A nővérem szerint azt csak oda kell tenni, az édesanyám szerint az csak húsz perc, a nagymamám szerint pedig az olyan egyszerű, mint a pofon. Mi az? Nem tudjátok? Én sem.
Kés, villa, olló – gyerek kezébe nem való. Az enyémbe pedig tepsi, sütőforma, sodrófa és süteményeskönyv.
Van az otthonunknak egy olyan pontja, amivel nem vagyok kibékülve. Számtalan oda nem illő jelenet lezajlódott már abban a helyiségben, de egy valami mindig kifog rajtam. Minden egyéb úgy megy ott, mint a karikacsapás a pulyaksütéstől a felnőttesdiig, de egy tevékenység sehogysem akar behódolni nekem.
Olyan ember vagyok, aki tisztában van a korlátaival. Tudom, mik az erényeim, de a hiányosságaimat sem rejtem véka alá. Rengeteg dolgoban van még mit fejlődnöm, és igyekszem is, de van egy -ha úgy tetszik- mumus az élemeben. Ez pedig nem más, mint a sütés. Képtelen vagyok sütni, illetve jól sütni. A főzés megy (megyeget), például mennyei húsokat tudok varázsolni az én imádott Pataki-tálam közreműködésével, a sütőtök-krémlevesem isteni, a csirkelevesem zseniális, a brassói aprópecsenyém fennséges, a gyümölcsrizsem verhetetlen. Nem főzökminden nap, és azt sem állítom, hogy egy igazi konyhatündér vagyok, de megteszem, amit megkövetel a haza. Viszont a sütés…álmomba se jöjjön elő! Ha az életem múlna rajta, akkor sem tudnék megsütni egy normális bejglit.
Hányszor elképzeltem, hogy majd a gyerekeimmel együtt sürgök-forgok a konyhában, százszor is láttam magam előtt, ahogyan Hetti duci kis ujjacskáival mazsolát szór a túrókrémbe, vagy ahogyan lisztes kis mosolykával a pofiján feltépi a sütőpor tasakját. Milyen szép, idilli kép is ez: anya és lánya együtt tüsténkedik a sütő körül, édes nevetések után pedig ínycsiklandó illatok szállnak mindenfelé. Szép remények.
A közösködés megvan. Sőt az illatokra se lehet panasz. Hetti sokszor ”segít” nekem a konyhában. Felveszi a kis köténykéjét, kever, kavar, szorgosan dolgozik. Hol a mellettem lévő kiskonyhájában, hol pedig a konyhapulton izgágán. Próbálom bevonni mindenbe, de közben nagyon remélem, hogy végül nem tőlem tanul sütni. Azt se bánnám, ha a főzésben inkább anyukámra vagy a nagymamáimra szeretne hasonlítani. A mókát egész biztosan prezentálom, de a többi csak zsákbamacska. Persze ez sem keves. Jól érezzük magunkat a konyhában, az együtt töltött idő fontosabb nekem, mint egy fenomenális-zserbó vagy egy pikáns-gesztenyetorta. A mérleg nyelve nálam a szeretet és a jóság minőségére mutat, nem pedig a fejedelmi lakmározások felé.
Az egész ott kezdődik, hogy csak akkor sütök, ha túl sok itthon a tojás és két nap múlva lejár, vagy ha olyan későn kívánom az édességet, amikor már az éjjel-nappali is bezárt. Muszájságból ragadok habverőt. Persze a bizonyítaniakarás bennem is munkál, mert ki ne szeretne mindenben tökéletes lenni. Természetesen én is boldog lennék, ha a férjem az összes mosolyom csókolná a málnás muffinjaimért, vagy újra megkérné a kezem a képviselőfánkomnak köszönhetően. Nem így van. És őt hasonló fából faragták, mint engem. Ami a szívén, az a száján, és valljuk be, ami tény, az tény. Az én sütijeim utánozhatatlanul ócskák. Ember legyen a talpán, aki még egy olyat süt, mint én.
Nem bánt, ha a férjem beismeri, hogy “ennyi erővel ki is dobhattuk volna a hozzávalókat, és legalább együtt lettünk volna”, “nem nagyok az igényeim, engem ki tudsz elégíteni egy vajaskenyérrel vagy egy tojásrántottával is”, “nem egy cukrászt vettem feleségül, én így is szeretlek, sőt így szeretlek igazán”. Sokszor komoly kétségbeesést látok az arcán, amikor tényként közlöm, hogy már pedig most sütni fogok. Rémisztő ez egy kívülálló számára. A heves előkészületektől, a”basszus, nincs itthon kókusz”-on át a “az biztos, hogy én a büdös életbe többet nem sütök”-ig.
Szeretem, ha együtt a család, szeretem, ha az én műveimet fogyasztják. De nem lesznek attól álmatlan éjszakáim, hogy egyszer-egyszer a sarki cukrászdából hozom a vasárnapi desszertet, ésa. a folyamatos szentségelés helyett tornyot építek a lányommal, esetleg gyűjtünk néhány kavicsot az utcán. De vannak pillanatok amikor megszáll a cukrászihlet és azt hiszem, bármire képes vagyok. A kedv megvan (aztán elmegy, és megint visszajön), a körülmények adottak. Illetve…
Kezdjük ott, hogy nincs konyhai mérlegem. Amondó vagyok, hogy az arányokat érezni kell, s nem egyfolytában méricskélni. Fölösleges folyamatnak tartom ezt, így meg sem tudom mondani, melyik sütimbe, miből és mennyit teszek. Csak úgy érzéssel belelöttyintek ebből, abból, keverek rajta néhányat, kettőt jobbra, kettőt balra, megkóstolom és hozzáadok még egy kis ezt, egy kis azt. A recepteket fejben tartom, vagy legalábbis azt hiszem, hogy kívülről fújom őket, pedig a konyha romeltakarítása közben mindig eszembejut, hogy ”na az kellett volna még bele”. Nem vagyok precíz, balkezes vagyok (gyakran kétbalkezes), kapkodok, hogy mielőbb meglegyek, és azt vallom, hogy ha magasabb hőfokra tekerem a sütőt, akkor jóval előbb kész leszek. Mert ki a fene akar több időt eltölteni a sütemények elkészítésével, mint elfogyasztásával?
Pedig úgy szeretném, ha a lányom tőlem tanulná meg az almáspitét, vagy ha együtt gyúrnánk a rétestésztát. Távoli kívánságok, de előttem nincs lehetetlen, és nem hagyom, hogy kifogjon rajtam néhány tojás, egy kocka margarin és egy rúd fahéj. Gyakrolat teszi a mestert. De addig a nyálelválasztás helyett fanyalgás, a méricskélések helyett slendriánul odavetett hozzávalók, ösztönből fakadó zsonglőrködés. Addig pedig kénytelen a férjem legalább egy szeletet fintorgás nélkül, jóízűen elfogyasztani az alul folyós, felül kopogós, középen talán elfogadható csokis bizzencsemből. Hetti csak a vájlingot volt hajlandó kinyalogatni, de Bingó kutyákkal elégedett vagyok: negyed tepsi borzalmat habzsolt be. Neki nagyon is ízlett, s nekem ez is dicséret.
Ami nem megy, azt ne erőltessük, vagy jó pap holtáig tanul?Porcukorillatú, réteslisztszínű sütögetést kívánok mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: