Varázsolj otthont teával!

Adni jó. De minek, ha sehol a karácsony? Mert tényleg jó. És segíteni nem csak az év végének közeledtével lehet. Hanem most is. Mindig. Nem csak másoknak, hanem neked és nekem is. Ezennel útjára bocsátom (félszegen, tele kétségekkel) a Hon-tea mozgalmat (vagy nem is tudom, minek nevezzem), hogy segítsek, hogy segíthess!

Hettivel és Bingóval még Hartán vagyunk, nekünk még tart a nyár. De reggelenként azért csak-csak eszembe juttatja velem a csípős levegő, hogy lesz azért még késő ősz és kora tél. Nem is olyan sokára. Ahogyan elrepült ez a nyár, úgy elillannak a melegebb hetek, és gyorsan érkezik a fogcsikorgató hideg. Pislantásnyi idő és itt a karácsony, egy másik év eleje.

Mi, Budapest belvárosban lakunk. Karnyújtásnyira a Parlament, néhány lépésre a Duna, egy-két perc séta a Fővárosi Bíróság, a Néprajzi Múzeum. Gyönyörű utcák, még szebb épületek. Szeretek ott lakni. Szinte minden nap bejárjuk a külföldiek által annyira csodált részeket. Viszont a szép mellett megtalálható a csúnya, a jó mellett könnyen felkutatható a rossz is.

Ugyan már sokukat kikergettek a belvárosból, még most is rengeteg a hajléktalan. Nagy százalékuk egyáltalán nem megy menedékhelyre, még éjszaka sem. Adatokat, tényeket, számokat nem tudok, kizárólag a saját két szememre alapozok. Az aluljárókból „kilakoltatták” őket, buszmegállókban nem alhatnak, közterületen nem kéregethetnek. Nem akarok álszent lenni: én sem szeretem, ha a lakásunktól néhány utcányira belebotlok egy-egy tökrészeg hajléktalanba, azt pedig kifejezetten utálom, hogy egyes utcák, építkezések bűzlenek a húgyszagtól. Hazudnék, ha azt állítanám: annyira sajnálom mindegyiket, hogy legszívesebben befogadnám őket az otthonomba. Nem így van. De szívükön viselem az ő sorsukat is.

Minden évben, amikor beköszönt a hideg és a fagy, segítünk nekik élelemmel, forró teával, néha-néha édességgel. Én és a férjem – aki biztosan nem örül most annak, hogy ezt nyilvánosság elé tártam. Hosszú évek óta sokat segít apróságokkal, de ezeket gyakran még nekem sem mondja el. “Teázni” együtt kezdtünk. Nem azért, mert a karácsonyi szellem a fejünkre koppintott, nem a saját lelkiismeretünk megnyugtatása miatt, és nem is azért, hogy majd egyszer valaki elismerően megveregesse a vállunk. Pusztán azért, mert még belegondolni is szörnyű, hogy ezek az emberek az utcán kénytelenek tölteni a mindennapjaikat. Én nem lennék erre képes, pedig tudom, hogy a muszáj, az nagyúr.

Van, aki hontalanságával fizet saját ballépéseiért, bűneiért. Hibázott, rossz útra tért, utcára került. Sokan viszont a körülmények áldozatai, s szinte nem tehetnek arról, ami most történik velük. Szoktam velük beszélgetni, nem fordulok el tőlük, hallottam már százféle történetet. Voltak, amelyek megérintettek, de szép számmal akadtak olyan mesélők is, akikről sejtettem, hogy csak lódítanak. Mindezektől függetlenül szorgalmasan főztem nekik is a teát, hogy csak pár percre jól érezhessék magukat. Hogy csak egy pillanatra visszahozzam nekik az otthon melegét, a megnyugtató gondoskodást. Igaz, nem sok, de a semminél mégis több.

Nem ítélkezem, mert ehhez nincs jogom! Nem érdekel, ki és miért került az utcára, alkoholista-e, árulja-e a testét, bűnöző vagy mások miatt kénytelen otthon nélkül élni. Most nem ennek van itt a helye. Szeretnék útjára indítani egy mozgalmat, ami segít nekem, hogy ily módon segíthessek. Hon-tea, ezt a nevet adtam neki, mert könnyen megjegyezhető. Bevallom: nem remélek túl sokat. Sajnálom, hogy ezt kell írnom, de szerintem (és ez csak az én véleményem) nem szeretünk olyanokon segíteni, akik „nem érdemlik meg”. Mi csak a szépet szeretjük, a jót és az értékest. Egy hajléktalan pedig csupa fölösleges kacat, értéktelen lim-lom és ócska vacak. Gondolhatjuk másként is, de a szánakozó pillantásokon kívül egyebet nem teszünk. Mert nem is akarunk…

Hát én igen. De csak annyit tudok, ami tőlem telik. Azt tudom tenni, amit eddig is csináltam. Hol egy magas, mackós és mély hangú, jókedvű pasassal az oldalamon, hol egy fekete-fehér foltos, keverék kutya után szaladva osztogattam a meleg teát. Tudtam, ki, hogyan szereti, ki nem kér bele cukrot, és ki egy kicsivel több citromot. Megköszönték. És minden nap vártak. Idén egy kislány is velem tart majd, hogy tudja, tanulja meg: vannak olyanok, akik nem úgy élnek, mint mi, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak. A világ nem csak mosolyból áll. De ami még ennél is sokkal fontosabb: adni tényleg jó. Öröm, amikor egy bánatos arc felderül. Ha csak egy pillanatra is. Azt vallom, hogy mindenki azt kapja vissza az életben, amit adott. Mi most adni szeretnénk, és nem azért, hogy viszontkapjunk.

Ehhez először kérnem kell: teafiltert (lehet a legolcsóbb, vagy a legízletesebb, teljesen mindegy), cukrot és citromot. A flakonokat begyűjtöm én, a víz és a főzés részemről kipipálva. És még valami: osszátok meg minél többen ezt az írást, hogy nehogy lemaradjanak olyanok, akik szívesen segítenének, de nem tudják, hogyan és mit… Mivel budapesti vagyok, ezért csak ott tudok segíteni, az V. kerület környékén. De gond egy szál se: bizonyára a felhívásomon felbuzdulva a város, és az ország több helyén is elindul valamiféle mozgolódás. Én bízom benne!

Az akciót a mai naptól elindítom, és egészen 2014. március végéig remélem!

Felajánlások átadás-átvételét itt tudjuk megbeszélni: rellablog@gmail.com, de minden felmerülő kérdésre válaszolok a Rellablog facebook oldalán is. Itt mindenről tájékozódhattok.

Teaszürcsölésben gazdag varázslatos, hideg napokat kívánok!
Köszönettel: Lehoczky Rella, a Rellablog szerzője

Fotó: Alex Poison