Nem akartam babablogot indítani, mert nem gondolnám, hogy – néhány embert leszámítva – valóban másoknak is érdekes lehet, mi történik a gyerekemmel nap mint nap. De most mégis Hettiről fogok írni. Jobban mondva, csak közvetetten róla. Arra, amit néhány napja tanulok, talán minden embernek szüksége van.
Ha péntek, akkor Pető Intézet. Még mindig. Nem sejtettem, hogy a lányom ilyen gyors fejlődésnek indul. Úgy hittem, jobb esetben csak az általános iskolában fogják eminensnek becézni, s azt se gondoltam, hogy a sokáig szívből utált színes szivacshullámokat egyszer majd úgy szeli, mint világbajnok szörfös az óceán habjait. Csak néhány nap múlva lesz nyolc hónapos, de már most alig érem utol. Teper, suhan, száguld, trappol, repeszt, nyargal és lohol. Persze egyelőre mindezt csak négykézláb. Egyszer Bingó falatkáit szedem ki a szájából, másszor pedig az elosztótól kell elrángatnom. Amíg eltakarítom a kipiszkált virágföldet, addig megkeresi a babakocsit és körbenyalja az egyik kerekét. Tényleg egész emberes feladat, és bár az éjszakákat mindig is végigaludta, estére derekasan elfáradok. Mivel szerintem az otthonunk már nem nyújt neki semmi izgalmasat, ezért amikor lehet, becsukjuk magunk mögött a bejárati ajtót és kora estig haza sem keveredünk. Egy szavam sem lehet, mert általában hagyja, hogy kiteregessek vagy felmossak, egyedül is képes eljátszani, ha pedig megunta a magányt, feltalálja magát és bemászik Bingó kosarába vagy feltornássza magát a porszívóra és bekapcsolja. Kreatív gyerek.
Mára megszerettük a Petőt. Nem tagadom, voltak foglalkozások, amikor mindketten sírtunk (Hetti könnyekkel, én próbáltam anélkül) és percenként százszor pillantottam a faliórára, hátha úgy gyorsabban járnak körbe a mutatók. De azt sosem tévesztettem szem elől, hogy Hettinek erre szüksége van. Volt, hogy saját magam kérdőjeleztem meg, és olyan is, hogy utáltam magam, amiért ilyen megpróbáltatásoknak teszem ki a saját gyerekem. Viszont a muszáj nagy úr. Hál’ isten mára már kisujjból kirázzuk azokat a feladatokat, gyakorlatokat, amelyek nemrég embert próbálónak bizonyultak. A legnagyobb dicsőség a lányomé.
Múlt hét pénteken – ugyan egyelőre csak képletesen – feljebb másztunk egy lépcsőfokot. Hetti konduktora, Viki néni bemutatott minket a csoportnak. Mostantól olykor majd meglátogatjuk őket. Kicsit tartottam a találkozástól, nem tudtam, mennyire tetszik majd a dolog Hettinek. Új hely, más feladatok, idegen felnőttek, néha pityergő gyerekek. Azt hittem, két kis karját felém tárva, kétségbeesetten akar majd hozzám bújni, de nem így történt. Minden gyerek a méretéhez passzoló sámlin ült, mögöttük egy anya, középen Gabi néni. Az én lányom is helyet foglalt (persze csak Viki néni segítségével) és valóban úgy bámult mindenfele, mint borjú az újkapura. Gabi néni lehengerelte, és a mellette ülő, helyes, szőke kisfiú is. Én meg csak álltam bal szélen és megint a sírás kerülgetett. Nem tudom, hogy ez más anyára is jellemző, de én amióta szültem, azóta képes vagyok a morzsát csipegető galambon is elbőgni magam…
Ült a lányom egy sámlin, persze kicsit kacskán, de nekem mégis a legszebben, figyelte a nagyokat, hébe-hóba hátrafordult, hogy megvan-e még Viki néni, integetésre emelte a kezét, lehajolt a babzsákért és próbált tapsolni. Akkor és ott nem volt rám szüksége. Jól érezte magát nélkülem is. Azt mondják, a születés után folyamatos az elválás egy baba és édesanyja között. Három hónapos volt, amikor elapadt az anyatejem és nem tudtam tovább szoptatni. Az első tápszeres etetést megsirattam, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy ezáltal elszakadtunk volna egymástól. Viszont múlt pénteken igen. Örülök, hogy Hetti nem csüng folyton a nyakamban, nem fél az idegenektől, bárhol feltalálja magát, hagyja, hogy az anya mellett feleség és nő is legyek. De akkor és ott, mélyen, egészen legbelül nem esett jól. Közben pedig örültem minden mozdulatának, büszke voltam arra, hogy nélkülem is képes létezni. Fura ez a kettősség…
És amit még nem árultam el: nem csak Hetti jár foglalkozásra péntekenként. Hétről hétre egyfajta önismereti tréningen veszek részt én is. Mindig tanulok valami újat. Eddig nem tudtam, hogyan kell varázsolni – bizony, itt ilyet is tudnak. A csoportban van egy varázsszekrény, amit csak Gabi néni tud kinyitni. Mindenkinek jut egy varázspálca, amivel máris könnyebben mennek az elsőre nehéznek tűnő feladatok. Eddig azt sem tudtam, hogy a kindertojás műanyag közepéből igazán érdekes dolgokat lehet varázsolni és a kopácsolás, asztalon dobolás nem is hangazavar, hanem zene. Nem tudtam, mire képes egy kockás kendő és egy tányérka vagy egy babzsák és egy gyufásdoboz. Gabi néni varázsütésre cseréli a könnycseppeket mosolyra, s vesz rá minden gyereket a tapsolásra, az anyukákat pedig az éneklésre. Egy-egy újabb játék előtt pedig minden hangoskodó gyereknek tátva marad a szája, néma csend lesz, olyan izgalmasan, mesébe burkolva tálalja Gabi néni.
Az itt dolgozó, tanító, varázsló felnőttek olyan hatással vannak a gyerekekre, hogy az szinte leírhatatlan. Ezt a csodát látni kell! Látni és minden nap használni. Mindenkinek. Nekem is.
Én csak ültem a terem szélén, egy nagy tükör előtt, a varázsszekrény mellett és azt vettem észre, hogy az én állam is leesik. Vajon én is tudok varázsolni? Azt hiszem, igen. De a képzésem még tart, az út elején járok, a diplomaosztóig még van néhány évem. Addig pedig igyekszem eminens diák módjára figyelmesen jegyzetelni minden pénteken. Ugyan eddig minden vizsgám sikerült, de van még mit tanulnom a “nagyoktól”. És nem csak nekem. Mindenkinek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: