Néha csak legyintek rá: úri huncutság ez, semmi több. Aztán amint elaludt a lányom, ahelyett, hogy a férjemmel leülnék meginni egy pohár bort vagy megnéznénk egy filmet, levelekre válaszolok. A ti leveleitekre, amikben sokszor nagyon is komoly dolgokról írtok. Írtok, mert én is írok. Egy éve semmi többet nem szerettem volna, csak öncélúan írni. Nem hittem, hogy hamarosan visszatérő vendégeim lesznek, hogy adhatok a sok-sok betűvel, hogy másoknak is okozhatnak akkora örömet a soraim, mint saját magamnak. 365 napja lapozhattok bele a mindennapjaimba.
Mindig is az írással szerettem volna megkeresni a kenyérre valót, mert úgy éreztem, ehhez értek. Ezt is tanultam. Hobbi és munka egyben. Dolgoztam a Magyar Televízióban, aztán gyakornoki munkát kaptam egy vezető bulvármagazinnál. Sok témát nem éreztem magaménak, de sikerült megtalálnom azt az ösvényt, amit élveztem, amit szerettem. Kitapostam a saját utam, miközben szivacsként szívtam magamba, hogyan is működik a való életben egy szerkesztőség. Státuszba helyeztek, kaptam egy lehetőséget, aztán mégis úgy éreztem, búcsúznom kell. Végesnek bizonyult ez az út. Sokat köszönhetek ennek a magazinnak, mert elindított. Elindított. Olyan ritka manapság, hogy kezdőként valaki esélyt kapjon mindentől függetlenül! Én megkaptam. És ezért még akkor is hálás voltam, amikor leléptem erről az ösvényről. Mindig hálás leszek. Tanultam, dolgoztam, kérdeztem, válaszoltak, írtam, utaztam. Jó volt. Szép emlék.
Voltak, akik távozásom után bíztattak, hogy csináljam tovább. Csináljam úgy, ahogy tudom, ahogy akarom, de ne hagyjam abba az írást. Férjhez mentem, más munkát kerestem és találtam, fészket építettem, anyáskodni szerettem volna. Jött Hetti, millió örömmel és egy szomorú nappal, amikor kiderült: ő nem olyan, mint a többi baba. Csípőficamos, kicsit girbe-gurba, feszes izomzatú. Stramb csajszi. A világ legszebb babája! Rengeteg vizsgálat után végül, egy szerencsés véletlennek köszönhetően kerültünk a Pető Intézetbe. És amit ott tapasztaltam, amiket ott láttam, arra ösztönöztek, hogy újra írjak. Mert olyat éltem át, amit nem tudtam magamban tartani. Megszületett 2013 január 26.-án az „Add a kezed, én is lépcsőzöm veled” című első bejegyzésem, s vele együtt a Rellablog.
Napokig gondolkodtam a blog címén, aztán a férjem rávágta, hogy örökölje az én nevem, mert az írásaim rólam szólnak. Rólam, és vele együtt azokról, akik elolvassák, akiket megérint, akiknek segít, akik felháborodnak rajta, akiket megnevettet vagy épp elszomorít. A saját életem, szubjektív gondolataimat osztom meg veletek. Lehet ezt magamutogatásnak nevezni, nem bánt, de én inkább nem keresztelném sehogy sem. Abban bízom, hogy az írásaimon keresztül tudok feloldani, kötni, kibogózni, begabalyítani, összekuszálni és kisimítani. Esendő ember vagyok, aki csetlik, botlik, bukdácsol, elesik, aztán feltápászkodik. Mint mindenki más.
Írtam jónőkről és jópasikról, hétköznapi anyaságról és filléres háziasszonyokról. Kerestem szeretőt a férjem mellé, ültettem fát életem szerelmének. A lányom és a nővérem gyerekei sokszor téma volt, hiszen annyi mindent lehet tanulni egy kisembertől, olyan sokszor csalnak mosolyt az arcunkra, minden hónapjuk megérdemelne egy regényt. Faragtam ódát izomagyú, kedves és nagyon is zöld embernek, verset költöttem a cipőimhez vagy épp a gardróbom lakóihoz. Közösen segíettünk hajléktalanokon, megálmodtam a saját pitézőm. Meséltem nektek a férjemről, a találkozásunkról, a mi sok-sok nagy napunkról. Bekukkanthattatok a hálószobánkba, írtam a nőgyógyászati műtétemről, szexuális problémákról, fogantatásról és szülésről. Előttetek emlékeztem apára, megismertettem veletek Hartát. Sokszor szerepet kapott az édesanyám, a három lánytestvérem, a négy nagyszülőm, Bingó kutyánk. Tudtátok hol és hogyan nyaralok, hogyan zajlik nálunk a karácsony. Még mindig vannak titkaim, de sokat láttatok belőlem. Mindent, amit látni engedtem.
Döbbenetesen sok levelet kaptam tőletek, pedig nem csináltam semmit. Volt olyan kismama, aki eleinte nem igazán tudta hova tenni magzata hírét, de az én bejegyzéseimnek is hála örülni kezdett, pocakot növesztett és most már határtalanul boldog édesanya. Kaptam levelet elvált nőktől, akik esetleg újra férjhez mennének, írtak férfiak, akik megadták a telefonszámukat, ha esetleg elválnék. Ismeretlenül is megbíztatok bennem annyira, hogy féltett titkaitokat mondtátok el nekem. Olvastam abortuszról, vetélésről, családon belüli erőszakról és szeretőkről. De kaptam levelet boldog fogantatásról, mesébe illő esküvőről, nagy békülésekről és közös jövőkről. Izgalmas hétköznapokról, unott vasárnapokról. Bőgtem bántó kommenteken, nevettem vicces hozzászólásokon. Köszönöm.
Egyéves Rellablog. Olyan jó, hogy van! Persze voltak pillanatok, amikor abba akartam hagyni, mert „nincs rá időm”, mert „az anyámon kívül senki sem olvassa”, közben pedig szép lassan elhagytuk a 100000. olvasót, több írásom címlapra került. Ma nem csak a Rellablog egyéves, hanem az olvasóim is. Benneteket is ünnepelünk.
Boldog egyéves Rellablog-olvasást!
Találkozzunk a Rellablog facebook-oldalán is, vagy írjatok -hogy én is olvashassak- a rellablog@gmail.com emailcímre!
Félig-meddig. Készítette: Hetti
boldog szülinapot!