Leves után jövök!

Négy nap, három gyerek, százezer alku, néhány könnycsepp, sokkal több mosoly, háromfogásos ebéd. Az iskola fél 8-kor kezdődik, az oviba fél 1-re kell mennem. Napok, amikor a karóra volt a legjobb barátom.

Néhány napot a nővéreméknél töltöttünk Hettivel. Idén először jártunk Hartán, és már annyira hiányzott, mint egy falat kenyér. Ott mindig jó. Ilyenkor én viszem iskolába, óvodába testvérem gyerekit, Hettivel elsőként érkezünk értük, mert Sztella és Hunor csaknem parancsba adja. És ami a szívükön, azok a teendőim listájának az élén. Akinek több gyereke van és dolgozik, az tudja, milyen három gyerekkel úgy elkészülni, hogy 7.30-ra már hegyes ceruzákkal, fonott hajjal az iskolapadban üljön a gyerek, a másik pedig váltócipőben toporogjon az oviscsoport ajtaja előtt. Közben harisnyában és télikabátban a másféléves is tartsa a sokszor gömbvillám gyorsaságú lépést. És mi úgy indultunk el, hogy a nővérem, munkába indulás előtt, hajnali fél 7-kor gondosan kikészítette az aznapi szetteket, megkente a tízórai szendvicseket, a sógorom pedig lefőzte a kávém, amit csak délután volt időm elkortyolni. Sokan a kezem alá dolgoztak. Most még csak botladozó, háromgyerekes anya vagyok, de a rutin hamar tökéletessé varázsolhat. Márha azt a bizonyos rutint erősebb fából faragták, mint engem. Én neki drukkolok…

– Jó reggelt! Sztella, kelj fel, nem soká indulnunk kell a suliba! – ébresztgettem az elsős unokahúgom, miközben tejet melegítettem Hettinek.
– Jó, de nem kell százszor elmondani, hallottam elsőre is. Kelek már, de nem látod, hogy nem bírom kinyitni a szemem? – válaszolt álmos és meglehetősen pikírt hangon. Szeretetteljes, kedves pikírtség volt ez.
– De. Látom. Viszont nem írhatom be az üzenődbe, hogy ”Kedves Tanárnéni, Sztella ma azért késett el az első óráról, mert összeragadtak a szemei. Elnézésééert esedezve kíván szép napot: a Nagynéni.” Gyere, anya tök csini cuccot készített ki neked – próbáltam motiválni a kissé morcos szőkeséget.
– Jó, de én biztos, hogy leggingszet veszek föl meg szoknyát. Hívd fel anyát légyszi, kérdezd meg, hogy az is jó lesz-e! – alkudozott, divatozott, húzta az időt.
– Anya már dolgozik, és szerintem neki édesmindegy, ha időben beérünk, nekem pedig jó. Mit jó? Tökéletes! Te mindenben szép vagy, csak gyere már, kérlek –ennél a mondatnál azt hiszem, épp egy fogmosás és egy pelenkázás között tüsténkedtem.

– Szia! Anya meg apa hol vannak? –támolygott ki Hunor a szobájából.
– Jó reggelt! Dolgoznak. Tej, mese és öltözz! – ösztökéltem a hamarosan négyéves unokaöcsém.
– Jó, de ma nem kell ott aludnom az oviban, ugye?
– Még véletlenül sem. Megyünk érted Hettivel ebéd után. Pizsi le, ez a kupac ruha pedig fel!

Húsz perc alatt gatyába (szoknyába) ráztam Sztellát, pizsama helyett téli ruhákba burkoltam Hettit, beágyaztam, két csattal és egy hajgumival igazán formás lófarkat fésültem egy gyerekfejre, és az élet minden nehézségére felkészült embert varázsoltam magamból. Végül a kiírt időpont után három perccel sikerült elindítanom az iskolába az unokahúgom. Ráadásul nyitott szemmel. Eggyel kevesebb.

– Hunikám, drága, egyetlen unokaöcsém, gyere kérlek, nézd csak, anya Bob mesteres bugyit készített ki neked! De jól néz ki! Majd ha kinőtted, odaadod Hettinek? Biztosan örülne neki! –a motiválás és a könyörgés minden létező formájával megpróbálkoztam.
– Jó, de ez nem is bugyi, hanem alsónadrág, és ilyet csak a fiúk hordanak, Hetti pedig lány – érvelt jogosan az unokaöcsém, bár mentségemre váljék, hogy három lánytestvér után nálam csak bugyi létezik.

Vajon a kisgyerekek reggel minden mondatot úgy kezdenek, hogy ”jó, csak” meg ”jó, de”? Vagy kifejezetten erre a két gyerekre jellemző ez? Esetleg a nővérem és a férje direkt ezt tanította nekik, hetekig, hónapokig gyötörte őket a nem mindennapi leckével…
Miközben segítettem Hunornak az öltözésben (mert ugye a haladás kicsit sem elhanyagolható tényező), legalább ötször kérdezte meg tőlem, hogy ugye nem kell ott aludnia az oviban. A válaszom legalább ötször az volt, hogy nem. De Hunor talán kézzel fogható bizonyítékot szeretett volna, vagy írásos anyagot arról, hogy ha piros hó esik, vagy ha megnyílik a föld alattam, én akkor is ott fogom várni 12.30-kor. Nem is értettem, mire ez a nagy ijedség. Ha én nem vagyok ott, akkor minden nap az oviban alszik, mert a szülei dolgoznak. És a dolgozó szülei elmondása szerint Hunornak semmi kifogása a délutáni szunyókálás ellen. Úgy tűnik, kizárólag az én személyemnek szól ez a különös ajándék, amire nem egy köszönöm a válasz, hanem az, hogy ”ebéd után ott leszek”.

Sikerült időben útra kelnünk, miután a kertben megküzdöttünk a sároslábú Apacs kutya minden szeretetével, megsimogattuk a szomszéd kutyát és gyűjtöttünk pár vizes levelet az utcán. Közben Hunor a napomról érdeklődött. Kérdések helyett kijelentő módban.
– De ne dolgozz ma sokat, hogy ebéd után értem tudj jönni. Reggelizek, kicsit játszom, megeszem az ebédet, aztán gyere – a kijelentések hamar kínos kérdésekké fejlődtek.
-Te mit dolgozol? És Hetti is ott marad az oviban?
– Most nem dolgozom –vallottam be őszintén – hanem Hettivel vagyok itthon. De ebéd után megyünk érted- -közben már éreztem, hogy a teljes igazságot kiszínezhettem volna egy csekély füllentéssel.
– De ha nem dolgozol, akkor miért nem maradthatok ma veletek otthon? – a kérdés jogos.
– Tulajdonképpen van egy kis dolgom, azokat elvégzem és már megyek is – kezdtem kimászni a saját magam által ásott gödörből.
– De mi? – nézett rám Hunor olyan komolyan, mint a majdnem négy év alatt talán sosem.
– Felporszívózok, pakolgatok, megetetem Hettit, meg ilyenek. Ezeket gyorsan megcsinálom és már itthon is vagy velünk –igyekeztem kikeveredni az orkán erejű szélből. Valóságos szélviharból.

Közben odaértünk az óvodába, aminek Hetti nagyon örült, Hunor meg csak módjával.
– Elolvasod, mi lesz ma az ebéd? – kérdezte az unokaöcsém az időt húzva, nyújtva, dagasztva.
– Lássuk csak. A leves: borkkolikrémleves. A második: sajtos halrudak és krumplipüré, utána pedig gyümölcs. Jól hangzik! -reméltem, hogy ez a menü vigasz lesz minden szomorúságra, de a lépcsőn rá kellett jönnöm, hogy ezen a reggelen én nem nyerhetek.
– Inkább mégis otthon maradnék veletek, menjünk még egy kört.
– Hova menjünk még egy kört, Kisszívem?
– Hát haza – hangzott a magától értetődő, ellentmondást nem tűrő válasz.
– Figyelj Huni – kezdtem egy nyugtató monológba, miközben a váltócipővel bajlódtam – amikor az óra nagymutatója ideér, a kicsi pedig ide, akkor haza is jöhetsz, és együtt játszhatunk. Felépítjük ovi után a tűzoltóállomást, meg a rendőrörst is, ha van hozzá kedved. Iszol egy finom kakaót, játszol a barátaiddal, sétáltok egyet az óvónénivel, megterítetek ebédhez, befalatozod a brokkolikrémlevest meg a többit és már megyünk is haza. Jó lesz így, Kicsim? – kezdtem én is elérzékenyülni, mert Hunor a szemét törölgette. Ugyan még könnyek nem jelentek meg az arcán, de éreztem, hogy hamarosan átszakad egy gát, ezért szerettem volna minél rövidebbre zárni a búcsúzkodást.
– Jó, de gyere értem ebéd után! Alvás előtt. – kérlelt.
– Így lesz, megígérem. Legyen szép napod, érezd jól magad! -puszi, hosszú ölelés, de olyan hosszú, amilyet még nem kaptam tőle.
Az óvó néni beterelgette a csoportba a könnyeivel küszködő kölcsöngyerekem, aki még visszafordult hozzám, és azt mondta:
– Leves után gyere értem, jó?
– Ebéd után jövök, szia Édesem!

Nem vagyok ovis anyuka, nincs rutinom az elszakadásban, ezért nyilvánvaló, hogy van még mit tökéletesítenem a stratégiámon. Most még megérintenek ezek a játszmák, amit minden bizonnyal Hunor is érez. Legszívesebben hazavittem volna, sőt el sem indultam volna vele az oviba, de mi lesz akkor, ha én nem vagyok itt? Huni szeret oviba járni, még akkor is, ha havonta egyszer-kétszer elpityeredik. Jól érzi ott magát, délután pedig sokszor hat ökörrel kell hazavontatni. Mégis megsajnáltam. Túl van a bölcsin, megszokta, hogy a szülei dolgozni járnak, csak késő délután, este látja őket viszont. Ez a normális (???). De akkor is olyan szomorú voltam. Nem történt tragédia, sőt csakis az történt, aminek történnie kell minden gyerekkel. De mégis úgy álltam ott, mint akit ledózeroltak. Közben el is felejtettem, hogy van egy saját gyerekem is, akit időközben a föld nyelt el. Hettit a minivécék közül szedtem össze, és újabb csatát kellett megvívnom, mire kirángattam a színes, ínycsilandó tornatérből.

Indulás előtt azért még bekukkantottam Huni csoportjába, hogy megnézzem, mi a helyzet. Hunor egy kissámlin állt az ablak előtt, háttal nekem, és azt vizslatta, mikor jelenünk meg az utcán. Gyorsan leszaladtam Hettivel a lépcsőn, kiléptem az óvoda kapuján, felnéztem az ablakba és hevesen integettem az unokaöcsémnek, aki már mosolyogva, jól látható artikulációkkal kiabálta nekem: ”Leves után gyere!”

Pár óra múlva pedig –egy kis játszóterezés és pakolászás után- újra ott voltunk a barátságos óvodában. A leves, a sajtos halrudacskák és a gyümölcs után. Hunor boldogan szaladt felém, egy tucat rajzot nyomott a kezembe, és a biztonság kedvéért utoljára megkérdezte:
– Akkor most megyünk haza, és nem kell itt aludnom?
– Ha mindent megettél ebédre és már egy hópihe sem fér a bendődbe, akkor igen.
– Csak a levest ettem meg, a többi nem ízlett annyira – vágta rá.
– Megígértem, hogy jövök érted a leves után, nem!? Na, futás haza!