idő alatt hatalmas munkásságot futott be, páratlant és egyedit alkotott.

Rövid mondat. Ha a rádióban hallanám, meg sem jegyezném a nevet, két perc múlva már arra sem emlékeznék, hogy miről is szól a díj. Aki egyáltalán nem ismeri Lehoczky Jánost, annak talán nem mond semmit. Se tanárt, se vezetőt, se férjet, se apát. De én ennek a Lehoczky Jánosnak vagyok az egyik lánya. Én ott voltam ezen a díjátadón. Eddig mindig az első sorban ültem, de most az utolsóba kértem helyet, a babakocsi miatt. Hettinek ez volt az első Lehoczky-díj átadója. Egy hang nélkül végigülte az előadást és az utána következő fogadást. Idén nem csak apára voltam büszke.

Mindig furcsa érzés ott lenni: egyrészt leírhatatlanul jó dolog, hogy apáról egy ilyen nívós díjat neveztek el, másrészt pedig szomorú ez az egész. Igazából nem is nagyon tudom hova tenni. Minden évben nagyon várom. Készülünk rá. Már jó előre kiválasztom, mit veszek fel, csak az idei volt kivétel. Csak a lányom ruháját készítettem ki napokkal előbb. Amit én vettem fel, azt a díjátadó reggelén rángattam ki a szekrényből.

Anya ezen a napon különösen szép szokott lenni. Lehet, hogy nem jó szó erre, de picit sajnálom. Tizenhat éves volt, amikor megismerte apát, húsz, amikor feleségül ment hozzá és negyvenhárom, amikor el kellett búcsúzniuk egymástól. Neki a legnehezebb. Egy emberöltőt éltek együtt, s ilyenkor mindig felszakadnak a múlt sebei. Anya az a feleség volt, aki egy sikeres férfi mögött állt, s segítette a munkáját. Hol ötletekkel, hol meleg vacsorával, hol hallgatással, hol átbeszélgetett éjszakákkal. Közben négy gyerek, saját munkahely, háztartás. Ha apa kapná a róla elnevezett díjat, gondolkodás nélkül anyának köszönné, neki ajánlaná.

Apa és anya szülein és testvérein kívül az első ünnepségen csak öten voltunk a szűk családból. Apa öt nője: anya, Zita, Neszta, Zsanci és én. Aztán lassacskán csatlakoztak a férjeink és a sorban megszületett gyerekeink. Mindenki ott volt mindegyiken. Egyre nem tudtam csak elmenni: két éve március 26-án volt az átadó ünnepség. Ezen a napon mentem férjhez. Nem volt kérdés, hogy menyasszonyi ruhában benézek-e, de végül le kellett mondanom erről az időhiány miatt. A két húgunk koszorúslány ruhában rohant az ünnepségről a polgári esküvőnkre, anya pedig a két esemény között teljes díszben levitte Bingót sétálni.

Ez egy fontos nap. Nem csak nekünk. Másoknak is. Csak egy mondat a hírekben, de hangsúlyos, erőteljes mondat. És miért ne kürtölhetném világgá, hogy büszke vagyok az apukámra? Miért kéne ezt titokban tartani? Szeretném, ha most ti is megtudnátok: apa és az, amit ő képviselt nem maradhat visszhang nélkül, mert még napjainkban is hatalmas szükség van az ő munkájára. Erről mindenkinek tudnia kell! És ami még ennél is fontosabb: mert ő az én apukám…

A csodát nem csak látni, hanem érezni is kell!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

A Google és Facebook belépéssel automatikusan elfogadod felhasználási feltételeinket.

VAGY


| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!