Befőttpercek-Kislányomnak

Egyéves koromban egy plüsskutyát kaptam a nagyszüleimtől. Később Móninak neveztem. Mindenhova elkísért, mindig velem volt. Ütött-kopott, agyonvarrt, az egyik szeme is hiányzik. Másoknak értéktelen kacatnak tűnhet. Nekem mégis az egész életemet jelenti. Most is ott ül az ágyunkon. Mellette egy piros mackó. Még nincs neve. Patyolat tiszta és vadonatúj. Látszik, hogy még nem járta meg a játszótereket, óvodát vagy az iskolát. A lányom első születésnapjára kapta tőlünk. Ő választotta.

Ül egymás mellett ez a két apróság, akik között majd’ harminc év a korkülönbség. Móni mögött annyi minden megbújik. Óvodai pityergések, elalvás előtti sírdogálások, szerelmi bánatok, iskolai örömök. Mennyi mindent tud! És ott a piros mackó, aki szinte még csak a rajtnál toporog, s előtt egy hosszú és ismeretlen út kanyarog. Mi fér bele egy életbe? Mi egyetlen röpke évbe? És amint elnézegetem a két jószágot, azon töprengek, vajon meg tudom-e őrizni az emlékeimet olyan élethűen, olyan erősen, mint ahogyan Móni az enyémeket?

Egy év. Háromszázhatvanöt nap. Milyen hosszú idő! És mégis, elillant percek alatt. Küzdök az idő múlása ellen. Nem akaródzik tudomásul venni a létezését. Szeretném, ha nem rohanna. Szeretném, ha maradna. De csak szalad tovább, olyan gyorsan, hogy alig érem utol. Mint a lányunkat, aki a napokban lett egyéves. Ez a csoda háromszázhatvanöt napja tart…

Mintha csak most lett volna. A nagy pocakom, a kiságy összeszerelése, a rózsaszín rugdalózok hajtogatása, az első fájás, az életet jelentő sírás, amit nem is olyan rég hallottam. De mi is történt a világot jelentő kék csíkocskák után? Kiszabadult a lombikba zárt világ, s bennem folytatta tovább egyre valóságosabb életét. Számára óriási helyen, ami idővel egyre szűkebbé vált, s ahonnan türelmetlenül nagyobb helyet és teret követelt magának. Tudtam, ha egyszer bekerül oda, akkor csak negyven hét elteltével szabadulhat megint. Hogy aztán elszakadjon tőlem újra és újra. Mert ez az élet rendje.

Gyönyörű kilenc hónapot éltünk összezárva én és az albérlőm! A hangulatom végig egy síkon mozgott: boldog voltam. És egyre boldogabb. Mindent dokumentáltam, leírtam, elraktároztam. Ezek a sorok, emlékek Hettinek szólnak. Így egyszer majd megtudja ő is, hogy már 11 hetesen kislánynak jósolták, hogy már évekkel fogantatása előtt Hettinek neveztük, de amíg a hasamban lakott, addig Csikóhalnak becéztük. Elolvashatja, hogy egyetlen napra sem tudtam elszakadni a kovászos uborka levétől és hogy az édesapja minden áldott este megmasszírozta a lábam és a derekam, mert azt hazudtam, hogy nagyon fájnak, pedig kutyabajom sem volt. Írok arról, amikor tavasz első napján, életében először átadták nekünk a helyet a metrón, hogy mennyire imádtam az újonnan érkező kilóim, mikor rúgott elősző és hogy hányszor pisiltem be egy gyanútlan tüsszentés után, amiért a buksija annyira nyomta a mindenem. Szép emlék ez a kézzel írt, fotókkal és mindenféle leletekkel, tesztekkel, apróságokkal tarkított kis emlékkönyv. Sok-sok háromszázhatvanöt nap múlva neki adom.

Az utolsó napok egy testben létezve: Hevesen néztük a férjemmel az Olimpiát. Én hol ülve, hol állva, hol pedig a földön fetrengve, jéghideg görögdinnyét majszolva. Mert legyünk őszinték: a végéhez közeledve ugyan édes a teher, de olyan súlyos, hogy az ember már szívesen megválna tőle. Főként azért, mert már annyira kíváncsi. Sosem féltem a szüléstől, de az utolsó héten fütyörészve, dalolva pattantam volna a szülőágyra. Hatszor pakoltam újra a kórházi csomagom, előre kivasaltam a férjem ingeit, többször is átrendeztem a gyerekszobát és megállás nélkül felmostam a lakást. Fészket építettem.

Valószínű, hogy Cseh Laci küzdelme az olimpiai aranyért, ami végül egy értékes bronzérem lett, és a férfi kézilabda csapat izgalmas meccse mind hozzájárultak ahhoz, hogy augusztus 8.-án este beindultak a szülési fájásaim. Az első néhánynál úgy éreztem, annyira csiklandoz, hogy menten kiugrom a bőrömből. Vicces volt. Aztán az órák vánszorgásával erősödtek a fájások, és néha azt éreztem, menten kiszaladok a világból. Otthon sokáig hármasban vajúdtunk: a férjem, Bingó és én. Bár szívesen megszabadultam volna a fájdalmaim egy részétől, igyekeztem inkább arra összpontosítani, hogy hamarosan megérkezik a lányunk. Aki minden egyes fájásnál lejjebb és lejjebb csúszott. Éreztem, hogy segít nekem. Nem hagyott magamra.

Két fájás között volt energiám nevetgélni a férjemmel, aki mindent megtett azért, hogy kicsit elterelje a gondolataimat arról, amiről egyébként lehetetlen. A kórházban jódarabig egyedül voltam kénytelen szenvedni, de hamar feltaláltam magam és kiosontam a folyosóra a férjemhez. Együtt járkáltunk fel és alá, jobbra és balra, oda és vissza, körbe és körbe. Fáradt voltam és mindenem fájt. Az egyetlen, ami néhány másodpercre elfeledtette velem az anyaság e fajta árnyoldalát, hogy Hettit hamarosan láthatom, érezhetem. Nem sokára megszületik.

Bevallom, voltak pillanatok, amikor majdnem feladtam, néhányszor fájdalomcsillapításért könyörögtem, egyszer pedig szinte parancsot adtam, hogy azonnal vigyenek a műtőbe és végezzék el a császármetszés. Mindegy, csak legyen már vége! De nem lett. És órákig semmi nem történt. A férjem szerint nagyon ügyesen csináltam, a szülésznő azt mondta, derekasan tűröm, de én úgy éreztem, hogy nem jól veszem a levegőt, nem koncentrálok kellőképp, és tulajdonképp az egész szülést elrontom úgy, ahogy van. Már a fájások között sem tudtam mosolyogni és legszívesebben elküldtem volna mindenkit a szomszéd szobában őrjöngő nőhöz. Hagyjon engem mindenki békén!
Reggel 7-kor, 11 óra küszködés után haza akartak küldeni, azzal az indokkal, hogy csak jósló fájásaim vannak. És ezt mondja nekem egy férfi. Kétségbeestem és határozottan kijelentettem, hogy márpedig a szülőszobáról nem távozom felöltöztetett, bepelenkázott baba nélkül.

És Hetti mintha meghallotta volna. Olyan gyorsasággal kezdett szabadulni, hogy végül egyedül a férjem volt velem, amikor kibújt a buksija. Szorítottam a férjem kezét, beszaladt a szülésznő és az orvos, majd előbukkant az egész fejecskéje is. Utána pedig már csak arra emlékszem, hogy valaki ordít, vonyít, nyávog, bömböl és sikít onnan lentről. Istenem, az a hang! Az az erőteljes, egészséges, eget rengető hang tele volt minden élniakarással. 2012. augusztus 9.-én, reggel 9 óra 14 perckor, 3650 grammal és 58 centivel, érzéstelenítés nélkül, természetes úton megérkezett. A tények és az adatok könnyen papírra vethetők, de a többit megfogalmazni, szavakba önteni is nehéz.

Minden fájdalmat és szenvedést megért az, amikor a hasamra fektettek egy rózsaszín, meleg, nedves és selyempuha testű kis emberi lényt, aki az én bőröm érintkezésével azonnal megnyugodott és elaludt. Csak a feje búbját láttam, de akkor is gyönyörű volt! Simogattam a sötét barna haját, fogtam a csöppnyi kezét és csak sírni tudtam. Itt van. Megérkezett. A mi gyerekünk. A férjem is csak zokogott. Amíg élek, sosem halványul bennem ez a pillanat. Mindig ugyanúgy emlékszem rá, ahogyan akkor történt. A legcsodálatosabb dolog a világon!

Hettit elvitték fölöltöztetni, én pedig ott maradtam nélküle. Hiányzott. A férjemet –aki édesen szeretgetni próbált- azonnal a lányunk után küldtem, nehogy ő is olyan árvának érezze magát, mint én. Egyedül maradtam. Úgy végződött valami egészen különleges kilenc hónap, hogy közben pont ugyanakkor elkezdődött egy egészen fantasztikus világ, amiből mi eddig csak egy évet kaptunk. Izgatottan várom a folytatást!

Mennyi minden történt háromszázhatvanöt nap alatt! Szívesen újraélném. Kaptunk egy világszép kislányt, aki teljesen az apukájára hasonlít – tényleg leesett egy kő a szívemről, hogy a Kaáli Intézetben nem cserélték össze a férjem mintáját. Hetti szinte sosem sírt. Mindig hagyott aludni minket éjszaka, szépen szopizott és órákon keresztül édesen szundított. Én pedig hetekig szinte semmit nem aludtam, mert csak néztem és néztem őt. A mi gyerekünk, a lányunk, a kis Hettink…

Megtörtént az első otthoni fürdetés, az átszokás anyatejről a tápszerre. Néha a kiságyban aludt, néha nem. Megette az első almapürét, észrevétlenül kibújtak az első fogacskák és átestünk az első, 40,3 fokos lázon is. Jól sikerült az első vidéki utazás és az első BKV jegylyukasztás is. Megfordult, felült, felállt, lepakolta a könyvespolcot, megette Bingó vacsoráját. Hallottuk, lejegyeztük az első szavát: iiiinnnta (hinta). Másfél hónapja elindult, most már utol sem érem, és néhány napja megejtette az első olyan hisztit, aminek az volt az eleje, hogy egy kutya után szeretett volna menni, a közepe, hogy nem arra vitt az utunk, a vége pedig, hogy beült Harta egyik útkereszteződésének kellős közepébe, hátradőlt, feltette a lábait és méltatlankodott. Na jó, üvöltött. Bírtam. Tök jó fej! A mi egyévesünk, akit olyan nagyon akartunk.

Hogyan tarthatnám meg magunknak az elmúlt időszakot? A csetlő-botló első pelenkázástól az olajozottan működő játszóterezésig? Megőrizhetem igaz és csodálatos valójában? Félek, hogy egyszer mindent elfelejtek, hogy az emlékek megkopnak, megöregednek, mint Móni. A pillanat elmúlik, s sosem tér vissza. Elillan, de mégis próbálom betuszkolni őket egy-egy befőttes üvegbe, piros-fehér kockás anyaggal lezárva, hogy aztán feltehessem a legmagasabb polc legtetejére. Hátha akkor is ugyanolyan élénk marad minden egyes befőttperc, mint amikor lezártam. Egyelőre nem nyitom ki őket, csak nézegetem szép sorban a több ezer befőttesüveget, amik sűrű sorokban ékeskednek. A legféltettebb értékeim.

Aztán nézem Hettit, ahogy az udvaron játszik. Háttal ül nekem. A haja most már búzaszőke. Egészen megváltozott. Matat valamit, és csak remélni tudom, hogy egy neki való dologgal szöszöl. Közben az ő sajátos kis nyelvén motyog, beszél, fel –felnevet. Egyszer csak hátrafordul, engem keres. Elmosolyodik, amikor meglát. Olyan hihetetlenül szép! Lassan feláll, odalépdel hozzám és két dundi kezével felém nyújtja a piros mackót…

Isten éltessen sokáig, boldog születésnapot, kislányom!