Unokáinknak szeretettel - Papától

Néhány oldalas könyv. Egy szuszra elolvasom. Pár percnek tűnik csupán, mire a végére érek. Szívesen olvasnám még. Kérdeznék, beszélgetnék, hallgatnék. Nagyszüleimtől kaptam ezt a könyvet. Ők írták az unokáiknak. Mama izgatottan nyomta a kezembe, s ezzel az egy mozdulattal nekem ajándékozta múltjukat. Jól ismert és eddig sosem hallott történeteket osztottak meg velünk. Papírlapokon, mert a szó gyakran elszáll. Minden nagyszülőnek kéne hasonlót írni, hogy aztán elolvashassák az unokák, majd ők is tovább szőhessék. Nincs ennél nagyobb kincs.

Gyerekkoromban sokszor kértem a nagyszüleimet, meséljenek az ő gyerekkorukról. Érdekelt, hova és hogyan jártak iskolába, szerették-e a matekot, kik voltak a barátaik, hogyan ismerkedtek meg egymással. Kisiskolásként el sem tudtam képzelni, milyen lehetett a II. Világháborúban élni, hogyan is lehetett játszani a szomszéd gyerekekkel egy sötét és hideg pincében, vagy miért járt nagyapa gyalog egy másik falu iskolájába. Olyan más volt az ő életük, mint az enyém! Nekem történelem óra, nekik az átélt valóság. A múlt saját magunk része. Általuk benne vagyunk mi is. És most, hogy mama és papa megírták „A családunk történetét”, még inkább azt érzem, az ő múltjuk, az ő történetük, az enyém is.

Édesapám szülei az újságot még mindig postaládából veszik ki, a könyveket könyvesboltban vásárolják, könyvtárból kölcsönzik. Papa elmúlt nyolcvan éves, keze kicsit már remeg, ezért mamának mondta tollba élettörténetét. Mindent nem oszthatok meg veletek, ezért kisebb részeket, apró, szeretnivaló történeteket válogattam össze nektek.
Papa a hat életben maradt gyermek közül a legkisebb volt. Igazi mesebeli történet az övé. Mint a legkisebb királyfi, ő is elindult szerencsét próbálni. És mint a mesékben, sikerült neki. Papa már gyerekként bíró szeretett volna lenni, és milyen elképzelhetetlen álomnak tűnt ez akkoriban neki. Egy aprócska falu még kisebb parasztházának udvarán hogy is juthatott ilyen az eszébe. De elhatározta és megdolgozott érte. Papa ötven év “szolgálat” után, 2006-ban az ELTE-től kapott oklevéllel vált aranydiplomás jogásszá.

„Szüleim élete nem kezdődött zavartalanul. Az első gyermek halála után a nádfedeles falusi házuk, a gyakran előforduló kéménytűz következtében porrá égett. Ugyanabban az utcában volt az unokabátyáméknak egy parasztháza, ők fogadták be szüleimet a döngölt padlójú kamrába és éléstárba. Ebből alakult ki a család szoba-konyhája, sőt, csodálatos módon itt fért el apám szijjártó műhelye is. Apám amolyan falusi ezermester ember volt, aki mindenhez értett. Asztalos nagybátyja segítségével megépítette egy szatócsbolt teljes bútorzatát, és elkérte a ház tisztaszobáját egy vegyeskereskedés megnyitására. Az üzletben édesanyám szorgoskodott, az árut apám szerezte be, s később mi, gyerekek is egytől-egyig itt kezdtünk dolgozni. Emlékszem rá, énrám a vevők mákdarálása jutott rendszeresen.”

„Ma sem tudom megmondani, hol fértünk el ennyien és miből éltünk. Az emlékmorzsákból annyi maradt meg kisgyermekkorom éveiből, hogy a mindig tevékeny édesapám nagy számban ostorokat gyártott, és azokat vitte a szomszéd falvakba a vásárra. Javított lószerszámokat, gyönyörű sallangokat készített, és a család eltartásának segítésére méheket tenyésztett. A mézelő méhek jó kereset-kiegészítést jelentettek a nagy családnak. Emlékszem a pergetésekre, amikor a lépes méz a mi kedvenc csemegénk lett. Van még egy halvány emlékem a gyerekkoromból: volt egy tejelő kecskénk. Tulajdonképp ez az egy kecske látta el a hat gyereket tejjel, tíz hosszú éven át. Édesapám 1941-ben bevonult katonának, ahol sofőrként szolgált a délvidéki háborúban. Apám megsebesült, álla alatt érte egy lövedék, de csak a bőrt szakította fel. Mindenesetre leszerelték. Nem jött haza egyedül, mert hozott magával egy ugyancsak megsebesült kis tacskót. Csetnik a család kedvenc, szeretett kutyája lett.”

„Gazdálkodtunk, amiben nekem is bőven jutott részem. Testvéreim mind szakmát tanultak és elhelyezkedtek. Jóformán én maradtam „kisbéresnek” a paraszti gazdaságban. Szerettem az állatokat, és bár csak kilencéves voltam, a nehezebb munkákat is elvégeztem. Apámmal nagyon jó volt a kapcsolatom. Kisiskolás voltam, amikor megígérte nekem, ha továbbra is jó tanuló leszek, engem tovább taníttat. Talán pótolni akarta, ami a nagy szegénységben nem juthatott az ugyancsak jó tanuló testvéreimnek.”

„Apus katonás ember volt, elvállalta az árvízvédelem vezetését Hartán. Emlékszem, amikor 1941 telén, a nagy jeges árvíz idején katonák robbantották a jeget a Dunán. Ennek ellenére tőlünk északra átszakadt a gát. Este félreverték a harangokat, mert a hömpölygő áradat fenyegette a falut. Apám vezetésével a falu megmenekült. Néhány óra alatt az emberek félkörívben megépítettek egy védőgátat, ahol a reggelre odaérő áradat szelíd tóvá csendesült. A falu apraja-nagyja részt vett a munkában, ki lovaskocsival, ki ásóval, lapáttal, kapával, döngölővel. Magam is ott voltam egész éjjel a Karcsi bátyámmal együtt, és viharlámpával világítpttunk.”

„Az életünk újabb fordulata 1945. április 13.-án következett be, amikor édesapám meghalt. Felszámoltuk a boltot és a gazdálkodást is. Ebben a kényszerhelyzetben a jövedelem nélkül maradt édesanyámat és engem is testvéreim tartottak el. Közösen határoztak úgy –édesapám sokszor hangoztatott szándékát tiszteletben tartva-, hogy én tanuljak tovább, ők mindenben támogatnak. Így lett. Legyen áldott az emlékük, családjukkal együtt!”

„Az általános iskola hat osztályát végeztem el a hartai evangélikus iskolában, kitűnő tanulóként. Polgári iskolába Dunapatajra jártam, ahova egy különbözeti vizsga sikeres letétele után vettek fel. Dunapataj nem egyszerűen egy hét kilométerre lévő falu volt, hanem egy új, keserves élet kezdete is. Ősszel és tavasszal kerékpárral jártam naponta a távoli iskolába, de télen sajnos gyalog. Arra nekünk nem futotta, mint a falubeli parasztgyerekeknek, hogy szánkót béreljünk. Maradt a cudar valóság, mint hajdan Petőfi Sándornak. A gyaloglás. Baján érettségiztem, jó eredménnyel, és még ebben az évben sikeres felvételi vizsga után egyetemi hallgató lettem az ELTE Állami –és Jogtudományi karán. Ez életem álma volt, mert még tizennégy évesen a család megrökönyödésére elhatároztam és ki is jelentettem, hogy bíró szeretnék lenni. 1957-ben doktorrá avattak.”

„1955-ben harmadéves egyetemista voltam, amikor egy különös véletlen folytán kerültem egy suszterbálba. Pontosabban a Lendület Cipészipari Szövetkezet farsangi báljára. Itt találkoztam a kitűnő táncos, mindig mosolygós Évával. Végigtáncoltuk az egész estét, és ismerkedtünk egymással. E bál óta hiszem azt, amit közbeszédben csak úgy emlegetnek: „meglátni és megszeretni egy pillanat műve”. A Múzeumkertben elcsattant első csók után bizonyossá vált, hogy ez a két fiatal menthetetlenül rohan a házasságba. Alig telt el két hónap, húsvétkor megkértem a mama kezét.”

„Nem hagyhatom ki életem nehéz napjait azzal, hogy volt egy szép diáksorom. Mert szép volt, szerettem iskolába járni, de megdolgoztam érte. Nem egyszerű diákmunkákkal, hanem a legnehezebb, legényt próbáló, férfias munkákkal. Nem volt egyetlen elhenyélt nyári napom sem. Sokat dolgoztam bérfuvaros mellett rakodómunkásként, voltam hajóroncs kiemelésen és építkezésen segédmunkás. Dolgoztam Dunaújvárosban a mélyépítőknél, majd ismét a rakódómunkásoknál, ahol uszályokból talicskán toltuk ki a nehéz építőköveket. Egy nyarat ugyanitt 40 fok hőségben a régészek mellett is elszenvedtem. Nekem a nyár a diákéveimben nem a pihenés ideje volt, hanem a nehéz fizikai munkák évszaka. Nem csoda, hogy nagyon szerettem diáknak lenni.”

Amíg olvastam, többször megkönnyeztem papa sorait. Megható, ahonnan ő jött, amilyen utat eddig bejárt. És azzal, hogy átadta nekem a múltját, együtt cipelem vele tovább. És eljön a nap, mikor egyedül kell megbirkóznom a súlyos teherrel, hogy aztán az én gyerekeim vállára akaszhassam jószívvel.

Néhány nap múlva nagymamám visszaemlékezésének aprócska morzsáit osztom meg veletek, amelyekből kiderül, hogy mi volt a teendő kisiskolásként légiriadó idején, hogyan kell kenyeret sütni egy menekülőfolyosón, mi történt azután, hogy bombatámadás érte József körúti lakásukat, s hogyan emlékszik vissza főiskolás éveire, házasságkötésére.