Rezzenéstelen arcok, visszafojtott lélegzetek, megfeszült testek. Remény, hit, bizakodás a csodás beteljesedés után. Aztán hirtelen a lobbanékony pillanat átcsap artikulátlan őrjöngésbe, kisvártatva pedig hatalmas boldogságba, felhőtlen örömbe. A feszültség feloldódik egy hangos kiáltásban, a stressz ingerült ráncai kisimulnak, a jókora kőzuhatag pedig legördül onnan, ahonnan szokott. De a legtöbbször ebből a gyors együttlétből hiányzik a kiteljesedés, a kielégülés. Orgazmus helyett egy végtelen űr keletkezik, csalódás és fájdalom jár a nyomában. A „mi lett volna, ha…” keserű érzése, a „majdnem sikerült…” fanyarú búbánata. Néhány perces átgondolt pihenő után a vágy újra parázslani kezd, és csakhamar lángra is kap. Folytatni kell, csak még egyszer, utoljára, hogy sikerüljön végre! Kezdődjék a végső finálé. Fogadjunk, hogy ti sem tudnátok abbahagyni…
Sokszor látok effajta együttléteket, sőt be kell vallanom, gyakran én is főszereplője vagyok egy-egy ilyen aktusnak. Látok száz és száz hitevesztett embert, örömmámorban ujjongó férfit és nőt. Az én számat is néha elhagyja egy „ba****meg, a k**** élet”, de végül egy nagy levegő után sikerül megnyugodnom, s újrakezdenem az egészet. Hátha a következő sikerül… Azt nem állítanám, hogy függő lettem, de nehéz megálljt parancsolni magamnak. Ha az ember egyszer ráérzett az ízére, nagy erő kell ahhoz, hogy ne váljék szenvedélybeteggé. Hétvégén a Kincsem Parkban jártam, ismertebb nevén, a „lovin”.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Minden órás terhesen, tavaly csaknem a loviról mentem szülni. Igen különös látványt nyújtottam, amint hadonászva, visítva drukkolok a lelátón, egy helyben ugrálva, távcsővel a kezemben, nagypocakkal. Hetti már a szívem alatt belekóstolhatott ebbe a pokolian izgalmas világba. Megtartottuk az akkori szelvényeinket, emlékszem az aznap futó lovak nevére. „Starthóóóz, starthóóóz” – azt hittem, ez lesz lányunk első szava. Anyával együtt tettük meg a kis –és fiatalkorú húgaim szerencsés tétjeit, férjem pedig szorgalmasan hordta kinek a fröcccsöt, kinek a limonádét. Ma már nagyjából tudjuk, melyik zsokéban vagy hajtóban bízhatunk, melyik ló, körülbelül mire képes. Családi hagyomány nálunk a lovis fogadás. Igaz, csak a legkisebb feltehető összegtől, kétszáz forinttól reméljük a kasszasikert, de nem is a bankrobbantásra pályázunk. Jó ott lenni, jó fogadni, jó nyerni. Kevésbé jó veszteni.
Anyai nagyapám édesapja hajtó volt a lovin, s a következő tanácsot hagyományozta ránk: „Egyetlen esélye van annak, hogy ne üsse fel fejét a kiirthatatlan függőség: sose fogadj!” – ennek értelmében már rég elvesztem, kár értem minden fáradság, menthetetlen vagyok. Számtalanszor fogadtam már, és eddig sosem nyertem. Se tétre, se helyre, se befutóra, semmire. Az ég világon semmit, egy forintot sem, egy fillér nem sok, annyit sem. Azzal vigasztalom magam, hogy minden bizonnyal én inkább a szerelemben vagyok szerencsés. Sovány vigasz, bár ez sem kevés.
Mindig azt érzem: most sikerülni fog, ez az én futamom lesz. De minden kör után csalódnom kell. Értetlenkedve, magamba roskadva, kissé görnyedt háttal állok a pálya szélén, kezemben a futam elején még a mindent jelentő cetlimmel, és nem értem az egészet. Hogy a francba lehet, hogy végig Nemulass vezetett, és a cél előtt lehagyja egy nyeretlen kétéves? Bundát sejtek, óvni akarok, de a hivatalos eredményhirdetés után belátom: a Kincsem Parkban kár hallgatnom a megérzéseimre. Nyilván az sem segít, hogy mindig amolyan szociális alapon fogadok. Épp arra, akit a legesélytelenebbnek tartanak, vagy arra a lóra, aki múlt hónapban még betegséggel küzdött, de volt már patája nélkül galoppozó favoritom és utolsó körét futó, nyugdíj előtt álló ügető paripám is. Sokszor előnyben részesítem a női hajtókat, zsokékat, pedig egy-egy futamban ott jeleskedik a közismert, tehetséges, tutibefutó férfi is. Emberségből, lóságból adok ki a kezemből kétszáz forintot, miközben abban reménykedem, hogy csoda történik. Rajtam kívül mindenki ebben bízik, aki a lelátón ül vagy a pálya szélén izgul. Vagy a papírforma, vagy valami meglepetés. Teljesen mindegy, csak az az egy ló és lovasa érjen át elsőként a célvonalon, aki a cetlin szerepel. Célfotóval vagy anélkül, bírói döntéssel vagy szabad szemmel is jól láthatóan. Nyerés. Minden más elhanyagolható, zavaró tényező.
