Fura, miket produkál az élet. Idén lesz tíz éve, hogy apát elvesztettük, mégis gyakorta figyelmeztetnek rá, hogy valami megmagyarázhatatlan itt maradt belőle. Örökre.
Megkopott, régi fénykép. A változás, a szélsebes fejlődés, s az ezekkel rohamléptekben haladó ember mégis újként őrzi a facebook-on. Egy osztálykép. Fekete-fehér. Talán pont jelentéktelensége okán tűnik ki a többi feltöltött, színes, cifra kép közül. Szokatlan látvány.
A kicsit mulatságos fényképen egy általános iskola nyolcadik osztálya látható. Picit én is elmosolyodtam az ósdi szoknyákat, blúzokat látva. Aranyos kép. A nyolcadik cé. Az osztályfőnök kezében lévő táblán pedig az évszám is jól kivehető: 1984/1985. Fontos két év volt ez a mi családunk életében. Zita nővérem ’84 nyarán, én pedig egy évvel később, ősszel születtem. Tizennégy évvel idősebbek nálunk az osztályképen sorakozó fiatalok. Egyiket sem ismerem. Se arcról, se névről. Lehet, hogy az utcán már többször is elmentünk egymás mellett, mégsem köszöntünk, nem üdvözöltük egymást. Ismeretlen vagyok nekik. Ők pedig nekem. Még a nevemet sem tudják. Én sem az övéket. Idegenek vagyunk egymással én és a nyolcadik cé. Mégis van bennünk közös. Egy valaki, aki miatt mégis sokat jelent nekem ez az osztálykép. Apa. Ott áll a hátsó sorban, bajusszal, divatjamúlt pulcsiban, kissé komoran, fiatalon, egészségesen. Szokatlan látvány.
A fotóra a nővérem talált rá, egészen véletlenül, vagy teljesen direkt, s rögtön fel is hívott, hogy nézzem meg én is. Sírt. És ahogy rákattintottam a képre, nekem is elszorult a szívem. Apa biológia-földrajz szakos tanárként azon a képen három évvel volt fiatalabb, mint most én. Zita egészen pici baba lehetett akkor, én pedig még csak magzatként, az anyaméhben vártam erre a világra. Ki gondolta volna akkor, hogy a fényképezőgép gombjának lenyomása után huszonnyolc évvel ennyire megérint majd a felvétel. Mi nem az ódivatú szemüvegkereteken, az ősrégi pulóvereken mosolygunk. Nem jutnak eszünkbe vicces történetek, kedves csínytevések, matek egyesek és pironkodó, szexuális felvilágosító órák. Csak egy valaki. És a tény, ami majd’ tíz éve megmásíthatatlan.
Rég hozzászoktunk már, de olykor előtör mindenkiből valami, ami csak úgy utat tör magának a semmiből és csakhamar visszakanyarodik ugyanoda, ahonnan jött. Néhány percig nem szóltunk semmit Zitával a telefonban. Nem tudtunk mit. Aztán, amikor letettük, sokáig néztem még az osztályképet és csak sírtam. Olyan messzinek tűnik már ez az egész, az emlék is elmenni látszik. Úgy tűnik el, hogy közben itt marad. Apa úgy halt meg, hogy mégis velünk van.
A múlt mostanában gyakran irdatlan súlyként nehezedik a vállamra, az élet sodorja maga előtt ezeket az osztályképeket. Időről időre figyelmeztet arra, hogy nem abban kell hinnem, hogy apa ma is köztünk él. Nem hit kell, mert érezhetem, láthatom, tapasztalhatom őt. A múlt héten, egy estére csatlakozott hozzánk Velencére a férjem két barátja. Egészen véletlen, vagy teljesen direkt kiderült, hogy az egyik a Deák téri Általános Iskolába járt, s apa néha helyettesítő tanárként tartott neki órákat. Milyen kicsi a világ! Azt hiszem, pont erre mondják. A világ pedig hatalmas, apa mégis mindenhol fellelhető. Érezhető, látható, tapasztalható.
A nyaralásunk alatt is akarva, akaratlan szembejött velem. A változás nem csak a külsőmön látszik: felnőttként inkább idegesítenek, de gyerekként imádtam az összes ízeltlábút, sosem féltem semmitől, mindegyiket szívesen a kezembe vettem. Mert apa a kezembe adta. Tőle tudom, hogy mi a különbség a májusi –és a csapócserebogár között. Melyik a narancssárga, s melyik a barna színű. Ő mutatta meg, hogy hogyan kell megfogni a vízi siklót, ő tanította meg, hogy Magyarországon minden hüllő védett. Miatta hiányzik a nünüke, és azért tetszik a lótetű, mert ő széppé varázsolta nekünk.
Hosszú percekig néztem még a nyolcadik cé osztályképét. A kommenteket is többször elolvastam. Szomorúságot éreztem, semmi mást. Olyan érzés ez, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy apa akkor még nem is sejthette, hogy már kevesebb van előre, mint hátra. Hogy anya négy gyermeknek ad életet, majd egészen fiatalon, negyvenkét évesen el kell búcsúznia a szerelmétől, a társától, aki mellett huszonöt éven keresztül szorosan ott állt. Nem volt ott életünk fontos eseményeinél, sem a hétköznapok bosszúságainál. Feleségként, anyaként még inkább nehezemre esik ezekkel szembesülnöm. Azt pedig még nehezebb elfogadnom, hogy sokszor hiábavalónak, önámításnak érzem, amikor azt mondjuk: „de hát ő itt van!”. Igen, itt van, miközben már a hangjára sem emlékszem…
Tizennyolc évesen egy perc alatt kellett bevésődnie az agyamba: vége. Nincs tovább. Apa elment, itt hagyott bennünket. Magával vitt mindegyikünkből egy jókora darabot, ami soha nem épül vissza. Fájdalmas valóság. Aztán ahogyan teltek az évek, egyre bölcsebb lettem, felnőtté, anyává váltam. Sok mindent másként látok, átértékeltem bizonyos dolgokat. Az nem lehet, hogy apa halálával megszűnt a létezése is! Jó néhány évszak elszaladt a fejem fölött, mire megéreztem, hogy azért ő mégis itt maradt ezen a földön, velünk. Az osztályképek hátsó soraiban, a családi antikváriumban, anyának írt szerelmes leveleiben és a nagyszülők fiókos szekrényében őrzött, óvodai rajzokban, iskolai versmondó versenyek oklevelein. Régimódi történetekben, a tanítványok bizonyítványában, a facebook üzenőfalán. Hol feketén-fehéren, hol pedig cifra színekkel, tiritarkán. Apa elment, de nem tűnt el. Minden egyes nap visszafordul felénk…
Köszönöm a nyolcadik cének, hogy megosztotta ezt az osztályképet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: