Egy nagyon kedves barátom kérte, hogy írjak megint Hartáról. Mivel ez a barátom sokat jelent nekem, ezért örömmel teljesítem a kérését. Nem is tehetnék mást, hiszen Hettivel és Bingóval mostantól itt lakunk.
Néhány napja üzemszerűen beköltöztünk a mi kis, kékzsalus, téglakerítéses házunkba, amit már annyira hiányoltam. Hetekig csak arról tudtam beszélni, milyen lesz itt Hettivel, a budapesti rutint felváltja a hartai vakáció. Neki ez lesz az első itteni nyara. Volt már Hartán sokszor, de olyan igazi, sarazós, mezítlábazós, koszos körmös heteket még nem töltött itt. Néhány napja könnyes búcsút vettünk a mi apukánktól, becuccoltunk az autóba és már itt is vagyunk. A férjemből mostantól ősz elejéig hétvégi apuka lesz, belőlem pedig a gyermekét egyedül nevelő, elvált asszony. Persze csak képletesen.
Az általános iskola előtti első nyaramat már itt töltöttem. Huszonkét éve a mi birodalmunk a kékzsalus, téglakerítéses ház. Ahogy kinyitom a nagykaput, szembejön velem a gyerekkorom. Sok időm nincs elmélkedni a múlton, de amikor végre kicsit magam vagyok, körbejárom a házat, megnézem az összes szobát, sétálok egy rövidet a kertben, szippantok egy mélyet minden vályogos zegzugból. Ilyenkor úgy érzem, mintha még mindig csak 10-12 éves volnék. Este Zitával a „hátsó szobában” alszom el megszámlálhatatlan szúnyogcsípéssel és véraláfutással. Reggel arra kelek, hogy apa olvasgatja a régi menetrendjeit a meggyfa alatt szalmakalapban, ma már elképzelhetetlen zöld fecskében. Anya a nagypapájától örökölt, fakormányos biciklijét tolja be a kapun. Korán indult a boltba kenyérért és tejért. A húgaink még meg sem születtek. Az öreg, nyugdíjas korú bicikli most is ott áll a garázsban, kerekei leeresztettek. Apa menetrendjei pedig szépen sorakoznak egy üveges könyvespolcon. Kicsit porosak. A meggyfát évekkel ezelőtt ki kellett vágni, már egy másik, egy fiatalka áll a helyében. Nesztát itt keresztelték, Zsancinak épült a homokozó. Sok minden változott ez alatt a húsz év alatt. Az életünk…
Bízom benne, hogy a férjem nem haragszik meg, ha most az első szerelmemről osztok meg egy történetet. Természetesen egy hartai fiúba lettem fülig szerelmes már nyolcévesen. Gyerekkori barátom, a szembe szomszédunk. Tizenhat voltam, amikor kamaszként is belezúgtam és nincs abban semmi titkolni való, hogy később -egy dunaparti házban- vele történt meg minden. Akkor azt hittem, többé már nem leszek szerelmes, hozzá megyek feleségül, hiszen nála jobban nem ismer senki, együtt gyerekeskedtünk. Hogyan is történhetne másként? Nem így lett, s azóta sok víz lefolyt az éppen áradó, tetőző, hartai Dunán.
Néhány napja összefutottunk az Arany János utcán. Én Hettit toltam a triciklijében, ő pedig az édesanyjáékhoz sietett. Ritkán találkozunk, ha itt vagyunk, épphogy csak köszönünk egymásnak, nem szoktunk beszélgetni. De most mégis megálltunk egy picit. Lényegében semmit nem változott és mégis. Milyen furcsa, hogy egyszer közösnek hittem az utunkat. Milyen régen történt! Milyen más lenne az életem, ha minden úgy történik, ahogyan tizenhét évesen képzeltem. Egy gyönyörű, hatalmas kékszemű, ötéves lánya van, de nekem harminckét évesen is úgy tűnt, ez a fiú gyerek és kamasz maradt. Én kinőttem a „fiatalságbolondságból”, tanultam, költöztem, éltem külföldön, dolgoztam, újra fülig szerelmes lettem, férjhez mentem, gyereket szültem, mosolyráncok érlelődtek a szemem sarkában, híztam, fogytam, alakultam, megkeményedtem, megváltoztam. Felnőttem. De ő az maradt, aki volt. Ugyanolyannak láttam, mint tíz éve, mint húsz éve. Aztán ki tudja, lehet, hogy ő is ugyanannak a nadrágszoknyás szöszkés-barnás kislánynak, vagy a vörösre festett kamaszlánynak lát minden egyes találkozáskor. Ha legközelebb összefutunk, megkérdezem tőle.
Emlékek. Nekem rengeteget jelentenek. Talán azért is, mert apát csak ezekben őrzöm. A kékzsalus, téglakerítéses házban marad belőle egy kicsi, ami most csak az enyém. Hartán még jobban hiányzik apa. És anya is. Ezen a nyáron én költöztem ide anyaként, és Hettiből lett a hartai gyerek. Különös. Még mindig van olyan idős ember, akinek a „jó napot kívánok” helyett „csókolommal” köszönök, és úgy köszön vissza, hogy „szervusz Rellikém, itt vagytok?!”. Katikának még mindig mi vagyunk „a lányocskák”, akiket ellát néhány jó tanáccsal, nehogy bármi problémánk legyen a szüleink nélkül. A kóbor kutyák helyett évek óta egy sajátot látunk el minden földi jóval, szeretettel. A boltba már én megyek, mögöttem a lányommal, egy anyáénál sokkal korszerűbb biciklivel. A kertet már nem anya csinosítgatja egyszál, napszítta fürdőruhában, nem ő locsol reggel és este, mint régen, hanem szentségelve én metszem meg a fákat és én gazolok (persze nekem egyedül ez sem megy, a nővérem és a férje a munka oroszlánrészét megcsinálják helyettem). Most már nekem kell észben tartanom, hogy a szerda, az kuka-nap, vihar után nekem kell (illetve kellett volna) lesöpörnöm legalább a járdát, mert ugye „tiszta udvar, rendes ház”. Pesti-hartai gyerekből, hartai felnőtt lettem.
Esténként jó picit egyedül töprengeni ezeken a dolgokon. Nosztalgiázni, ha úgy tetszik. Beülök a hartai szobánk sarokpadjának legsarkába és gondolkodom. Mennyi sok képeslapot, kézzel írt levelet küldtem ebbe a faluba! Hányszor kóboroltunk el egy egész gyereksereggel! Üvegeztünk a hátsó szobában, Petivel trágár szavakkal teli papírokat dobáltunk a szomszédok postaládájába. Levélpapírt cseréltünk, egész nap ki sem jöttünk a medencéből, apa határozott tiltása ellenére elbicikliztünk az akasztói lovasfarmig és vissza. Később egész ügyesen megtanultam kimászni a kerítésen, ha a nagyapám nem engedett ki este ahhoz a bizonyos fiúhoz. Hányszor jöttünk haza hajnalban a Yakee pub-ból, amikor anya már a kertet locsolta! Vagy épp ittunk meg rengeteg isteni finom ’81-es bort a Dunán, házibulikban, a mit sem sejtő szülők távollétében. Mi minden történt itt! És semmi nem változott. Csak én.
Hartán számomra megáll az idő, mégis estére sokkal jobban elfáradok, mint a fővárosban. Előbb jön értünk az este, korábban kel a nap. Nem tudom, hol járunk a hétben, hányadikát írunk, még csak június, vagy már július van-e, az órát is csak naponta egyszer tudom: a déli harangszó segít. A telefonomat napokig nem is találom, a tv-t be sem kapcsolom. Fogalmam sincs, mi történik a nagyvilágban, a hírek elsuhannak a fejem felett. El vagyok zárva mindenféle világtól, de ezzel együtt érkezik egy másik, ami nélkül nem létezhetnék. Jó itt. És én mondom: Harta a világ közepe. Ha nem hiszitek, járjatok utána!
Ui.: Ezerszer ölelünk, Kincs, nagyon hiányzol! Puszilunk Budapest!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: