Színház az egész világ! Mi, emberek pedig sok-sok szerepet játszunk ezen a sürgő-forgószínpadon. Gyerek vagyok, testvér vagyok, nagynéni és unokahúg, sógórnő és unoka, barátnő és szomszéd, feleség és anya. Nehéz mindegyiknek megfelelni, talán nem is várja el tőlünk senki. Magam sem keseredem el, ha nem lesz dicséretektől hemzsegő, kitűnő a bizonyítványom. De ki ne örülne, ha az élet minden területén jelessel jutalmaznák? A bukás, az elégtelen kudarcával nehéz szembenézni. Sokáig én sem tettem. Nem mertem. Most viszont, amikor az egyest ötösre javítottam, már bátran mesélek róla.
Sosem titkoltuk, hogy Hetti lányunkat mesterséges megtermékenyítés után hoztam a világra. Velem is, a férjemmel is probléma volt, de sosem tekintettem magunkra hibás félként. Egyszerűen így alakult. Sokszor hangoztatom, hogy bizony nálunk a természet egy kis orvosi segítségre szorult. Ez nem szégyen, nem egy takargatni való folt, bárkivel előfordulhat. A legrosszabb, amit ilyenkor tehetünk, ha homokba dugjuk a fejünket. Nehéz volt az esküvőnk után kikerülni az általam oly utált „mikor érkezik a trónörökös?” közkedvelt kérdéssort. Hazudtam volna azt, hogy „még picit szeretnénk kettesben lenni”? Nem, ez esetben inkább a könyebb utat választottam: megmondtam az igazat.
Mostanság inkább a „mikor érkezik a kistesó?” című epizóddal kell megbirkóznom, de állom a sarat, és nem haragszom azokra, akik ezt kérdezik. Viszont két dolgot ki kell jelentenem. 1: mi nem kistesót szeretnénk Hettinek, hanem egy következő gyereket. 2: akkor jön, amikor ő akar, sajnos most sem mi döntünk róla. Nem tudok teherbe esni. Megint nem. Nincs meglepetés, nem ért váratlanul a dolog, számítottunk rá. Viszont – mindezektől függetlenül- ugyanúgy szeretnénk babát, mint amikor még Hetti sem volt.
Lányunk 2012. augusztusi érkezését tizenkét óra vajúdás előzte meg. Szép, ám sokszor keservesen fájdalmas szülésem volt. Ez így természetes. Mutassatok nekem egy olyan nőt, aki fájdalmak nélkül adott életet! Viszont szülés után két órával velem a műtőbe rohantak, és háromórás életmentő műtéten estem át. Kritikus mennyiségű vért vesztettem, a gátvarrataim felszakadtak, a méhemet több darabból varrták össze. Ugyan az életem nem pergett le a szemem előtt, de mégis azt éreztem: rám ennyit szabott a Sors, nekem csak ennyi jutott. Rossz élmény, ami a szülés utáni órákban történt, nem szívesen beszélek róla, de újra végigcsinálnám Hettiért. Ez a történet szorosan kapcsolódik az elmúlt másfél évhez.
A nőből és feleségből hirtelen anya válik, aki minden erejével egy aprócska lényre koncentrál, háttérbe szorítva ezzel az újszülött apukát. Ez nálunk sem volt másként. Talán annyiban különbözött a mi történetünk, hogy a műtétek miatt két hónapig ülni és pisilni sem tudtam rendesen. Nálunk az a bizonyos hat hét egy évre növekedett. Bizony, egy évig nem éltünk házaséletet a férjemmel. Hosszú idő, s most joggal gondolhatjátok: 365 napot kibírni szex nélkül, lehetetlen. Sokszor összebújtunk, szeretgettük, megérintettük egymást, de egy évig a hálószobatitkaink valóban titkok maradtak. Hét súlyos lakat alatt őrzött nehéz titok. Ráadásul a szülés után nyolc hónappal újra meg kellett műteni, újra hosszú gyógyulás következett.
Féltem, hogy sosem leszek már a régi, hogy anyaként már képtelen leszek azt produkálni, amit megismerkedésünk után. A pillanatnyi félelemekből hamar folyamatos szorongás érlelődött. A terhesség alatt az én alakom is megváltozott, amit a férjem ugyan a mai napig nem vesz észre, de engem picit mégis zavar. Félre ne értsetek: szeretem a testem, tudomásul veszem az apró hibáim, amikkel együtt elfogadtam magam tetőtől talpig. Változtam láthatóan, láthatatlanul. A mesterséges megtermékenyítés közepette inkább tenyészkancának éreztem magam, mint nőnek, utána pedig már annyi minden történt odalenn, hogy mindent éreztem a vágyon kívül. Egész egyszerűen csak azt szerettem volna, ha végre békén hagynak. Mindenki.
Míg más férfi alig bírja kivárni a szülés utáni hat hetet, az én férjem türelemmel és szép szóval fordult felém. Rengeteget beszélgettünk. A fájdalmakról, a félelmekről, a halálközeli élményemről, a lehetséges megoldásokról. Időt hagyott nekem. Időt arra, hogy fizikailag rendbejöjjek. Időt arra, hogy újra szépnek lássam magam a szoptatás után is. Megvárta, amíg kiheverem a fogantatás körüli terheket, amíg begyógyulnak műtéteim lelki sebei. Másként ezt nem is lehetett volna. Sosem találtam volna meg újra a magamhoz vezető utat, ha ő nem segít. Épp ezért döntöttem úgy, hogy megosztom veletek életem ezen fejezetét. A rövid önostorozás után a megoldásra kell törekedni, mert van. Az anyaság gyönyörű dolog, semmiért nem adnám! De vannak fakóbb oldalai is. A hajhullástól kezdve, a kezdeti hajnali 5 órai keléseken át, a hiperérzékeny mellbimbót megkerülve, a kellemetlen menstruációs görcsökig tucatnyi dolog. Nem véletlen, hogy kilenc hónap alatt lesz a csöpp embrióból hatalmas baba. Legalább ugyanennyi időre lenne szüksége a női testnek, hogy helyrerázódjon!
Meggyógyultam. Évekkel ezelőtt úgy határoztam, hogy a következő gyerekünk természetes úton fogan, és ezért most mindent meg is teszünk. Hónapok óta. Újra fejben tartom az ovulációs napokat, számolgatok, osztok, szorzok, sőt már átnéztük a fiú –és lányneveket is. Nem stresszelünk. Szeretnénk. De egyelőre úgy tűnik, ezúttal is orvosi segítségre lesz szükségünk. Újabb hormonok, zsenge vérvételek, harmatos mintaadások, ropogós tesztek, friss inszeminációk, és ki tudja, hogy még mik. Kezdődik elölről. A vizsgálatok egy részén már túlvagyok, de a java még csak most jön. Hetti mindenhova elkísér. Összeráncolja a szemöldökét, ha tűt lát, liftezünk, lépcsőzünk, amíg sorra nem kerülünk. Milyen rég volt, amikor őrá készültünk… Egyedül sminkeltem a fürdőszobában, lassan, nem rohanva. Ráérősen öltözködtem, komótosan sétáltam az orvosi rendelőig. Várakozás közben pedig könyvet olvastam vagy zenét hallgattam. Most meg… Babakocsiba vágom a félig alvó, félig reggeliző gyereket, és csakúgy száguldok vele a rendelőintézetbe, hogy legalább 8-ra odaérjünk a vérvételre. Olvasni a Zengő ABC-t vagy a Pongó és kis barátait szoktam, a zenehallgatás pedig…kicsit gyerekes, maradjunk ennyiben.
Milyen más is így. És mennyivel jobb! Hálásak lehetünk a Sorsnak, hogy egy gyerekünk már van, akiért keményen megküzdöttünk, de aki minden fáradságot, szomorúságot, veszekedést, pénzt, időt és energiát megért. Olyan jó, hogy másodjára úgy készülhetünk erre a csodálatos feladatra, hogy közben egy másfél éves szöszkeség folyton a nyomomban van! Azt hiszem, nélküle már az út elején megtorpannék. Így viszont együtt ráléptünk, sétálunk, és tudjuk, hogy egyszer jó helyre érkezünk. Milyen sokszor énekeltem gyerekként, most pedig felnőtt fejjel Hettinek séta közben az Óz, a csodák csodája legszebb dalát: „Ha a sárga úton haladsz, az odavisz, ahova mész. Ha sárga fényes köveken lépsz, az igazi helyre érsz.”
Mindent megteszünk azért a kisemeberért is, aki egyelőre nagyon messziről néz bennünket. Ha kell, a világ végére is elmegyünk érte sárga, zöld, kék vagy piros köveken. Talán ő már távolról látja, ahogyan most már hárman (és negyedikként a mi négylábúnk) közeledünk felé.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: