Felvettek névsora

Nyolcadik osztályosként szembesültem először azzal, hogy a jövőm valóban az én kezemben van. Néhány pillanaton, pár rövidke percen múlik, milyenek lesznek az előttem álló évek. Egy itt és most dönt a további sorsomról, hogy miként boldogulok az életben. Minden megpecsételődik egy írás -és egy szóbeli vizsgával: az egyetem, a szakma, a munka, a család, még a halálom napja is. Szárnyakat kapok vagy lecsúszom a lejtőn. Nem lehet hibázni…

Mérföldkő, vízválasztó, nagy lépés, hangsúlyos állomás vagy súlyos döntés. Tizennégy évesen úgy éreztem: ha nem vesznek fel egy jó gimnáziumba, egész egyszerűen vége az életemnek. Jó bizonyítványom volt, jól tanultam. Jártam előkészítőre és korrepetáltak matekból (mert az nagyon nem ment). Lelkiismeretesen készültem a felvételire, mert volt egy nagy álmom. A Vörösmarty Mihály Gimnázium, dráma szak.

Sokszor szerettem volna olyan könnyedén venni az akadályokat, mint a mindig kitűnő nővérem, de valahogy nekem mégsem ment. Matekozott velem Zita, föciztünk apával, nyelvtanoztunk anyával. Bioszból a mama segített, töriből pedig a papáim (csak halkan jegyzem meg, hogy ebből a tantárgyból most már a férjem igazít el. A térképet is ő ismeri jobban. Gyorsabban számol, helyesebben ír, pontosabban idéz versekből). A bizonyítványom mindig szépre sikeredett, de kemény munka állt mögötte. Izgulós voltam. És ez sok mindenen nyomott hagyott.

Vörösmarty Mihály Gimnázium, dráma szak. Szép remények. Azt hiszem, mindent megtettem a siker érdekében, odavalónak hittem magam. De egy gyalázatos matematika írásbeli után egyszerűen nem vehettek fel. Bármilyen jó voltam irodalomból, megbocsáthatatlan bűn volt ez a rohadt matek. Ezerszer átolvastam, mégsem találtam a nevem a felvettek névsorában. Nem volt ott. Vigasztalhatatlan voltam. Akkor úgy éreztem: mindennek vége. Nem tudtam élni egy lehetőséggel, kevés voltam ehhez a feladathoz, nagy volt rám ez a kabát. Nem feleltem meg. Nem kellettem nekik. Összetörtem.

Azóta majd’ tizenöt év telt el, s már egyáltalán nem úgy látom a középiskolai felvételiket, ahogy akkor. Kétség kívül fontos lépés ez, de nem ezen áll vagy bukik a jövőm. Nem tudom, milyen lenne most az életem, ha akkor felvesznek, de a Vörösmarty nélkül sem siklott ki az én személyvonatom. Hiszem, hogy minden okkal történik, és tudom, hogy az élet kárpótol bennünket.

Zsanci húgom nyolcadikos. Nyolc gimnáziumba felvételizett tavasz elején. Volt egy nagy álom: a Vörösmarty Mihály Gimnázium, dráma szak. Hónapok óta erre gyúrt, csakúgy, mint egykor én is. Milyen különös az élet… A legkisebb húgomat ugyanarra az útra sodorta az élet, mint engem, azzal a hatalmas különbséggel, hogy Zsanci –számomra egészen érthetetlen módon- dicséretes ötös matekból. Viszont egy valamiben biztosan rám ütött: stresszhelyzetben vagy nagyon okos, vagy nagyon hülye. De semmiképp sem normális.

Úgy adódott, hogy a munkája miatt anya nem tudta elkísérni az összes szóbelire. Összecsomagoltam Hettit, és nem volt kérdés, hogy a húgommal tartunk-e. Öt szóbeli felvételire kísértük el, előtte néhány percben összefoglaltam Adyt, memorizáltattam vele pár mondatot Petőfiről és a Dózsa-féle parasztfelkelésről, kiselőadást tartottam arról, hogy az csak duma, hogy minden most dől el, ha ide nem veszik fel, akkor majd máshova, és minden úgy történik majd, ahogy történnie kell. Zsanna aztán igazán nem mondhatja, hogy nem gondoskodtam a stresszűzésről. Mindent megtettem annak érdekében, hogy ne izguljon: elmeséltem, hogy egyszer azért kaptam egyest matekból, mert nem voltam hajlandó geometriai alakzatokat sík papírra rajzolni, mert úgy gondoltam, az lehetetlen. A mai napig nem tudom, hogyan kell térben rajzolni. Egyébként tényleg lehet, vagy csak a matek tanárok tudnak ilyet? Meséltem neki kínos felelésekről, a versmondó versenyekről (ahol mindig csak második lettem, a nővérünk pedig mindig első). Ízelítőt kapott az érettségiből és természetesen egyetemi zéhákból is. Külön örömmel töltött el bennünket (főleg engem), hogy valamennyi iskolában a tizennégy évvel fiatalabb húgom anyjának néztek. Nagyon sokat nevettünk.

Felnőtt fejjel ki gondolta volna, hogy hasonlót fogok érezni, mint tizenöt évvel ezelőtt? Izgultam, szorítottam, izzadt a tenyerem, a hányinger kerülgetett, pedig én már rég túl vagyok ezen. A stresszoldás volt a feladatom (meg a percenkénti hatvan lépcsőfok megmászása Hettivel), de amikor az én húgomat hívták be, eluralkodott rajtam a régi érzés. Olyannyira, hogy egyik alkalommal egy portással és két tanárnővel kerestem a gyerekem, aki nem tartva tiszteletben zaklatott nosztalgiázásom, egész egyszerűen eltűnt. Aztán szerencsére hamar megtaláltam, amint egy József Attila szobrot simogatott.

Hetti épp aludt, amikor Zsannát a Vörösmartyba kísértem el. Felcipeltük a babakocsit a második emeletre, megálltunk a tanulók sportteljesítményét hirdető serlegek, érmek előtt. Nézegettük a régi tablóképeket, és utoljára elmondtam, hogy oda veszik majd fel, ahova kell. „Járj szerencsével!” – ahogy apa mondta nekünk mindig, aztán bement. Élénken emlékszem, amikor megszületett. Milyen pici volt, és mennyi haja! Hányszor mentem érte az oviba, ahonnan rendre megszökött a motorjával. Most a lányom motorozik szélvész sebességgel, Zsanci pedig ugyanilyen gyorsasággal érik igazi nővé. Felvételizik. A Vörösmartyba. Sok múlik ezen, és mégis olyan apró csepp ez a tengerben. Az nem lehet, hogy Zsancit sem veszik föl! Az élet nem lehet olyan igazságtalan, hogy neki sem sikerül. Jobban akartam ezt neki, mint akkor magamnak. Vörösmarty mellszobra alatt fohászkodtam egy magasabb erőhöz: ne engedjék, hogy a húgom ugyanúgy járjon, mint annak idején én.

Több hetet kellett várni arra a bizonyos listára, de valahogy mégis biztos voltam benne, hogy az ő neve rajta lesz. Zsanci tegnap hívott fel a hivatalos eredménnyel: „felvettek a Vörösmartyba, ott a nevem, sikerült” – és picit el is pityeredett. Velem együtt. Tizenöt éve azért nem vettek fel engem, hogy az akkor még csak egyéves húgom neve idén rajta legyen a listán. Az élet így kárpótolt. Van egy álom, ami már rég nem az enyém. Elkanyarodott az utam még a Vörösmarty előtt. Viszont a húgomé pont arra visz. Ez az álom most már csak az övé.

Hajrá Zsanci, megérdemelt győzelem volt ez, nagyon büszke vagyok rád!