Kilencvenkilenc

Mit lehet kapni ma 360 forintért? Semmit? De bizony! Számtalan, megismételhetetlen élményt és még ennél is több meglepetést. Ennyibe kerül ugyanis egy vonaljegy. És én a 99-es buszon lyukasztottam.

Apa szülei a Wekerlén laknak, s ma Hettivel meglátogattuk őket. Délután, hazafelé mama kikísért bennünket a Zoltán utcai megállóba, s néhány perc múlva már a buszról integettünk neki. A leghátsó sorban ültem le, a babakocsit pedig lefékeztem. Hosszú lesz az út egészen a Blaha Lujza térig.
Jó kinézni az ablakon: a busz elhalad a Kós Károly sétányon lévő, korszerűen felújított parkjátszótér mellett, s csakhamar a „Barátok közt-ház” is feltűnik. Jó lehet itt lakni – erről a környékről mindig ezt gondolom. Rügyező fák, hangosan csiripelő madarak, az iskolaudvarban játszó, boldog gyerekek. Előttem egy szerelmespár vált félszeg csókot. Gimnazisták lehetnek. Jó rájuk pillantani egy kicsit. Olyan szépen szeretik egymást. Idilli kép. De szélvész gyorsasággal haladunk egy másfajta valóság felé…

A Határ úton szinte teljesen kiürül a busz, mindenki a metróhoz siet. A szerelmesek is egymás kezét fogva másfelé veszik az irányt. Aztán berreg a csengő, záródnak az ajtók és bekanyarodunk. Következik a Fertő utca, s talán nem véletlen hívják így. A romhalmaz házakon és rég elfeledett gyárak falain több tucat, ízléstelen falfirka éktelenkedik:
„A k***a életbe, ondó ment a méhembe, ha az anyám ezt megtudja a p****at szétrúgja” – erős váltás ez a libikókázó gyerekek és a tavaszimádó széncinkék után. Mindenütt kosz és szemét. Nem vagyok egy finnyás típus, de ez még engem is zavar. „Ember tervez, Isten perverz!” – állítja egy másik mázolmány. Bizony, itt így van ez, és most nyert számomra igazán értelmet a 90-es évek egyik meghatározó slágere az Animal Cannibals-tól (“Jo-jo-Józsefváros, sötét ez a hely, ha-ha ez világos!”).

A hátsó ülésen csak úgy dobál a busz. Lehetetlen egy helyben maradni. Ugyan még sosem mertem felülni a hullámvasútra, de szerintem hasonló lehet az érzés. Kicsúszik egy-két hangos „Uram atyám” és „Jesszus” a számon, de a többi utas ügyet sem vet rám. Megszokták, hogy ezen a szakaszon még ülve is kapaszkodni kell. A táskájukba egész biztosan.
A Hizlaló téren (ugye? Pedig tényleg így hívják!) felszáll a hátsó ajtón egy középkorú pár. A férfi leül, a nő áll. Itt még mindig az idejét múlt, íratlan törvények uralkodnak. Asszony: állat. A férfi mezítláb van és papucsban. Rámosolyog a lányomra. Elől hiányzik jó néhány foga. Valószínűleg hátul is. De Hettinek teljesen mindegy kitől jön a kedvesség – visszamosolyog a férfira.
– Nézzed má’ meg milyen aranyos, hát figyejjé má’, na! – szól oda a csomagoktól roskadozó asszonyának, aki egy rövid „ahával” le is tudja a villámgyors babalátogatást.

A Könyves Kálmán körúton felszáll három tizenéves fiú. Kezükben óriási hamburger. Leül mellém az egyik és a szívem nagyot dobban. No, nem azért, mert az alig nagykorú, ragyásképű suhanc ellenálhatatlanul vonzó, hanem mert egész egyszerűen megijedtem tőle. Hasonló arcokkal találkoztam, amikor Szirmabesenyőn, Tökölön és Kecskeméten a fiatalkorúak börtönében jártam (szigorúan “csak” újságíróként). Tíz év fegyház – csak erre tudok gondolni, miközben a fülembe csámcsog. A majonéz és a kecsap pedig csöpög. Az én cipőmre is.
– A tiéd? – kérdezi a fiú.
– A gyerek? Igen, az enyém – válaszolom röviden.
– És szopik még? – nem értem a kérdést. Hirtelen átvillan az agyamon, hogy esetleg rám kíváncsi, csak illemből magázódik, de hevesen a gyerekem felé kalimpál a fejével. Felőle érdeklődik. Kicsit megnyugodtam.
– Már nem – szeretném rövidre zárni a borzalmas beszélgetést.
– Akkó’ jó vagy nálam egy körre, anya! – röhög az arcomba, majd a haverjaira, akiknek szintén egy merő majonéz a kezük. Ez aztán a csajozós duma! Mivel a szofisztikált, ízes és finom humor után leszállnak, ezért válaszolni már nincs időm. De jobb is ez így. Nekem legalábbis.

A busz nélkülük robog tovább a zord, sivár és gyakran egészen félelmetes utcákon. Ide teljesen más lélek jár hálni. Az egyik ház előtt fiatalok cigiznek, söröznek és hevesen gesztikulálnak. Jókedvük van. Kicsit arrébb három tizenéves lány tol át egy babakocsit a zebrán. Az egyik egy madzagra kötött kiskutyát rángat maga után. Leomlott falak, kitört ablakok, ízléstelen kirakatok, kiforgatott szemetesek. Mintha nem is Magyarországon lennék. És mégis…

Újra nyílik a buszajtó. A megállóban egy nő ordít a részeg férjével, aki egy oszlopba kapaszkodva próbálja bebizonyítani, hogy márpedig ilyen állapotban is ő az úr a háznál. Nagy szerencse, hogy Hetti még nem beszél.
– B***om a szádat, szájjá má’ fel arra a tetves buszra te g**i, vagy esküszöm, szétba**om a fejed! Szedd má’ össze magad, hallod, hogy a rák egye ki a beled! Má’ megin’ elengedet a buszt, ba*** meg! Mennyit várjak még meg, te f***fej?– rikácsol őrjöngve a nő.
– Haggyá má’ te, a k**** anyád! – feleli kicsit halkabban a tántorgó férj. Egy újabb idilli kép. A sokadik néhány perc alatt.

Az arcomra kiül a döbbenet. Néhány megállóval ezelőtt még azt képzeltem, milyen jó lenne itt házat venni, s szinte már láttam magam előtt a cseperedő lányunkat, amint fidres-fodros fürdőruhácskájában pancsol a felfújható medencéjében. Békesség és nyugalom. Alig tíz perc múlva pedig még kísérettel sem mernék végigmenni a sötét utcákon, nemhogy egyedül. Félelem és rettegés. De inkább hihetetlen az egész!
Idegennek érzem magam a buszon, ami tovább zakatol a nyolcadik kerület kellős közepében. Rajta én, tátva maradt szájjal. Valahol a Golgota téren felszáll egy férfi, aki elfelejtette elnyomni a cigarettáját, de ez láthatóan csak nekem tűnik fel. Talán a 99-es buszon mindent szabad. A Kálvária téren egy idős asszony ül mellém. A haja félig ősz, félig szétszívott vörös. Vagy valami olyasmi. Örül a lányomnak és ő is neki. Hetti megint mosolyog.
– Hát egyem a kicsi szíved csücskit, te drága kis tündér! Te aztán jó húsban vagy, babám! Igen, mosolyogjál csak, bogárkám, így szép az élet! Mennyi idős a fiatalember? – fordul felém a határozott kérdéssel.
– Nyolc és fél hónapos, és kislány – válaszolom igazán kedvesen, mert nem csinálok abból nagy ügyet, hogy a rózsaszín felső és a zöldalma színű, kötött sapka ellenére kisfiúnak nézi a lányom.
– Jaj, ne haragudjon, kedveském, nem volt fülbevalója neki, aztán azért hittem, hogy fiú. Nem baj, majd szül azt is hamarosan! – próbál vigasztalni az asszony. De könyörgöm, miért is? Úgy tűnik, ezen a buszon, az én lányom, „csak” egy lány…

A 99-es útvonala pompás szociográfia! A téma itt tényleg a földön hever, és fotópapírra is szánzációs lenne kinyomtatni. Márha van élő ember, aki ebben a közegben bátran elő merné kapni a gépét. Van mit nézni, bámulni, van min merengeni, töprengeni. De azért nem bántam, hogy elhagytuk a II. János Pál pápa teret és csakhamar befutottunk a Blaha Lujza térre. Végállomás. S ahogy belehömpölygünk a munkából hazafele tartó tömegbe, egy újabb, egy másfajta világba csöppenünk babakocsistól. A belvárosi nyüzsgés.
Ez is megérne egy misét…

Fotó: www.jozsefvaros.hu