Éjfél előtt öt perccel

Azt mondta, ne aggódjak, mert megvárja a tizennyolcadik születésnapom. Mosolyogva legyintettem. Nem vettem komolyan. Úgyis ott lesz a huszadikon és a harmincadikon is. Mert ott kell lennie. Olyan nincs, hogy ő nem ünnepelhet velünk. Velem.
Neki lett igaza. Megvárta, amíg felnőtté válok, azután elengedte a kezem, és elment tőlünk. Tőlem. Örökre.

Nehéz erről beszélni, nem is jönnek úgy a szavak, mint szoktak. Talán, ha leírom jobb lesz másnak, magamnak is. Sokáig képtelen voltam hangosan kimondani, de ma már megbékéltem a gondolattal, a kimondott szóval. Hosszú út vezetett idáig, s ez az út egyszer sem ágazott el. Muszáj volt egy irányban haladni. Más választást nem hagyott az élet. Már nem érzek haragot, nem vagyok dühös, a szomorúságom sem olyan mértékű, mint akkor. Most már csak hiányzik. Minden nap. Apa a tizennyolcadik születésnapomon halt meg. Épp ma tíz éve.

Meglepetésnek szántuk a testvéreimmel, hogy anya és apa után megyünk a kórházba. Apának akkor már hónapok óta fájdalmai voltak, de senki tanácsára nem volt hajlandó újra orvoshoz fordulni. Lumbágót diagnosztizáltak nála, súlyfürdőt és masszázst írtak fel neki. Enyhülés helyett csak rosszabodott az állapota, szinte már aludni sem tudott, néhány lépcsőfok megmászsása is óriási erőfeszítésébe tellett. De csak nem hallgatott senkire. Anya végül megelégelte az értelmetlen szenvedést és mentővel beszállítatta a kórházba. Én és a három testvérem ott maradtunk az üres lakásban. Zita tizenhét volt, Neszta hat, Zsanci pedig kétéves. Néhány óra tehetetlen várakozás után úgy döntöttünk: mind a négyen bemegyünk hozzájuk a kórházba. Meglepetésnek szántuk…

Kinyílt a liftajtó, és apa ott ült egy tolószékben. Megörült, amikor meglátott bennünket. Csak mosolygott. Anya a szemét törölgette, és miután sejtette, hogy nem reggeliztünk, nekiállt zsömlét vajazni. Nagy baj lehet – semmi másra nem tudtam gondolni. „Valami van a hasamban, ami nem oda való és ki kell venni. De nincs baj.” – magyarázta nekünk apa olyan nyugtalanító nyugodsággal. Ez a borzalmas kép ezerszer megjelent már előttem. Nem tudom kiverni a fejemből, pedig megtenném, ha lehetne. Ott és akkor kezdődött minden. Ahogyan kinyílt az a liftajtó, bezárult mögöttünk a megszokott, szeretett, békés családi otthonunk kapuja. Mindennek vége volt azon a napon.

Rákos. Szinte pillanatok alatt állapították meg az orvosok. Bár előtte a háziorvos egyáltalán nem gyanakodott a gyilkos kórra. Pedig apa húszévesen is végigszenvedte éveken át a kemoterápiát, kórházi kezelések tömegét. Úgy vette feleségül anyát, hogy nem tudták, meddig élhetnek együtt tovább. Együtt kellett végig nézniük, hogyan halnak meg sorra azok, akikkel apa egy kórteremben feküdt. A szerencsés gyógyulás után apa még tizenöt évig járt kontrollra, bennünket, gyerekeket is vizsgáltak, nem öröklődött-e a betegség. Hogy ez miért nem jutott eszébe egy tapasztalt háziorvosnak, azt nem tudnám megmondani. Vagy inkább nem akarom. De tény, hogy a két évig ágyhoz kötött betegéhez, a mi édesapánkhoz, egyszer sem jött ki látógatóba, pedig kellett volna, noha mi nem tartottunk volna rá igényt. Értelmetlennek tűnt az egész. De két év alatt nem ő volt az egyetlen orvos (ember), akiben csalódnunk kellett.

Nyáron derült ki, hogy apa nagyon beteg. Azonnal a legerősebb kemoterápiát javasolták. Az első adag után hullani kezdett a haja, ezért arra kérte Zitát, hogy vágja le teljesen, legyen kopasz. Tetszett. Nem nőtt a körme, a bőre átlátszóra változott, a szemöldöke kihullott. Viszont a védjegyévé vált bajszából csak néhány szál intett búcsút. Megmaradt, és annyira jól állt neki! Közben derekasan tűrte a megismételt sorsot, sokszor szótlanul. Hatalmas fájdalmai voltak, a gyógyszerektől pedig szinte állandóan rosszul volt. Amíg tehette, bejárt dolgozni, elvitt minket az iskolába, értem jött a zenekari próba végén. Szeretett volna teljes életet élni. Élni akart. Télen úgy tűnt, minden jóra fordul és a karácsonyt már egészségesebben töltehtjük együtt. Megoperálták. A hétórás műtétet anya a kórház várótermében, mi pedig az iskolában, óvodában izgultuk végig. A rákos daganatnak csak egy részét tudták eltávolítani, egy betokosodott darabhoz nem mertek hozzányúlni. Akkor azt hittem, ezek nagyon jó hírek. Apa jól volt –annak ellenére, hogy szinte az egész gerincét végigvágták. Aztán történt valami, és mindene fájni kezdett. Lábra sem tudott állni. Közben folyamatosan kapta a kemoterápiát. Egy hónapból egy hetet kellett kórházban töltenie, így amikor csak lehetett, otthon volt velünk. Anya négy gyerek és a munkája mellett mindenről gondoskodott. Azonnal teljesítette apa kívánságait, szülői értekezletekre járt, ellenörzőt írt alá, vezette a háztartást, napi nyolc órát dolgozott, két nagy –és két kisgyerek anyja volt és megpróbálta életben tartani apát. Akkor ez volt a természetes, de ma már nem tudom, honnan merített, honnan szerezte az el nem fogyó energiákat.

Apa nagyon nehezen viselte a kiszolgáltatottságot. Egyedül semmit nem tudott megcsinálni. Fürdeni és WC-re menni sem. Gyakran egyedül cipeltem ki, mosdattam le, ha épp anya a munkahelyén volt kénytelen lenni, Zita pedig a játszótéren a húgainkkal. Felváltva segítettük őt mindenben. Bármiben. Mindig bocsánatot kért, pedig nem volt miért. Szégyellte az állapotát, szégyenkezett a magatehetetlensége miatt. Megváltozott az élete, s az övével együtt a miénk is egész más irányt vett. Amíg az osztálytársaink a hétvégi bulit szervezték, addig mi minden délután rohantunk haza az elsős és a nagycsoportos testvéreinkkel. Amíg más éjszaka édesen aludt, addig mi felváltva maradtunk fent apával, hogy ne legyen egyedül a fájdalmaival. Megszokott volt, hogy egy-két óra alvás után indulunk reggel iskolába. Akkor ez nem tűnt eget rengető dolognak. Egyszerűen csak tettük a dolgunkat, amit az élet ránk szabott.

„Nagyon sajnálom János, de többé nem fog lábra állni!” – ez volt az a pont, amikor apa feladta a küzdelmet. Valószínűleg a műtét következtében deréktól lefelé teljesen lebénult. Megrendített a hír, de bevallom, nem igazán érdekelt. Apa tolószékben is ugyanúgy az apám lesz, mint előtte. Él, és ez a legfontosabb! Hát ez nem elég? Eddig is mindent megoldottunk, ezek után is helyre tesszük a dolgokat. Itt van velünk! És itt is lesz. Az életnél semmi sem lehet fontosabb… Talán ő másként gondolta. Érezhette, hogy már nem sok van hátra. De hetente kétszer együtt tornázott a gyógytornásszal és a kishúgainkkal, beszedte az összes pirulát, amit anya elé tett és folytatta a kemoterápiát, pedig már nem hitt benne. Talán nem hitt a gyógyulásban. Biológusként mást látott a leletekbe, mint mi. Szerintem ő tudta, hogy ebből nincs kiút. És volt, hogy mondta is: „Van egy gyönyörű feleségem és négy lányocskám. Már csak miattuk csinálom.”. És nem sokkal később egy lezárt borítékot is találtam, amikor áthúztam az ágyát: „Ezt csak akkor bontsátok fel, ha én már nem leszek köztetek.” – ezt írta rá. Nem lehetett elhinni, hogy egyszer lesz ilyen. Ő mindig lesz.

A tavasz sem hozott enyhülést. Minden csak rosszabb lett. Erős fájdalomcsillapítokon élt, havonta többször transzfúzióra kellett vinni a kórházba, hogy egy kis erőre kapjon. A hónapok óta tartó, hatástalan kemoterápiát pedig visszautasította. Nem akart ettől is szenvedni. Aki ápolt otthon beteget, az tudja, mit vállal: voltak jobb, és rosszabb napok. Volt, amikor nagyokat nevetgéltünk, órákon át beszélgettünk, de szinte minden második nap gyötrelem volt. Volt, amikor az érettségi előtt álló Zitát földrajzból korrepetálta, és volt, hogy a vizes poharat falhoz vágta tehetetlen fájdalmában. Volt, hogy minden rossz volt, de minden reggel egy szebb napban bízva ébredtünk. Helyette mindannyian. Könnyek nélkül, pozitívan, reménykedve, türelmesen. Sokszor volt kibírhatatlan a helyzet, de sosem adtuk fel.

„Ne haragudjatok rám, de most már miattatok sem tudom végig csinálni. Már nagyon mennék. Már sorban állok a ruhatárban.” – nyáron már ezt mondta nekünk. Dühös voltam. Hogy gondolhat ilyet? Miért nem küzd, amíg lehet? Miért adja fel? Valójában sosem hittem, hogy ez után a kijelentése után néhány héttel megtörténik az, amit csak ritkán fogalmaztunk meg. Ekkor már két éve volt beteg, majd’ egy éve ágyhoz kötött. Lefogyott negyven kilóra, elveszett belőle minden remény, kialudt belőle minden szép. De az utolsó napig dolgozott. Rengeteg olyan dokumentumot írt meg az ágyában, amit a mai napig használnak, felhasználnak. Mindvégig szellemileg aktív volt, munkaképes, érző, gondolkodó ember. Precízen lejegyezte a család pénzügyeit, pontos listát készített minden olyan hétköznapi dologról, amit addig ő csinált és nekünk, nőknek fogalmunk sem volt róla. Segíteni szeretett volna. A halála után is szeretett volna gondoskodni rólunk. Ha ő már nem lesz…az élet megy tovább.

„Jánoska, ma van a Rellike szülinapja. Ma tizennyolc éves. „ – ébresztette fel anya az utolsó reggelen. „Tudom. Isten éltessen, Picere!” – motyogta alig hallhatón. Akkor már néhány napja oxigénpalack segítségével vette a levegőt, semmit nem evett, alig ivott és szinte folyton aludt. Sosem hagytuk magára, a nap huszonnégy órájában volt mellett valaki. Vagy mind az öten ott kuporogtunk az ágya körül. Aznap boldogan mentem be az iskolába, de még boldogabban rohantam haza. Még most is a fülemben cseng, mik voltak az utolsó szavai hozzánk: „Szervusztok lányocskák!” – így köszönt nekünk mindig. Akkor is. Utoljára.

Az utolsó órákban öten fogtuk a kezét, simogattuk a lábát, nem hagytuk egyedül egy percre sem. Zenét hallgattunk, régi, kedves emlékeket idéztünk fel. Körülötte sírtunk, nevettünk. Apa olyan volt, mint aki alszik. Mély levegőket vett, nyugodt volt az arca. Aztán éjfél körül nem emelkedett többet a mellkasa. Nem volt pulzusa. Nem mozdult. Többé nem bántották. Már nem fájt semmi. Súlyos beteg volt, de sosem hittem, hogy meghal. Váratlanul ért. Azt gondoltam, kijön az ügyeletes orvos, ad egy gyógyszer apának, amitől reggelre jobban lesz. De csak annyit mondott: „Őszinte részvétem!”.

Szeptember 11.-én születtem, éjfél előtt öt perccel. Papíron ezen a napon értem felnőtté. Két évem volt rá, hogy felkészüljek a változásra, mégsem tudtam egyebet tenni, mint napokig zokogni, mint egy árva kisgyerek. Tíz éve élünk apa nélkül, réges rég felnőtt vagyok, de sokszor úgy érzem: néküle örökre gyerek maradtam. Ha apa még ma is élne, egész más ember lennék. Még most is valaki Picerének becézne, Nesztának és Zsancinak nem kellett volna apa nélkül felnőnie, nem anya kísért volna oltárhoz, Hettinek lenne nagypapája és ma egész biztosan felhőtlenül ünnepelnénk a születésnapom. Minden más lenne. Szebb, jobb, tartalmasabb, emlékezetesebb, értékesebb.

A mai nap csak egy dátum. Olyan, mint a többi. Mint a tegnapi, és mint a holnapi. Kicsit szeretnék túllenni rajta. Kicsit megúsznám, ha lehetne. Anya ezen a napon mindig elmeséli, hogyan születtem. De ezen a napon az is eszünkbe jut, hogy apa már nincs köztünk. Boldogszomorú nap ez.

Az én tortámon, az éveim számánál mindig egyel több gyertya ég. Az az egy, ami a legfényesebb, amelyiknek a legbiztosabban ég a lángja, amelyik kitűnik a többi közül, az apáé. Azt az egyet nem fújom el.