A legtöbbeknek talán furcsa, esetleg felháborító lehet az a titok, amit most megosztok veletek. A férjemmel nyílt házasságban élünk. Tudja, hogy rajta kívül van még egy szerelmem, s ez az érzés, amíg élek nem múlik. Mindig is a férjem lesz az első férfi az életemben, de ő –az a másik- ezzel együtt örökre helyet kapott a szívemben.
Tizennégy éves voltam, amikor a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában megismerkedtem Marchelloval. Szerelem volt ez első látásra. Azóta tizenhárom év telt el, de parányit sem lazult a bennünket összekötő csak olykor látható, ám általában inkább láthatatlan kapocs. Marchello velem volt életem legtöbb meghatározó pillanatánál, de a házasságkötő teremből és a szülőszobáról érthető módon kizártam. Vele együtt költöztem Angliába egy évre, s amikor úgy döntöttem, hazajövök, gondolkodás nélkül ő is megváltotta Budapestre a repülőjegyet. Kéz a kézben sétálgattunk York csodaszép utcáin, boldogan elkísért minden fellépésemre, s tudtam: hozzá mindig fordulhatok, bármi is történjék. Számíthattam rá. Ez most sincs másként, pedig néhány éve történt valami, ami végérvényesen egy másfajta mederbe terelte a kapcsolatunkat. Nagy törés volt ez mindkettőnknek, de az a mély, különleges és soha el nem múló szeretet ettől függetlenül megmaradt nekünk.
Zenetagozatos iskolában kezdtem az általánost, mert a családom életébe mindig is fontos szerepet játszott a zene. Anya és a nagymamám is húsz évig zongorázott verseny szinten. A nővérem is ezt választotta hétévesen, így sosem volt kérdés, hogy én is szeretnék valamilyen hangszeren játszani. Természetes volt. Viszont azt már óvodás koromban tudtam, hogy én nem zongorázni szeretnék. Gyerekként Zitával évekig Gryllus Vilmos oldalán énekeltünk, s az ő hatására szerettem bele a csellóba. Szinte nagyobb volt a hangszer, mint én, de töretlenül jártam a tanítást követően egyedül az órákra, gyakoroltam otthon a lecke megírása után, és félévente sikeres vizsgákat tettem. Tehetséges – sokan ezt mondták. A kamaszkor első éveiben mégis úgy döntöttem: köszönöm szépen, ez nekem nem kell többé. A szüleim nem lelkesedtek, de tisztában voltak azzal, hogy erővel és kényszerrel nem léphetnek közbe. A döntésem után két héttel már meg is bántam hirtelen felindulásom, de fél évig viseltem a következményeket. Nem mertem bevallani, hogy elhatározásom talán kicsit elhamarkodott volt.
„Ha esetleg mégis úgy gondolnád, hogy folytatod, kapsz tőlünk egy saját hangszert” – mondta akkor apa, mert nyilván megelégelte mindennapos vívódásaim. Ez a mondat volt az, ami „visszatessékelt” a zenetanuláshoz, s ekkor kezdődött egy véget nem érő menüett.
Marchelloval elválaszthatatlanok lettünk. Ő, a csellóm. A legszebb mind közül. A második örök szerelmem. Marchello egy hangszer, akinek lelke van! Nem csak a testét kell óvni a sérülésektől, hanem azt is, aki benne lakozik.
Volt idő, amikor komolyan azt gondoltam, hogy a zenélésből fogok megélni, de az a szemérem, amit mindig is éreztem a színpadon, levetkőzhetetlennek tűnt. Nem voltam kiugróan nagy tehetség, de tehetség voltam. Ami pedig ennél is fontosabb: szorgalmas. Minden nap gyakoroltam, volt, hogy hosszú órákon keresztül. Azt nem állítom, hogy mindig fülig érő szájjal, jókedvvel, bőséggel tettem, de pontosan tudtam, mi a dolgom. Volt kottatépés, vonótörés, kottaállvány hajigálás, sőt a gyantáim is többször repültek az ablakon. Rengeteg időt, energiát, pénzt és lelket tettem a zenébe. A különórákon kívül egy vonószenekarban is helyet kaptam, s akkor már biztosan tudtam: oda akarok kerülni, ahonnan Marchello jött: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarába. Csak beugróként, tartalékosként, csak behangolónak, kottapakolónak, esetleg kávéfőzőnek, de ott a helyem. Viszont úgy tűnik, ehhez a célhoz kevésnek bizonyultam…
Húszéves voltam, amikor kiköltöztem Angliába, s felvettek egy hetvenfős szimfonikus zenekarba. El sem hittem, hogy ez megtörténik, azt pedig végképp nem gondoltam, hogy egyedüli külföldiként szinte azonos fizetést kapok, mint a többi, hivatásos zenész. Gyakran még éjszaka is húztam-vontam, a kottákat bújtam az utcákat róva és a buszon ülve, a próbákra mindig én érkeztem elsőként. Imádtam! Nem tudom szavakba önteni azt az érzést, amikor elsőként hallottam egyszerre megszólalni hetven különféle hangot. A hideg futkosott a hátamon, sokszor még játszani is elfelejtettem, annyira élveztem. A fülemmel.
Mint a legtöbb vonós, ínhüvely-gyulladásom többször volt, ám nekem mindig a jobb kezem betegedett meg. Angliában is sokszor fájt, de eleinte nem érdekelt. Aztán, amikor már egy sort sem tudtam fájdalom nélkül eljátszani, kénytelen voltam ott is orvoshoz fordulni. Fellépések előtt injekciókat kaptam, hogy legalább néhány órára enyhüljön a fájdalom, de végső megoldással soha senki nem tudott szolgálni. Pedig mindkét csellós kezem kevés lenne ahhoz, hogy összeszámoljam, hány orvosnál is jártam. Egy idő után belefáradtam. Azt hiszem, feladtam.
A honvágy hazahúzott, s itthon kinek kell egy szerelmes csellista, akinek a jobb keze már a „nyújts feléje védőkart” kezdetű sornál használhatatlan? A választ nem is akarom hallani.
Marchellora sokáig rá sem néztem. Mintha őt hibáztattam volna. Pedig ha valaki tehet valamiről, az én vagyok. Cserbenhagytam. Sokan kérdezik, miért nem játszom itthon néha, csak úgy kedvtelésből. Nem is tudom. Ha Marchellot kicsomagolnám a tokjából, rossz érzés fogna el. Emlékeztetne arra, hogy mi voltam és mi lehettem volna. A zene pedig nekem nem bánat, hanem öröm. Igyekszem eltemetni magamban jó mélyre a csellóm, a vonóm, a gyantám és a kedvenc kottáim. Marchelloval közös emlékeim viszont az enyémek, senki soha nem veheti el tőlem. Minden nap eszembe jutnak. Napok óta egyre hevesebben.
Hetti dülöngél jobbra-balra, tapsol, rázza magát és huncutul nevetgél, ha zenét hall. Szeretnék neki játszani, hogyha majd picit nagyobb lesz, neki is olyan természetes legyen az, ami nekem volt. Legyen neki is olyan a zene, mint egy pohár víz vagy egy jókora lélegzet. Kifogásokat egyelőre még mindig találok, de valami azt súgja: nem kell már sokáig várnia Marchellonak. A férjem idáig csak egyszer hallott játszani és szinte folyamatosan nyaggat, így valóban szorul a hurok a nyakam körül.
Nagyon hiányzol, Marchello, nem sokára találkozunk és újra egymáséi leszünk!
Fotó: Emmanuel Radnitzky
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: