Mindenek előtt: elnézést, hogy picit eltűntem! Valójában nagyon is megvoltam, de az adventi forgatag, a karácsonyi készülődés engem is magával ragadott. Most ők tűntek el, én pedig nagyon is itt vagyok.
Szeretem a karácsonyt. Annak minden velejáróját. Ugyanúgy a szívemhez nőtt a forralt bor és a díszkivilágítás, a túlcsorduló szeretet és a fenyőfa illata, mint a kőbe vésetlen napirendünk teljes felborulása vagy a lisztes arcom, a tojásfehérjés kötényem és a nagytakarítás. Azt már többször említettem, hogy én nem a konyhában vagyok jó, de ilyenkor kisangyalként keverem-kavarom, amit csak lehet és próbálok úgy viselkedni, mint egy vérbeli háziasszony. Ilyenkor mindig sikerül is. Finomakat főztem, gyönyörű fenyőfát állítottunk, ajándékozhattunk, és jó volt újra együtt látni a nagycsaládot. Szerencsés vagyok. Nagyszüleim asztalát idén tizenkilencen ültük körbe. Kétszer tizenkilencen. Merthogy mind a négy nagyszülőm egészségben és szeretetben várta a fiatalabb generációkat. Apa édesapja a legidősebb, nyolcvankettedik életévébe lépett, Hetti pedig –a maga tizenhét hónapjával- a legfiatalabb közülünk. Sok ember, még több beszéd, ezernyi puszi és ölelés, egy életre is elég halászlé, tengernyi sütemény (a nanuk-szelet a kedvencem), megszámlálhatatlan koccintás és temérdek mosoly. No meg persze vitahegyek és konfliktushalmazok. Így szép minden évben ez az ünnep, hiszen az megvan, ami a legfontosabb: együtt vagyunk. Szeretem a karácsonyt, és már nagyon várom, hogy újra eljöjjön.
Az év utolsó napja fele cammogva kicsit elszomorodom, pedig nincs rá okom. Valami véget ér, valami lezárul. Olyan következik, ami eddig nem volt, és az már sosem lesz, ami most van. Búcsúzom. És a búcsú mindig szomorú. Valamiért mindig így érzek, pedig semmi nem változik január elsejével. Csupán új naptárat kell vennem (amire nálam csak február közepén kerül sor), az „idén” helyett pedig már a „tavaly” köré fonok mondatot. Tavaly előtt született a lányunk, tavaly jártunk a Pető Intézetbe, tavaly január végén indítottam a Rellablogot, tavaly nyáron ültettünk egy fát a hartai házunk udvarán, és Hetti tavaly karácsonykor mondta ki előszőr –a hintapalinta, és a Bííí deje (Bingó gyere!) után-, hogy apa. Minden elmúlt. Ami nem rég volt, az most már történelem. Csak engem döbbent meg az idő gyorsasága?
Január: egy hosszú mese kezdete, amikor még minden új, és úgy tűnik, semmi sem romolhat el. Február: egy hosszú tél még hosszabb befejezése. Újra van mit várni, lessük, mikor köszönt be a tavasz. Március: nárciszillat hozza el nekünk a megújuló természetet, és rá kell jönnünk, hogy van, ami elromolhat. Április: szórakoztató hónap. Játékosság, bolondozás, átmeneti kabát. Május: érezni a napot, újra van várni valamit. Június: tangapapucs, miniszoknya, napszítta fürdőruhák tucatja, folyton mezítláb. Július: tiszta erőnkből nyár. Augusztus: gyerek és férj születésnap. Szeptember: az én születésnapom. Október: gyönyörű ősz, kiszínezett falombok, kellemes illatok. November: szomorkás hónap, de kicsit örülni kezdünk az adventnek. December: Télapó, Hóember, Angyalka és Szilveszter. Mindegyiket szeretem, hiányozni fognak. Már nagyon várom, hogy újra eljöjjenek.
Nos, így december végén kíváncsi lennék, hogy ti szoktatok-e újévi fogadalmat tenni? Érdekel, hogy miket, és az is, hogy miért!? Ugyan a lovin rutinos fogadó vagyok, és természetesen mindig rossz lóra teszek, de az éjfél közeledtével, a Himnusz elhangzása után mégsem ígérek meg semmit se magamnak, se másnak. Új év kezdődik, de nem új élet. Az itt és mostban hiszek. Miért lenne különlegesebb az adott szó január elsején, mint március kilencedikén? Valóban könyebb betartani az év eleji fogadalmakat, mint a november hatodikaiakat? Egyáltalán miért ígérünk meg bármit ezen a napon, ha nem tudhatjuk, mi lesz az utána következő 364-ben? Kissé önző módón január első napjának első perceiben én gondolni, kérni, kívánni szoktam. Magamnak.
Nevezhetjük ezeket terveknek, céloknak, kívánságlistának, álmoknak, de igazság szerint ezek mind olyan dolgok, amelyek tőlem függetlenek. Amelyek csakis rajtam állnak, azokért tenni szoktam, s ha a Nagy Könyvben meg van írva, akkor sikerülni is fog. Bizonyos dolgokat viszont nem tudok befolyásolni. Állhatok a fejem tetején 365 napon keresztül, fogdoshatom megállás nélkül a gombjaim, ha kéményseprőt látok, akkor sem tudok hatást gyakorolni rájuk. Szeretm, ha az én kezemben van a gyeplő, szeretem, ha minden úgy történik, ahogyan én kívánom. De ki nem? „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem” – így gondolom, de a kivétel erősíti a szabályt. Amit tudok, megteszem, amit nem, azt pedig kívánom. A kéréseket pedig meg kell fogalmazni. Akár minden nap. Az év utolsó és az év első napján is. Most itt is megteszem: gyereket szeretnék. A férjemtől. A férjemmel. Egy következő gyereket. Hettit és egy másikat. Természetes fogantatással vagy ismét kórházi körülmények között, de azt kívánom, hogy 2014-ben szülessen meg az, akire most gondolok. Akiért december hónapban hatszor voltam vérvételen. Érkezzen hozzánk az a valaki, akiről hónapok óta beszélgetünk, akit régóta szívesen látnánk! Szeretnénk.
Ti mit kívánnátok? Én állandó egészséget, munkát és szabadnapot, nevetős hétköznapokat, bazsalygós hétvégéket, tartalmas és végtelen beszélgetéseket, nyugodt estéket és titokzatos éjszakákat, kipihent reggeleket és mozgalmas nappalokat! Lássatok csodákat, érzékeljétek a varázslatot! Legyen néha szürkület és ködfátyol, szélvihar és tornádó, legyen nyári zápor és dézsából öntős eső, fagyos hajnal és forró dél, harmonikus, kellemes este, de érkezzen villámló mennydörgés, csillámló-csillagos égbolt, szikrázó napsütés, szelíd szellő, szélcsend és jég! Legyen színes a szívárvány és hófehér a hó! Mindenkinek. Neked is, és nekem is.
Ég veled 2013, isten hozott 2014!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: