Háztartásbeli – rég nem él a kifejezés, mégis nők millióira aggathatnánk ezt a titulust úgy, hogy közben a társadalom egész egyszerűen lenézi ezt a szakmát. Mert a htb igenis az. Szép, de nehéz feladat.
Az elmúlt hetekben számtalan kérdést szegeztek nekem arra vonatkozóan, hogy mivel töltöm a mindennapjaim: “Mit csinálsz otthon egész nap, nem unatkozol, nem hiányzik a munka, nem rossz, hogy minden napod egyforma?”. De kijelentő módban is sokan irigykedtek rám: “De jó neked, hogy nem kell dolgoznod, én is inkább szülnék, mint robotolnék, neked aztán jó dolgod van, édes semmittevés, de jó is az, teljesen más ritmusa van egy anyának, mint egy alkalmazottnak”. És még sorolhatnám.
Ezeket a mondatokat természetesen olyanoktól kaptam, akiknek fogalmuk sincs a gyereknevelésről vagy egy háztartás vezetéséről. Hajlamos vagyok ezek után azt hinni, hogy sokan úgy gondolják, reggeltől estig lógatom a lábam, lopom a napot és az életem nem más, mint csupa móka és kacagás. Igazuk van. Jelenleg nekem van a világ legjobb munkahelye, panaszra egyáltalán nincs okom, mert mindig is erre vágytam.
De: nagyon is téved az, aki alábecsüli az anyaságot! Sosem unatkozom, szinte egy percre sem ülök le, és az első szilárd falatot gyakran csak késő délután tudom lenyelni. Elrohannak felettem az órák, így sokszor előfordul, hogy éjfélnél előbb nem kerülök ágyba. Közben pedig teendő akadna még bőven.
Anya, feleség és házvezetőnő vagyok egyben. Bizonyára mindegyikben lenne még mit fejlődnöm, de nálunk minden úgy van jól, ahogy épp történik. Nem törekszünk a tökéletesre. Bizonyítani? Igen, talán szeretném, ha azok az emberek, akiknek fogalmuk sincs egy napomról, megváltoztatnák az anyaságról kialakított képüket. Ezért úgy határoztam, hogy a mai napom minden lépését aprólékosan lejegyzem. Az ébredéstől az elalvás pillanatáig. Ez csak 24 óra a millióból, vagyis egy icipici szelete a hétköznapjainknak. Minden napunk más, mindegyiket másért szeretem. Mindegyikből tanulok, minden nap elrontok valamit, de minden este úgy fekszem le, hogy érdemes volt felkelni.
Az én műszakom hétfőtől hétfőig tart, a fizetésem kritikán aluli, s a munkám csak akkor látszik, ha porszem került a gépezetbe. Ha mosolyog a gyerek, fáradtan gubózik a kosarában a kutya, tele a hűtő, nincs mosatlan edény és még a tiszta ruhák is el vannak pakolva a szekrényekbe, akkor nem tűnik fel, hogy vagyok.
Hangsúlyoznám: ez nem panaszáradat, eszem ágában sincs reklamálni. Zokszó nélkül veszem az akadályokat, hálás vagyok a sorsnak (és a férjemnek), hogy a tenyerén hordoz. Az élet napos oldalán élek, bár olykor még itt is bezavar egy-két fátyolfelhő. De a napjaink ettől csak még szebbek lesznek!
Senkivel nem akarok versenyezni, mert pontosan tudom, hogy más munkája sem zökkenő mentes. Ugyanolyan nehéz dolga van egy biológiatanárnak, egy pénztárosnak, egy topmenedzsernek vagy egy hajóskapitánynak, mint nekem. Másként nehéz. De ők is egész biztosan olyan fáradtan zuhannak be este az ágyba, mint én (olykor fogmosás és fürdés nélkül).
Közben pedig emelem kalapom a saját édesanyám előtt, aki négy gyereket nevelt fel, egy nagy lakást tartott rendben, a munkáját is maradéktalanul ellátta, s közben folyamatosan mindenben támogatta apát. Két kamaszlány még most is édes teherként csüng a nyakán, a nyugdíjazásig pedig még bőven van ideje.
Szóval: holnap betekinthettek egy “unatkozó kismama” valóságos, a legtöbbször vidám és kiegyensúlyozott, ám néha türelmetlen és ingerült életébe. Ha Hetti is úgy akarja, akkor kora délután feltöltök egy hosszú listát az aznapi feladataimról, teendőimről, botlásaimról és professzionalitásaimról.
Íme egy kis ízelítő:
9.50 – a játszótéri hinta mellől feltöltöm az előre megírt Mesterségem címere: htb című bejegyzésem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: