Fenékig tejfel

Kislánykoromban sokszor elképzeltem, milyen lesz az esküvőm. A hatalmas, hófehér, uszályos, habos-babos menyasszonyi ruhát és a többméteres fátylat ezerszer megálmodtam. Hetedhét országra szóló lakodalmat képzeltem, hatfogatos hintóval és egy tucat nyoszolyólánnyal. Piros cipőt, derékig érő, szőke hajat szerettem volna, kis koronával a fejem búbján. Láttam magam, ahogy apa büszkén az oltárhoz vezet és anya az első sorban zokog a meghatottságtól. Mindent jó előre elterveztem, de gyerekként sosem volt fontos, milyen lesz a vőlegény. Csak annyit tudtam biztosan, hogy bátor, fess és amolyan daliás legény lesz. Életünk végéig szeretni fog, és kitartunk egymás mellett jóban, rosszban. Ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Mindenben tévedtem. Szolid ruhám volt, fátyol nélkül. Hintó helyett tűzoltó autót kaptunk, tizenkettő helyett csak öt koszorúslányom volt, apa helyett pedig anya kísért a templom kapujától az oltárig. Nem olyan volt, mint képzeltem. Igazi és valóságos nap lett belőle, nem hasonlított egy mesebeli lakodalomhoz, ám mégis csodálatos és varázslatos menyegző volt. Két dolog viszont megvalósult: piros cipőben mentem hozzá a világ legjobb pasijához.

Tanár úr kérem!

Az első órájáról hiányoztam, mert nem tudtam elszabadulni a munkahelyemről. Felelősségteljes gyakornokként akkor a Magyar Televízió volt az első. Gondoltam, csak nem lesz abból baj, ha hiányzom egy kommunikáció és médiaismeretek (vagy már „afrancsetudja” milyen) óráról. Rosszul tettem. Az egyik csoporttársam felhívott, hogy ez a tanár mindenkinek a nevét hangosan felolvasta és hosszan be kellett mutatkozni. Csak én hiányoztam. A többiektől meg is kérdezte: „és hol a Rella?”. Mekkora egy hülye – gondoltam én, pedig sokan dicsérték az óráját. Dacból a következőre se akartam bemenni, de hát kellett a kredit.

A második óra előtt sokáig egyedül ültem a teremben. Nem lettem volna meglepve, ha kiderül, hogy nem is itt kéne várakoznom, nem is ilyen órám lesz. De aztán belépett egy idegen. Köszöntem, magázódva. Erre ő lehellózott. Utáltam! Mivel még sosem láttam, ezért arra következtettem, hogy ő a tanár. Odaléptem hozzá, gondoltam, elejét veszem mindenféle párbeszédnek, és bevallom, hogy én vagyok az a Rella, most bemutatkoznék. Kezet fogtunk, leült velem szemben és kérdezett. Miért vagyok itt, mivel foglalkozom, mit szeretnék kezdeni az egyetem elvégzése után, mi a célom az életben, bla-bla. Mindig is irtóztam az efféle kérdésektől, így kifejezetten örültem, amikor beömlöttek az ajtón a csoporttársaim és végre abbahagyta a faggatásom.

Az előadás zseniális volt! Élveztem, elgondolkodtam, mosolyogtam, a magaménak éreztem, figyeltem, de nem jegyzeteltem. Annyira csodáltam az egész jelenséget, hogy nem tudtam betelni vele. Nincs még egy ilyen hang! Sosem hallottam még senkit olyan gyönyörűen beszélni, mint őt. És a kezei, ahogy gesztikulált. Markáns, férfias, karakteres, mégis lágy, ápolt, sokatmondó kezek. Tornacipőt, farmert és zakót viselt. Még most is pontosan tudom, aznap mi volt rajta. Az a cipője még most is megvan, nem engedtem kidobni. Fontos darab. Tudniillik, az első három dolog, amit azonnal megfigyelek egy férfin: a cipője, a keze és a hangja. E háromból, ha bármelyik hibádzik, az illető egy örök életre elvérzett.

– Balkezes vagy. De jó! – mosolygott a tanári asztalon ülve, miközben aláírtam az óra végén az indexet.
– Igen, az. – mosolyogtam vissza, mert éppen akkor semmi másra nem futotta.
Ennyiben maradtunk. De az órák szünetében még sokszor beszélgettünk, ugyanis kiderült, hogy az egyik rádiós kollégája közös ismerősünk. A beszélgetésekből kávézások lettek, aztán ebédek, telefonálások és esti borozások. Neki tetszett, hogy a Külügyi szemlét olvastam, én pedig minden óra egészkor a Danubiusra kapcsoltam. Néhányszor nála aludtam, becsíptem, ő nagyokat mosolygott rajtam, hajnalig beszélgettünk, aztán mindketten dolgozni indultunk. Hiányzott, ha napokig nem találkoztunk. Sajnáltam, amikor a munka két hétre külföldre szólította, de örültem, hogy azt szerette volna, ha együtt töltjük az utazása előtti délutánt. Nehéz volt a búcsú, úgy éreztem, két hetet lehetetlen kibírni. Hosszú percekig csókolóztunk a kocsijában, a 178-as busz Attila úti megállójában, elakadásjelzővel. Nem akartuk elengedni egymást. Valami történt. Szerelmesek lettünk…

Hamar összeköltöztünk és onnantól kezdve el sem engedtük egymás kezét. Tudtam, hogy ő lesz a férjem. Még akkor is, amikor két és fél év után egy rövid időre elváltak útjaink. Éreztük, hogy ez kell ahhoz, hogy újra egymásra találjunk. Nehéz fél év következett, de továbbra is fogtuk egymás kezét. Aztán jött egy átbőgött éjszaka, ami után egymástól függetlenül eldöntöttük: összeházasodunk. Pillanatok alatt megszerveztük az esküvőt és két éve pont ezen a napon száz ember előtt hangosan, egymás kezét szorongatva kimondtuk: igen. Szeretek a felesége lenni, szeretem viselni a nevét és szeretem a közös életünket. Jó nekünk.

És olyan is van, hogy kevésbé jó. Meg aztán rossz is akad. Egy kapcsolat nem csak nevetésből áll! A mi házasságunk sem tökéletes, de nem is kell annak lennie. Utálja, ha a kulcsom belülről a zárban hagyom, és emiatt csak nehezen tud bejutni a lakásba. Én pedig utálom, hogy ezt mindig szóvá teszi. Utálom, hogy képes a hideg ebédet állva enni a konyha közepén, ráadásul lábasból. Utálja, ha felhív a boltból és megkérdezi, milyen édességet hozzon nekem, mindig azt válaszolom: „rád bízom”. Utálom, hogy lépten-nyomon híreket olvas a neten, de ha számítógép nincs a közelében, akkor a telefonját bújja. Utálom, hogy ennyi év után sem tudta megtanulni, hogy nem kérek olyan sok cukrot a kávémba. Ő pedig utálja, hogy megmelegítem a kávéját, miután hideg tejet öntök bele, pedig mindig langyosan issza. Illetve csak inná, ha nem melegíteném meg.

Szeretem, hogy reggelente mindig Kossuth rádiót hallgat, hogy mindenkinek azt mondja: „a feleségembe vagyok szerelmes, a lányomért pedig odavagyok”. Szeretem, ahogy vezet és azt, ahogy minden dalnak átkölti a szövegét. Szeretem az illatát, az ingeit és hogy mindig borostás. Szeretem, ahogy azt mondja: „bé nejem” és azt, hogy mindig átnézi az írásaim, mielőtt feltölteném a blogomba (ez lesz a kivétel), s egy vesszőhibát folyton talál. Szeretem, hogyha összeveszünk, elaludni sosem tudunk haragban. Szeretem, amilyen emberséges és tisztességes főnök, és azt, hogy bármit kérdezek, tudja rá a választ. Ő a társam ebben az életben, a szerelmem és a barátom. Ezentúl pedig történhet bármi, mindig szeretni fogom, amiért megajándékozott a lányunkkal.

Köszönöm a „kétéves férjemnek” a szerelmet, a barátságot, azt, hogy mindig mellettem áll, mindenben támogat, hogy szereti a családom! De köszönöm az ajtócsapkodásokat, a duzzogást, az egyet nem értést és a pofavágásokat is! Mind, mind kellettek ahhoz, hogy most itt tartsunk. Hogy minden reggel csókkal váljunk el, hogy minden este várjam haza, hogy napközben legalább háromszor felhívjuk egymást, s üzeneteket váltsunk.

Leltár: évekkel ezelőtt azért nem aludtunk éjszakánként, mert….hát mást csináltunk helyette és kész. Az esküvő előtti éjszakát külön töltöttük és az izgalomtól nem jött álom a szememre. Tavaly, az első házassági évfordulónkon már azért nem tudtam rendesen aludni, mert volt egy kerekedő pocak kettőnk között, és jól esett elfoglalni az egész ágyat. Idén pedig mér azért nem tudunk legalább hetente kétszer végigaludni egy teljes éjszakát, mert hol a férjem szájában van egy picike láb, hol az én gyomromban egy buksi. Jó nekünk.

Nem hosszú éveket kívánok magunknak, ahogyan ezt ilyenkor szokták. Inkább felejthetetlen pillanatokat, el nem múló, szép emlékeket, boldog ünnepeket, nevetős hétköznapokat! Egészséget, és hamarosan egy „Ketteskét” és egy „Hármaskát”!

Boldog 2. házassági évfordulót, Kincs! Megígérem, hogy a következőre megemésztem, hogy a szerintem kiváló dolgozatomra anno csak 4-est adtál, de akkor te pedig fogadd el, hogy nem lógtam az első órádról, hanem dolgoztam!

Szeretlek. Jóban, rosszban.