Jobbra, majd szinte rögtön megint jobbra, utána balra, egy éles kanyar jobbra és máris nyíl egyenes út vezet hazáig. Száz kilométer. Pontosabban csak kilencvennyolc. Ennyi a távolság Pest és Harta között az 51-es úton.
Sokan azt hiszik, hogy hartai vagyok. Hogy ott születtem, s csak később költöztem a fővárosba. Ez így nem igaz, de remélem, egy hartai lakos sem bánja, ha azt mondom: igen, én mégis kicsit idevalósi vagyok. Apai nagyapám született ebben a faluban, de a jogi egyetemet már Budapesten kezdte, s a diploma megszerzése után itt is maradt. Én egy nyolcadik kerületi kórházban születtem, Zuglóban voltam óvodás, az általános iskolát és a gimnáziumot Újpesten jártam, a felnőtt életet pedig a belvárosban kezdtem. Városi lány vagyok, ízig-vérig, szívvel-lélekkel. De egy jókora darab belőlem mindig Hartára húz.
Hatéves voltam, amikor papa vett egy ütött-kopott, roskatag vályogházat. Nyaralónak, teleknek, hétvégi háznak, emléknek, ki, amire épp használni akarja. Felújíttattuk, rendbe hoztuk, építettük, szépítettük, óvtuk és szeretgettük. Apa hosszú évek alatt berendezett egy olyan szobát is, amiben csak hartai bútorok kaptak helyet. Kékfestő függönyök, régi, családi fotók a falon, olló a tisztaszoba ajtaja felett (hogy a gonoszt kettévágja), búbos kemence és hajópadló. Az egész olyan lett, amilyennek megálmodta. Apa lelkét őrzi az a ház. Ott van a falak között és abban a fában, amit közösen ültettünk az udvarba.
Gyerekként minden nyarunkat ott töltöttük, aztán lassan a hétvégéket is, majd jöttek az ünnepek és szép sorban az összes szabadnap. Elszöktünk Pestről, amikor csak lehetett, és bár sokszor hiányzott a városi sokadalom, mindig nehéz szívvel hagytuk el a HARTA táblát. Felnőttként anyával és Zitával hajnalig beszélgettünk a kerti padon, és röhögtünk tulajdonképp mindenen, amíg a „kicsik” bent aludtak. Idilli kép, mint ahogyan a nyár esti locsolások a kertben, vagy a mécsesgyújtások a fagyos hóban. Most már lecipelem Hettit meg Bingót és ha épp nem dolgozik, akkor a férjem is elcsalom. Az a falu összekovácsol mindenkit.
Hetti el-elbóbiskolt, így szinte egyedül voltam most a hazafele úton. Gondolkodtam. Nosztalgiáztam. Ahány kilométer vezet Budapestre, legalább annyi emlék jutott az eszembe. Ezernél is több szál köt Hartához. A gyerekkorom, amikor még nem volt mobiltelefon és internet. Reggel eltűntünk a nővéremmel, esetleg ebédidőben hazakóvályogtunk, aztán estig megint nem láttak bennünket a szüleink. Az ottani, velünk egykorú gyerekekkel „bunkit” építettünk a vasút közelében, csatangoltunk a szántóföldeken, almát és éretlen barackot loptunk, lovagoltunk, begyűjtöttük az árva kutyákat, horgásztunk a Duna parton, úsztunk a Kékesi tóban, üvegeztünk nálunk (a hátsó szobában), tábortüzet raktunk, szalonnát sütöttünk, énekeltünk a bogrács körül, és pince klubbot nyitottunk. Ott tanultam kézenállni és kézenállásból átfordulni. Nyolc évesen ott éreztem először, hogy szerelmes vagyok, a hartai vasútállomás egyik láthatatlan zugában szívtam el az első szál cigim (egy borzalmas ízű, mentolos Helikont), ott rúgtam be először (a Royal vodkától ma is kiráz a hideg, de a mézes pálinkát és a meggybort továbbra is szeretem), és hát egy hartai, Duna parti házibuliban lett oda az ártatlanságom (ő az, akibe nyolc évesen is szerelmes voltam és az ő anyukája tanított meg anno kézen állni – kicsi a világ).
Hartán én vagyok a Rellike, a Jánoska és a Maya lánya. Az öreg bíró unokája, a Zita húga, a Tomi sógornője, és a „tudod, ők laknak a napos oldalon, a pestiek”. Kis túlzással azt mondhatom: egytől egyig ismernek az emberek. Mindenkinek köszönök és képtelenség úgy eljutni a boltba, hogy legalább két ismerőssel ne váltsak néhány szót. Rajtam kívül még legalább százan viselik a vezetéknevem és szegről-végről talán mindenki a rokonom. Szerintem ott előbb tudták, hogy babánk lesz, mert semmi nem maradhat titokban. De nem is kell. Szeretem, hogy mindent tudnak rólam, még azt is, ami nem igaz.
Ott úgy változom meg, hogy mégis ugyanaz maradok, aki voltam. Eszem ágában sincs kocsiba ülni, hisz Hartán úgy fújja a szél a hajam a biciklin, mint sehol másutt. Mindenféle szélnek különleges az illata. Még nyolc hónapos terhesen is minden nap letekertem a Dunára az unokahúgommal a hátam mögött. Nyáron mezítláb megyek sétálni Bingóval, mert ott jó mosolyogni azon, hogy bármennyire sikálom, két hónap alatt sem kopik le a kosz a talpamról. A kertünkben termett cseresznyéből és szilvából főzök levest és telefonálás helyett pedig átszaladok Zitáékhoz, ha elfogyott a pudingpor. Itthon is szoktam pizsamában kávézni a teraszon, de Hartán ez más. Ott sokkal jobban esik kiülni hálóingben a kapu lépcsőjére és csorba bögréből tejes kávét inni. Szabad vagyok.
Betéve tudom az utat, az 51-es összes fáját és bokrát jól ismerem. Bekötött szemmel is letalálnék. A búcsú mindig nehéz, pedig tudom, hogy hamarosan újra itt leszek. Meghatódom, ha pirossal áthúzva látom: HARTA. Sehol máshol nem tudnék élni, csakis Budapesten, de Harta egy olyan hely, ami nélkül képtelenség létezni. Feltölt, meggyógyít, jókedvre derít, gondoskodik rólam. Harta az enyém is és sosem mondanék le róla!
Pest határába érve egyszerre gyorsul fel és lassul le az élet. Piros lámpa, összefüggő kocsisor, közben pedig rengeteg, idegen ember, nagy házak, busz, metró és villamos. A Duna itt is gyönyörű! Néhány percig mindenkinek előre köszönök. Hirtelen nem is tudom, mit keresek itt, pedig biztos vagyok abban, hogy Budapest nélkül sem tudnék teljes életet élni. Csak két óra, nem egészen száz kilométer, s milyen hatalmas a távolság: két külön világ, amelyek mégis békésen megférnek bennem egymás mellett. Nincs egyik a másik nélkül. Kellenek egymásnak, nekem pedig mindkettőre nagy szükségem van.
Meglepődöm, ha valaki rákérdez: „hol is van ez a Harta?”, pedig nincs is ebben semmi különös. Viszont tudok segíteni abban, ha valaki szeretné tudni, hol is van ez a Harta. Az 51-esről egy éles kanyar balra a 98-as mérföldkőnél, megint balra, aztán enyhén jobbra, újra balra és hosszan egyenesen. Az a mi házunk. Az a mezítlábas, farmerszoknyás, elnyűtt pólós, barna hajú lány, aki az éppen járni tanuló gyereke után rohan, nyomában egy fekete-fehér kutyával, az pedig én vagyok, idén nyáron.
Nem vagyok tősgyökeres lakos, a lakcímigazolómon sosem szerepelt ennek a helységnek a neve, de örömmel bárkinek megmutatom ezt a mesés, kakaskukorékolással, tücsökciripeléssel és pitypangszállingózással teli, déli harangszótól zúgó és százezer láthatatlan gyönyörűségtől bongó világot!
Nem fogy el, mindenkinek jut belőle.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: