Jó nő keresi rendetlen gazdáját!

Milyen a jó nő? És ki a jó anya? Én melyik vagyok? Mindkettő? Vagy egyik sem? Mostanában ezekre a kérdésekre keresem a választ magamban. És honnan? Honnan máshonnan, mint a hinta vagy a homokozó mellől.

Csodálattal nézem a játszótéren azokat az anyukákat, akiknek nem koszos a tengernyi homoktól a szandálos lába, akik mindig jólfésültek, a blúzuk élére vasalt (rajtam sosincs blúz), a körmük frissen manikűrözött, és még a gyerekük is makulátlan. Ilyenkor rendre elgondolkodom: valamit rosszul csinálok? Vagy épp jól? Ugyanis be kell vallanom, nekem pont egy éve nincs időm magamra. Nem panaszkodom, ez puszta tény. Kizárólag a legalapvetőbb feladatok elvégzése nem jelent problémát, úgy mint fürdés, fogmosás, hajmosás és öltözködés. De attól a bizonyos „jó nőtől” távol állok. Lehet, hogy a „jó nőnek” nincs is gyereke és háztartása? Lehet, hogy a „jó nő” nem is létezik? Lehet, hogy mégis „jó nő” vagyok?

Fenntartom, hogy ügyetlen, bukdácsoló nőként, feleségként és anyaként mozgok, de az is biztos, hogy ezekben a szerepkörökben, és az én esetemben érvényes a mondás, mi szerint: „a szépség belülről fakad”. Jelen esetben nem is fakadhatna máshonnan. Az én életemben is voltak egyedül töltött évek, amikor hibátlan franciamanikűrrel fordítottam el a kulcsot a rendtől és tisztaságtól roskadozó lakásom ajtajának zárjában. Nagy gondot fordítottam arra, hogy a cipőmhöz mindig passzoljon a táskám, és a karkötőmben visszaköszönjön a szoknyám színe. Szívesen vártam haza gőzölgő vacsorával és forró csókkal a férjem (aki akkor még „csak” a pasim volt), és fanyalgás helyett, önszántamból húztam esténként futócipőt. Elmúlt.

Sokat jelent, hogy a férjem szerint, akkor vagyok a legjobb nő, amikor agyonmosott felsőben és kitérgyesedett gatyában teregetek a nappaliban, vagy kirakósozom a lányunkkal, de én ezeket a pillanatokat inkább letagadnám. Egy részét mindenképp. Szívem szerint kihajítanám az összes kinyúlt, hordhatatlan otthonkámmal együtt. Pedig ez is én vagyok. Nem a ruha teszi az embert, és mégis. Fontos a külcsín, s talán egyre elhanyagolhatóbb tény a belbecs. Ha egyáltalán tény…

Sosem a dekoltázsom mélységéről vagy a szoknyám hosszáról ítéltek meg. Sosem a külső adottságaimat helyeztem előtérbe, mert egyrészt nem igazán voltak ilyenek, másrészt nem tartottam fontosabbnak a belső értékeknél. Persze én is szeretem, ha egy olyan „jó nőt” látok viszont a tükörben, akit előző éjszaka megálmodtam, de ma már örülök, ha egyáltalán eljutok reggel odáig, hogy belenézek a tükörbe. Én is változtam. Külsőre. Másutt ugyanaz maradtam, aki mindig is voltam. Jó nő? Nem is tudom…

Konzerválható a „jó nőség”? És ha igen, akkor hogyan? Hogyan tudom megőrizni a vélt vagy valós „jó nőségemet” anyaként is? Egy igazi anya lehet igazán „jó nő” a nap huszonnégy órájában? Békében megfér egymás mellett a „jó nő” és az „anya”, vagy esküdt ellenségekként élik mindennapjaikat?

Nem vagyok az otthon ülő, mesecsatornákat betéve tudó, „most hideg van, most meleg van, most fúj a szél, most esik az eső, ezért nem megyünk sehova” típusú anya. Hettivel három hetes kora óta rójuk a köröket. Mindig másikat. Azt vallom, hogy ismerjen meg minél többet a világból. Vakációzzon vidéken, csatangoljon városban, találkozzon gyerekekkel, legyen közösségben, hintázzon, homokozzon, biciklizzen, villamosozzon, csodálkozzon rá az orrszarvúra, lásson, tapasztaljon, menjen, merjen. Cuccoljunk össze reggel és essünk haza este. Legyen tél, nyár, derékig érő avar vagy rügyfakadás. Partner mindenben, amit kitalálok. Imád „nemotthonülni”, élvezi, hogy a naptárunk be van táblázva, s nem mi vagyunk bezárva a négy fal közé. Hogy ez jó vagy rossz…? Mi jól érezzük magunkat. Vagyis az anya bírja az iramot, a „jó nő” pedig kilométerekkel mögötte kullog. Képtelen tartani a tempót. Esélye sincs a győzelemre.

Múlt héten majdnem elmentem a fodrászhoz, de végül jobb programunk is akadt Hettivel, amit nem volt szívem visszautasítani. Tegnap előtt majdnem sikerült eljutnom pedikűröshöz, de végül sajnáltam rá a pénzt. Tegnap majdnem két órán keresztül jól néztem ki, de végül Hetti összekent valami zsíros rettenettel, ma pedig nem csak majdnem kell hajat mosnom, különben holnap nem megyek emberek közé. Melyik anya nem szeretne úgy kinézni, mint egy sztármami, aki boldogan, divatdiktátor külsővel, a szélben tökéletesen tartó hajkoronával és teljes sminkben lubickol a tengerparton? Hát én szeretnék. De rájöttem, hogy összeegyeztetni a „jó nő” és az anya programját szinte lehetetlen. Legalábbis az enyémekét eddig csak elvétve sikerült.

De mégis, hogyan legyek „jó nő”, ha általában úgy fürdök, hogy Hetti közben három dolgot biztosan tönkretesz? Ha úgy főzök, hogy rendelek? Ha a porszívózást pont akkor kezdhetném elölről, amikor befejeztem? Ha a mosott ruhák dühös, düledező tornyokban várják a gardróbban, hogy végre valahára elpakoljam őket? Ha férjem esténként szeretne velem leülni és beszélgetni picit, még akkor is, ha dögfáradtak vagyunk? Hogyan legyek „jó nő”, ha a lapostalpú szandálban nekem is ugyanolyan koszos lesz a játszótéren a lábam, mint a gyerekemé? Ha Hettit egy percre sem hagyhatom magára, mert pakol, tombol, életveszélyeskedik? Ha nincs bejárónőm, bébiszetterem, kedvenc autómosóm és nyugdíjas anyukám? Ha perpillanat a nővérem gyerekeit kölcsön kaptam egy hétre, így most három gyerekkel, Maya mamával kézenfogva szidjuk a zebrán átrontó, száguldozó motorosokat? És hogyan legyek „jó nő”, amikor a tűzijáték után, este tizenegykor az Országos Baleseti Sebészeti Intézet ügyeletén kell összeragasztani az unokaöcsém szétrepedt szemöldökét? Hova tűnt belőlem a „jó nő”? Megvan még egyáltalán?

Ákárhol is legyen, nem hiányzik. Csak néha. És csak egy picit. Most anya vagyok, aki pontosan azért „jó nő”, mert gyereke van. És tudjátok mit? Szeretek mezítláb rohangálni a mászókák között, és mostanra az itthoni, öngerjesztő kuplerájjal is megbékéltem. Naponta most már csak egyszer, esténként vagyok hajlandó rendet tenni. Az a szakács sokkal jobban főz, akitől rendelem az ebédet, mint én. Szeretem, hogy Sztella és Hunor sosem ülnek egy helyben, érdeklődnek, felfedeznek és azért történik majdnem-baleset, mert olyan szertelenek, mint a vizslakölykök. Jó, hogy Hetti nem ijed meg semmitől, és azzal sincs semmi bajom, ha belémtörli a tőlem elkunyizott csokifagyit. A szekrényeimben rend van, mert nem boxolom bele még azokat a ruhákat is, amiket még ki kéne vasalnom, és imádom, hogy férjemnek nem szexi fehérneműben vagy kiskosztümben tetszek igazán, hanem az ő kinőtt, húszéves ingeiben. Jó dolgom van.

Lehet, hogy külsőre nem vagyok az az igazi „jó nő”, de most nem is vágyom rá. Az anyáskodás mellett azért elvétve teremtek olyan pillanatokat, amikor hónapokra „kijónősködöm” magam, de aztán gyorsan visszacserélem a divatos és alig használt ridikült a rongyossá hordott, azért annyira mégsem anyás hátizsákomra. Most is megvan bennem a „jó nő”, de szegénykémnek kevesebb teret hagyok, mint az anyának. Direkt. Elégedett nő vagyok. Most úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok. Most anyaként vagyok jó nő.