Te engemet, én tégedet

Házasság. Ósdi fogalom ez a XXI. században. Poros, molyrágta, antik, divatjamúlt. De ahogyan a trapéz –és csőnadrágot is, időről időre mégis magunkra öltjük, hogy aztán magabiztosan és céltudatosan lépdeljünk benne az utcán, eltökélten ácsorogjunk egy tömeg kellős közepén.

Ha valaki nekem azt mondja: innentől kezdve, életem végéig kizárólag trapéz nadrágot vehetek föl, erősen tiltakoznék, megijednék, hogy mindig és mindenkor ugyanazt látom majd, ha egy egészalakos tükörbe pillantok. Hétfőn szívesen belebújnék, de kedden már testhezsimulóra vágynék, szerdán ceruzaszoknyát szeretnék, csütörtökön pedig egy maxiruhát. Szívem szerint pénteken egyenesszárú farmert viselnék, szombaton –duzzogva- újra magamra ölteném a trapézgatyát, de vasárnap kizárólag tréningnadrághoz lenne kedvem.

A divat folyton változó. Napról napra átalakul, megszámlálhatatlan színekkel játszik. Van egyszer, de nincs mindenkorra. Az én házasságom három éve állandó. Van. Mindig van. Nincs benne se szünet, se szabadnap. Örök. Örökkön örök.

Korábban azt hittem, ha megtalálom azt az embert, akivel egy egész életet szeretnék leélni, akkor nincs más dolgunk, csak élni, létezni, szeretni egymást határok nélkül. A jó házasságot majd minden reggel le kell szakítanom egy fáról, ami örökzöld. Sosem hervad el, mindig virágzik. Március 26.-án már három éve vagyok feleség, s ez alatt a majd’ 1200 nap alatt megtanultam, hogy az esküvő után semmi más feladatunk nincs, csak dolgozni, munkálkodni, tevékenykedni és robotolni. Bizony, a házasság egy másodállás. Olyan, ahol a legális munkahelyeden is kénytelen vagy fusizni. Ahol –miután elaludt a gyerek- álmosan, fáradtan is pötyögni kell egy picit a számítógépen. Egy plusz műszak, ahol a fizetés szemmel láthatatlan. Ahova sokszor fülig érő szájjal, valóságos szárnyakkal érkezel, és ahonnan néha napján egy heves ajtócsapkodás után távozol.

Hat éve csiszolódom egy férfival, ezt három éve hivatalos dokumentumokkal tudom igazolni. Fekszik nekünk ez a holtomiglan-holtodiglan. Bírjuk egymást. Még mindig ugyanolyan lelkesedéssel, olyan boldogan és izgatottan várom őt haza, mint amikor kulcsot kaptam a lakásához. Papír nélkül is lehet szeretnivaló egy kapcsolat, de nekem fontos, hogy azt mondhassam: a férjem felesége vagyok. Az ő nevét viselem, kettőnkből egy csodálatos élet fakadt, közös az otthonunk. Jó nekünk. Mégsem tudom, mi a jó házasság titka. Ilyen csekély idő után nem is érezném jogosnak, ha én próbálnám megfejteni. Ezért arra gondoltam, megkérdezem a nagyszüleimet, nekik miért sikerült, ők hogy bírták ki egymást ennyi időn át. Hosszan és szépen.

Apai nagyszüleim ötvenhét éve mondták az igent. Boldogító igen volt ez, a közös, hatodik iksz felé közeledve bizton állítom. Pedig ebben a házasságban meg kellett küzdeni eleinte a földrajzi távolsággal, később egy felnőtt gyermek elvesztésével. Örömteli emlékekben nincs hiány: hét unoka és négy dédunoka tartja őket fiatalon, Papa néhány éve ünnepelte aranydiplomájának ötvenedik évfordulóját, Mama pedig mostanság szervezi a hatvanadik érettségi találkozóját.
– A másik fél nem tulajdon! Nem egy bútordarab, amit kifizettem, aztán oda pakolgatom, ahova gondolom – kezdte Mama, aki a mai napig „kimaradozik” otthonról, ha az ÖTYE-ről (Öreg Tyúkok Egyesülete) van szó.
– Meg kell hagyni a választottad egyéniségét, tiszteletben kell tartani lelki függetlenségét. A mai napig rengeteget beszélgetünk Nagyapáddal. Felbontunk egy üveg bort, koccintunk és beszélgetünk a mögöttünk lévő közel hatvan évről, az elkövetkezőkről. Vagy bármi másról.

Ugyan apa szüleit egymástól függetlenül kérdeztem, szinte ugyanezt a választ kaptam Papától is.
– A legfontosabb: a tolerancia! Senkit sem szabad átalakítani, a saját képünkre formálni. Hiszen másik családból, környezetből érkezett, máshogy szocializálódott, nevelkedett. Kell, hogy legyenek közös célok. Álmok és tervek, amiket együtt viszünk véghez. Ötvenhét év után is rengeteget beszélgetünk a Mamával, hogy mik azok, amiket együtt szeretnénk megtenni, megélni – mondta Papa, aki férfi létére gondolkodás nélkül rávágta, pontosan mikor házasodtak össze.
– Minden évben megemlékezünk a házassági évfordulónkról. Mama mindig kap virágot, mert attól csak szebb lehet az ember napja. A koccintás sem maradhat el, de ami ötvenhét éve örök, az a krumplis tészta. Ezen a napon Mama mindig a kedvencemet főzi ebédre.

Anya szülei ötvenhat éve házasodtak össze. Mama akkor még csak tizenhét éves volt. Közös életük első lépcsőfokán túl kellett élniük egy kisbaba elvesztését. Azóta két gyereket neveltek fel, és az öt unokához hamarosan csatlakozik még egy, a jelenleg három dédunoka száma pedig egyre csak nő. Papa január végén ünnepelte a 80. életévét, Mami pedig a mai napig olyan többfogásos, ünnepi menüket varázsol minden nap, hogy bármelyik nívós étteremben megállná a helyét.

– A gyerekek tartják össze a családot. Ők az elsők, minden más csak utánuk jön. Abban a pillanatban, hogy valaki anya lesz, a férje egy hellyel hátrébb csúszik, de ez így van rendjén. Nem tartjuk ezt az ünnepet, mert mindig elfelejtjük. Akkora a sürgés-forgás, szerencsére mindig van nálunk valaki, így tényleg kimegy a fejemből ez a dátum – hangsúlyozza a rokonság fontosságát Mama.
– Tudni kell kompromisszumokat kötni, az asszonynak pedig legyen nagy szoknyája, ami mindent eltakar. Nagyapád minden nap háromfogásos ebédet kap, más főztjét meg sem enné. Kell ennél nagyobb elismerés?

Papának mindig mindenre van egy-két humoros, irónikus szava. Természetesen a házasságról sem tudott másként beszélni. Cinkosan összekacsintottunk mmost is.
– Nagyanyád tizenhét éves volt, amikor elvettem. Akkor még gyámhivatali engedély kellett hozzá. Ha akkor nem adják meg, még ma is boldog ember vagyok – nevet jóízűen velem együtt.
– A kevés találkozás, az összeveszés és aztán a gyors kibékülés az alapja mindennek. Megértés nélkül nem megy. Szükség van a változatosságra. No meg az é betűvel kezdődő dolgokra: ész nélküliség, érintkezés, értelem, érzelem, ébredés, ébrenlét. És.

Anyának „csak” huszonnégy, házasságban eltöltött évet adományozott az Élet, de nagyon fiatalon, tizenhat évesen ismerte meg Apát.
– Apáddal mindenben passzoltunk. Mindketten jól döntöttünk. Tudni kell választani, vagyis ismerni kell önmagunkat. A férjed ne csak egy szerepet töltsön be. Legyen férj, de legyen jó apja a közös gyerekeiteknek, legyen a szeretőd és legyen a legjobb barátod egyben. Nem szabad kizárólag az érzéseinkre hagyatkozni ebben a fontos döntésben. Kell, hogy teret engedjünk a szellemnek is. Bízni kell a másikban, és muszáj, hogy legalább fél fejjel magasabb legyen, mint én. Még akkor is, ha magassarkút húzok – mosolyodott el Anya, aki tizenegy éve vesztette el Apát. A férjét, a társát.

„Az ember olykor megbotlik, de törekedni kell arra, hogy ez ne forduljon elő még egyszer.” – ezt tanultam attól a fiatal paptól, aki összeadott bennünket. Bár nem vagyok vallásos, mégis sokat jelent nekem ez a mondat. Én is esendő vagyok, mint bárki más. Mi is szoktunk vitatkozni, veszekedni a férjemmel, de még sosem aludtunk el haragban. Teret hagyunk a másiknak, miközben egy pillanatra sem engedjük el egymás kezét. Egy egész vagyok, ő pedig egy másik egész. Két kör, akik egymásba fonódtak, egymás részévé váltak. Közben pedig olyanok vagyunk, mint a tűz meg a víz. Én nő, ő pedig férfi. Én anya, ő pedig apa. Én feleség, ő pedig férj. Mi házastársak.