"Mi az a ránc?"

Alig néhány évesek, de képesek egyik percről a másikra mosolyt fakasztani az arcomra, vagy könnyeket csalni a szemembe. Úgy és akkor teszik fel nekem a legkínosabb, legnehezebb, legviccesebb kérdéseket, amikor egyáltalán nem számítok rá. Válaszolni pedig kötelező. Nincs kibúvó.

– Te miért pont az Attilát vetted feleségül? – kérdezte a hatéves unokahúgom.
– Mi az az ujjlenyomat? – érdeklődött a hároméves unokaöcsém.

Sztella és Hunor a nővérem gyerekei, és bár hartaiak, most mégis itt nyaralnak velünk a kékzsalus, téglakerítéses házban. A gyerekszáj nem ismer határokat, s nap mint nap olyan kérdéseket kapok tőlük, amikre talán magam sem tudom a választ. Nekik ez olyan egyszerű, mint az egyszer egy, nekem mégis jókora fejtörést okoznak. A családomban azt valljuk, hogy a gyerekekkel is őszintének kell lenni, mert attól még, hogy aprók, nem hülyék. Akármit meg lehet és meg is kell beszélni velük, legyen szó születésről vagy halálról, szerelemről vagy gyűlöletről, az aznapi ebédről vagy esetleg az emberi testről. Azt gondolhatnánk, olyan rémegyszerű elmagyarázni alapfogalmakat. De mégis hogyan mondjam el két kisgyereknek, mi az a tüdőgyulladás vagy a tikkasztó hőség, és miért van olyan meleg nyáron? Miért nem télen van 40 fok? Színes-e a gravitáció, és vajon hol laknak az angyalok, hol tanyáznak az ördögök?

A hatéves Sztellát sokszor foglalkoztatja a házasság gondolata, a szerelem és az ezzel járó összes többi dolog. Mint oly sok kislány, egyszer ő is hatalmas fehér ruhában szeretne feleségül menni egy bizonyos valakihez. Mert ennyi idősen ő már biztos benne, ki lesz a férje. Nem lehet nem komolyan venni. Most már én is csak azt érzem, mindig is a férjemet szerettem, de Sztella egészen megdöbbent, amikor bevallottam, hogy nem Attila volt az egyetlen szerelmem.

„Az oviban másba voltál szerelmes? Akkor miért nem őt vetted feleségül? De hát csak egy szerelmünk lehet az életben, és neked több is volt? Nekem csak az Ábel lesz, senki más. Ő lesz a férjem. Csak ő néha egyszerre több lányba szerelmes, pedig már sokszor megmondtam neki, hogy csak egybe lehet.”

Hogy miért pont a férjemet vettem feleségül? Jó kérdés. Sztella nagyon szereti az általam lett „nagybátyját”, mégis azt mondja, talán nem őt kellett volna választanom. Ugyanis a férjem szülei sajnos már nem élnek.

„Szegény Hetti! Most nincsen nagymamája és nagypapája, csak a Maya mama. Egy olyan fiút kellett volna feleségül venned, akinek van apukája és anyukája, mert akkor most Hettinek nem csak a Maya mama lenne. Nem hiányoznak az Attilának a szülei? Nem szokott sírni azért, mert már meghaltak? És miért haltak meg? Ott volt, amikor meghaltak?” – ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel bombáz, csak úgy árad Sztellából az érdeklődés. Nehéz megtalálni a válaszokat, pedig valamit mondanom kell, mert addig fecsegne, kérdezősködne tovább, amíg egy általa elfogadható választ nem produkálok.

Teljesen helyénvaló, hogy Sztellát ennyire foglalkoztatja a halál. Ilyen tájt döbbenek rá arra a gyerekek, hogy semmi nem tart örökké. Az emberélet sem. Gyakran kérdezget apáról, arról a nagypapájáról, akit nem ismer, de valahogy megmaradt a kis fejében. Zita sokat mesél a gyerekeinek róla, hogy valamennyire mégis megismerjék azt az embert, aki ennyire fontos volt nekünk.

„Nagyon szerettem őt, és annyira hiányzik! Azért halt meg, mert beteg volt. Már nem tudtak segíteni neki az orvosok. Sajnos. Ő volt a Maya mama férje. Meg az anya apukája. És a tiéd is, Nesztáé és Zsancié. De most már fent lakik az égben és az övé a legfényesebb csillag. Ha egyszer este eltévednék az utcán, akkor csak fel kell néznem az égre, és ő hazavezet engem. Ott voltál, amikor meghalt? Hogy halt meg? És ki vette észre, hogy meghalt?”

Sosem hazudok semmiről, mert előbb, utóbb úgyis kiderülne, de sokszor valóban gondot okoz, hogy ezekről a kényes témákról miként beszélgessek vele. Sztella sokszor elpityeredik, amiért nem találkozhat a nagypapával. Ilyenkor én is elszomorodom, de rögtön felderülök, amiért felsorolja –időrendi sorrendben persze- ki hal meg majd előbb. „Hettinek a legjobb, mert ő fog a legtovább élni. És neki kell a legkevesebbet óvodába járni.” Különös megállapítás.

Hetti születése egyébként valósággal megihlette Sztellát. Tavaly sokat pironkodtam miatta, de szókimondó család a miénk, nem legyintünk semmiféle kérdésre, hanem megválaszoljuk úgy, ahogyan azt egy gyereknek illik. Úgy, ahogy tudjuk. Szerencsére azt már nem kellett elmesélnem, hogy Hetti hogy ment be a hasamba, mert azt már tudta: „Meztelenül csókolóztatok az ágyban, a takaró alatt” – majdnem, de nem járt messze a valóságtól. Viszont terhesen, a számomra még ismeretlen szülés minden fázisáról kíméletlenül kikérdezett.

„Nagyon fog fájni? De ha ennyire fáj, akkor miért szülsz? Én inkább nem szülnék, ha ennyire fáj. És egy baba kifér egy olyan pici helyen? De hát az nagyon pici! És az Attila megengedi, hogy levetkőzz egy másik férfi előtt? Nem vagy szégyellős? Miért engeded, hogy hozzád nyúljon? Nincs felesége? – ez utóbbi kérdések természetesen az szülész orvosomra vonatkoztak, mert Sztella gyakran elkísért a vizsgálatokra, ahol sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról.

Eleinte Hunor is azt játszotta, hogy az ő pocakjában is van egy kisbaba, akit majd Hettinek fognak hívni. Megmutatta azt is, honnan jön majd az anyatej, és honnan fog cicizni a kisbabája. Az egyik cicijéből. Sztella nagyokat kacagott ezen és elmagyarázta az öccsének, hogy ő bizony csak apuka lehet, és az apukák nem szülnek, csak az anyukák.
„De miért nem szülnek az apukák? Csak a lányoknak lehet gyerekük?” – kössz a kérdést, Sztella!

Ki tudja, miért idén nyáron az esküvőm, és ezzel együtt az életkorom a téma. Sztella szerint nagyon szép voltam házasságkötésünk napján, de azóta eljárt felettem az idő és ő úgy véli, ennek látható jelei is vannak.
– Olyan szép volt az arcod meg sima. Nem is volt rajta egyetlen ránc sem.
– Miért most van? – kérdeztem kétségbeesve, pedig sajnos magam is tudom a választ.
– Igen, most már van. Most már kicsit öreg vagy – nevetgélt jóízűen, miközben az öccsével és Hettivel fürödtek a kádban.
– Mi az a ránc? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Hunor.
– Amikor mosolygok, vagy a nap miatt hunyorítok, vagy amikor mérges vagyok és összehúzom a szemöldököm, akkor megjelennek az arcomon. Látod, itt a szám körül, és itt is a szememnél – próbáltam kielégítő választ adni.
– De neked akkor is ott van, ha nem nevetsz – vizsgálta Huni egészen közelről az arcom.
– Tényleg? Ott vannak? Nem tűnnek el? – kíváncsiskodtam, mert ő talán jobban lát engem, mint én saját magam.
– Nem, nem tűntek el. Itt van a ránc. Meg itt is. Akkor kicsit öreg vagy? Nekem is van ránc, nézd?! – hunyorgott, vigyorgott, grimaszolt, mert legalább annyira szerette volna magának azokat a ráncokat, mint amennyire én nem.

Hunor szerint néha hülye vagyok, és olyan is van, hogy épp nem vagyok a barátja. Sztella szerint szigorú az arcom és kicsit ronda vagyok szemüvegben, szóval inkább ne hordjam. Hunor korábban belém volt szerelmes, mert olyan szép voltam, mint az anyukája. Sztella azt mondja, nekem biztosan nem volt kiskoromban fogszabályzóm, mert most előre állnak a fogaim. Hunor szerint kizárt, hogy tüdőgyulladást kapjon három gombóc fagyitól, mert az csak a felnőtteknek lehet. Sztella meg úgy látja, hogy a férjem kicsit kövérkés, de azt már nem igazán érti, hogyan fér át a fürdőszoba ajtón. Arról pedig inkább ne is beszéljünk, hogy mennyire szeretik azt a csúnya szót, ami egyszer csúszott ki a számon. Egyszer, de épp elég volt ahhoz, hogy napokig folyamatosan szajkózzák. És hát ugye mi jogon szólok rájuk, hogy ilyet butaság mondani, ha én magam is használom. Jogos a felvetés.

Az ember nem is tudja: örüljön-e annak, ha ez az őszinteség felnőttként is elkíséri őket mindenhova, vagy reménykedjen inkább abban, hogy majdcsak kinövik a szókimondást, valahogy csak elvész a gyerekszáj.