Minek nevezzelek?

Nomen est omen – a név kötelez. Mit jelent valójában ez a latin mondás? A nevünkben ott a végzetünk vagy akárhogy is hívnak bennünket, kizárólag saját szerencsénk kovácsai vagyunk? A név csupán egy ártatlan hívójel vagy személyiségünk meghatározó eleme?

Ugyan az ismert közmondás a vezetéknevekre vonatkozott, s azóta eltelt több száz év, de ez a három szó a mostnak, a mának is küldött üzenetet. Ahogy az életünket, úgy a nevünket is a szüleinktől kaptuk. Ha másért nem is, de ezért fontosnak kell lennie. Kosztolányit húztam magyar érettségin. Talán nem véletlenül maradt meg bennem ez a mondata:

„Felületes dolog azt hinni, hogy a név csak afféle külsőség. Ha az élet nem külsőség, akkor a név sem az. Ha pedig fontos a valóság, akkor a név is fontos.” (Kosztolányi Dezső: Látjátok, feleim)

„Az Auréliából önállósult, latin név, jelentése aranyos, Rellaként anyakönyveztek és október 15.-én, Teréz napon van a névnapom” – hányszor, de hányszor mormoltam el ezt a bővített mondatot életem során! Személyesen bemutatkozáskor, telefonban ismeretleneknek, a postán, az önkormányzati irodában, az anyakönyvvezetőnél, az orvosi rendelőben, a bérletpénztárnál és az éves állatkerti belépőm kiváltásakor. Mindenütt, mindenkinek magyarázkodnom kellett, kell. Pedig szerintem a Rella nem egy bonyolult név. Rövid, tömör, könnyen megjegyezhető. De százból kilencven azonnal összekeveri Bellával, Ellával, Renával, Bertával. A maradék tíznek pedig jó a füle és kitűnő a memóriája.

Sokan kérdezték, melyik országban születtem, hova valósiak a szüleim, honnan is ez a furcsa név. Nos, Magyarország az otthonom, én is, ahogy anya és apa is, fővárosi vagyok. Rémegyszerű a történet, ugyanis anyáék kézbe vették a Ladó Utónévkönyvet, átlapozgatták, és választottak. A nővérem nevéről még akkor döntöttek, amikor rózsaszín ködbe burkolózva, kéz a kézben sétálgattak fönt a Várban. Zita az utolsó magyar királyné nevét örökölte. Én majdnem Luca lettem, de születésem előtt néhány héttel rátaláltak a Rellára. A két húgunk, Neszta és Zsanna nevének kiválasztásában mi is közreműködtünk, ismét Ladó János műremekét hívva segítségül. A mi szemünknek, a szánknak, a mi személyünknek ezek tetszettek. Nincs a történetünkben semmi meglepő vagy különös…

Ítélkezni, valakinek a neve alapján véleményt formálni: alanyi jognak gondolják. Pedig a legtöbb esetben nem fennhéjázás áll a háttérben. Sokszor durván támadták a szüleinket, hogy egyrészt miért „basztak ki velünk ennyire”, másrészt miért gondolják, hogy a gyerekeik ritka névvel többet érnek majd, mint egy Eszter vagy egy Nóra? Hogy hihetik, hogy majd mi jobban érvényesülünk különleges névvel, mint egy átlag, szokványossal? A válasz pedig olyan egyszerű, mint a pofon: nem gondolták. Nekik a Zita, a Rella, a Neszta és a Zsanna tetszett. Ennyi és nem több.

Engem is csúfoltak, ahogyan mindenki mást is. De nem egyszer volt olyan, hogy csodabogárként szinte mutogattak: „na, mondd csak el neki is, hogy hívnak benneteket”. A postásunk eleinte nem hitte el, hogy létezik ilyen név, a személyi igazolványomon kívül a házassági anyakönyvi kivonatomat is meg kellett mutatnom (a születési anyakönyvimet hirtelen nem találtam), sokan pedig kijelentették, hogy „én úgyse tudom megjegyezni ezt a nevet”, hívtak, ahogy épp kedvük tartotta. Volt, aki édesanyám után nemes egyszerűséggel Kismajának becézett, bár abba nyilván nem gondolt bele, hogy ezen a logikán elindulva, hogyan fogja szólítani a nővérem vagy a két húgom. De ez már legyen az ő baja.

Néha zavart a nem mindennapiság. Bevallom, volt olyan időszak, amikor szerettem volna inkább Szilvia, Katalin vagy Dóra lenni. Talán szégyelltem Rellaként létezni. Hétéves koromig ki sem tudtam mondani, helyette Jellaként mutatkoztam be. Kiskamaszként volt olyan, hogy azt hazudtam: Rékának hívnak, pusztán csak azért, hogy elkerüljem a felesleges röhögéseket, fanyalgásokat. Hogy ebből a szempontból átlagos lehessek. Felnőtt fejjel már egész másként gondolom. Szeretem a nevem, örülök, hogy ezt kaptam és a világ minden pénzéért sem válnék meg tőle. Mára az értetlenkedést is megszoktam, nem kapom fel a fejem a bókokra, de elengedem a fülem mellett a bántó megjegyzéseket is. Így vagyok az, aki. Rella.

Gyűjtöm a Rellákat. Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor apa kivágott az újságból egy Rella nevű szépségkirálynőről szóló cikket. Van egy ismert ember, aki maga büszkélkedett el azzal, hogy Rellának hívják a bátyja kislányát. Van egy görög barátom, akinek a vezetékneve Rella, és van egy kedves nagymama olvasóm, akinek az unokája szintén Rella. Kedves Rellák, jó lenne találkozni!

Sejthető volt, hogy amikor teherbe estem, sokakat érdekelt, vajon „olyan különleges nevet választunk a babának is, mint az enyém”. Lányunk névválasztásakor semmiféle szempontot nem vettünk figyelembe. Tizenéves voltam, amikor egy regényben megtetszett az egyik mellékszereplő lány neve. Akkor eldöntöttem, hogy ha lányom születik, Hettinek keresztelem. A férjem is azonnal beleszeretett, így már jóval Hetti fogantatása előtt eldöntöttük, hogy Hetti lesz, pedig akkor még nem is lehetett anyakönyveztetni. Éreztem, hogy nem kerülhetem ki a Váratlan utazásokból jól ismert, kissé zsémbes, de annál szerethetőbb Hetti Kingről szóló poénokat, de ezzel együtt vállaltuk, mert annyira tetszett. Nem volt semmiféle célunk vele, de azért annak örülök, hogy (egyelőre) nem minden második kislányt szólít így az édesanyja a játszótéren. Második nevet azért nem adtunk neki, mert ahogyan annak idején én is, úgy majd a lányunk is választhat magának. Bizony, a második nevemet én választottam hatévesen. Még arra is emlékszem, hogy hol: egyik nyáron Solton, a Teleki kastélyszállóban. Mostanra kicsit hosszasan írok alá, ugyanis felvettem a férjem nevét is, miközben megtartottam a lánykorit. Hivatalos dokumentumokon összesen négy nevet és egy kötőjelet kell odabiggyesztenem. Mindegyik egy-egy fontos mérföldkőről tanúskodik.

A név olyan, mint az élet. Nem mi választjuk, de csak a miénk. Nem véletlen kapjuk. Lehet akármilyen átlagos, súlyos jelentéssel bíró, idegen hangzású vagy épp megjegyezhetetlen, akkor is bennünket definiál. A név alatt megbúvó személyiség, hogy hogyan kanyarítjuk azt az R-t vagy L-t, csakis ránk jellemző. Nem a kereszt –vagy vezetéknévtől leszünk azok, akik. A név kirakatba való külcsín, mindenki szemügyre veheti. Bárki alkothat véleményt a látottak alapján, de ez az elv csak akkor lesz igazán megalapozott, ha a kulisszák mögé is betekintünk. A név olyan, mint egy lehetőség. Élni kell vele.

És téged hogy hívnak?