Másfél-két perc heves szívdobogás, egyre erősödő verejtékezés és szapora levegővétel. A biztonság kedvéért még egy készenléti mentőkocsi is a helyszínen rostokol, hátha, de ne adj’ isten szükség lesz rá. Engem is az infarktus kerülgetne, ha többhavi fizetésem vágtatna el a szemem előtt. Elviselhetetlen tényként könyvelném el, hogy rosszul átgondolt döntésem miatt hetekig zsíros kenyéren kell élnem. Nekem és velem együtt a családomnak. Alig hihető, de vannak, akik komolyan hazárdíroznak, egy lapra tesznek fel mindent, pedig annak a pénznek jobb helye is lenne a lóversenynél. Minimálbérek, GYES-ek és segélyek galoppíroznak tova a messzeségbe, ahonnan aztán soha vissza sem térnek. Hatalmas összegek, köteg pénzek, egy autó ára, vagy egy élet munkája köt ki a pénztáros néni kezében, aki aztán egy értéktelen papírost ad cserébe. Értéktelen, de fenséges, ünnepi és káprázatos lehet, vagy épp csúfondáros, közönséges és hányingert keltő. A magasba emelhet, a nyomorba dönthet. Mindent odaadhat vagy a semmit érheti. Egy a biztos: utána következik még egy játszma.
A társaság igazán vegyes, ezer színben izgágáskodik. A jólszituált, jóképű, öltönyös férfiakba -akik kizárólag a VIP szektorban foglalnak helyet és csakis visszafogottan, ökölbe szorított kézzel gondolnak a győzelemre- ugyanúgy belebotlani, mint a fogatlan, megállás nélkül szotyizó, ízléstelen pulóverben, ezer decibel hangosan szurkoló, vesztesége során percekig szitkozódó középkorúba. De láttam ott már hajléktalant, aki összekéregetett pénzét nem tüskére költötte, hanem remegő kézzel, összeszorított fogakkal egy elkapott tipp hitelességében bízva szelvényt váltott. Elvétve vannak nagy kalapos, tűsarkú úri hölgyek és úrasszonyok, kedves, idős bácsik, akik csoportokba gyűlve megbeszélik a várható eredményeket, a zsokék teljesítményét (“ez túl kövér, egy kanyit nem tennék rá”) és a lovak tulajdonságait (“nem látod, ez egy gebe, alig áll a lábán”). Láttam andalgó szerelmespárt, aki emlékbe fogadott, jelképes alapon. Családok rohangálnak a pálya mellett, a felvezető kör körül, mert az idő szép, a levegő jóleső, a lovak mesebeliek, van pattogatott kukorica és lufi. A zsokék szemmagasságban észrevehetetlenek, a nyeregben viszont minden tekintetben kimagaslóak. Itt mindenkinek helye van.
A hétvégén én az a családanya voltam, aki egyszer sem nyert, de mindig ezer idegszálával érezte a győzelmet. Minden kör után bosszúsan megfogadtam, hogy én aztán soha többet nem fogadok, menjen mindenki, ahova akar. Aztán a rajt előtt néhány perccel mégis kinyitottam a pénztárcám. Viccből, brahiból, versenyszellemből, nyereségvágyból. Aztán többedmagammal fohászkodtam Fortunához – Hettit az apukájára passzolva: vegyék szemügyre a következő körben futó lovakat…
Ha jobban belegondolok, nekem az élvezet a lényeg. Nem a pénz, ami kétszáz forint esetében nagyjából száz és százötven forint között mozog. A kielégüléshez vezető út a fontos. Hogy aztán ennek az útnak mi lesz a végén, az meglepetés. Jobb esetben hab a tortán. Nem a szabad szemmel jól látható nyeremény fejében megyek ki. A miliő, ami ott kering, az érzés, ami ott ér, ezek az igazán tartalmas emlékek. Komolytalan móka, úri huncutság. A csalódottság hamar alábbhagy, a veszteség pótolható.
Nem vagyok szenvedélybeteg, bármikor abba tudnám hagyni. Fogadjunk?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: