Túlzott gólöröm

Ti mennyire értetek a focihoz? Ha annyira, mint én, az egyenesen siralmas. Bár a férjemtől sokat tanultam az elmúlt időszakban: annyi lest láttam a világbajnokságon (szerintem csak azt láttam), hogy kezdem kapisgálni, mit is jelenthet. Megtanultam, mi az a szöglet, mi feladata egy csatárnak, és milyen lábas a jobb szélső. Néhány hete van egy kedvenc formulám is, de sajnos ilyen csak ritkán, egyre ritkábban fordul elő. Talán csak egyszer láttam ilyet. Ez pedig nem más, mint a ’túlzott gólöröm’. A bíró sárga lappal bünteti azt a játékost, aki a kelletténél jobb kedvre derül saját maga által szerzett gólja után. Mondjuk, letépi magáról a mezét, és örömében ordítva rohan végig a pályán. Ezért megéri sárga lapot kapni, nem?

Azok, akik rendszeresen olvassák a blogom, tudják, hogy Hetti mesterséges megtermékenyítés útján fogant. Hosszú volt az út, amit megtettünk érte, de most már itt van, életrevaló, cserfes, kópéskodó, mindig valami édes-rosszban sántikáló szöszkeség, aki napokon belül kétéves lesz. A mindenünk. De tudtuk, hogy hamar eljön az idő, amikor újra nekiindulunk egy útnak, aminek a végén egy újabb cserfesség vár minket. Kicsit aggódtam, hogy rá is olyan sokat kell várni, mint Hettire, vagy ne adj’ isten még többet, de sosem volt kérdés, hogy belevágjunk-e. Az év elején belevágtunk. Újra vérvételek hosszú sora következett, várakozás, áprilisban egy újabb műtét, hormonkezelés és sok-sok tűszúrás. Immáron egy gyerekkel a hátam mögött (illetve a nyakamban, nyakamon lógva), ami csakis jótékonyan hatott az egykor kínkeservesen megélt folyamatra.

Van egy túlzott gólörömöm, amit szeretnék veletek megosztani: én, a férjem és Hetti babát várunk. Az idő pedig egyenesen arányos a megtett úttal, ami szinte napokban mérhető. Amíg Hetti csak a negyedik megtermékenyítésre sikerült, addig most mindjárt első betalált  De ez csak szimpla gólöröm! Az én túlzott gólörömöm az, hogy nem egy, hanem mindjárt két kis magzat növekszik bennem. Ikreink lesznek! Két csodás kisrokon, akik az első, hathetes ultrahangon egyszerre csaltak mosolyt az arcomra, és könnyeket a szemembe. Két gyönyörű kisutód, akiknek hírére földig leesett az édesapjuk álla. Két icipici leszármazott, akiknek az érkezésére számíthattunk ugyan, sőt én mintha meg is éreztem volna, de mégis óriási meglepetést okoztak.

Május második hetében költöztünk el, s mindjárt másnap kellett mennünk a Kaáli Intézetbe. Reggel azt sem tudtam, hol ébredtem, így arról végképp nem volt fogalmam, melyik kukás zsákba vannak a hordható ruháim. Mivel késésben voltunk, ezért azt vettem föl, amit az első zsákban találtam. Ezt rászorulóknak szántam, de valahogy kimaradhatott, ezért nem vittük el nekik. Egy 1970-es évekbeli, jócskán divatjamúlt, válltöméses, fekete felső akadt a kezembe, aminek az elejére egy ejtőernyőző maci volt hímezve. Szerintem már akkor is vállalhatatlan volt, amikor valaki száz éve újonnan megvette. Zoknit nem találtam, így a férjemtől loptam egy 46-ost, felhúztam az első farmert és (aranyszínű!) cipőt, amit megláttam, és a csodálatos hímzett felsőmre ráerőszakoltam egy blézert. Nagyszerű összeállítás! Mivel gondos anya vagyok, ezért Hetti normálisan nézett ki, neki külön bőröndöt csomagoltam a költözés idejére, a férjem viszont olyan vasalatlan ingben távozott, hogy arra nem is találok jelzőket (lévén, hogy a vasalót csak hetekkel a költözés után találtam meg). Kivételes antré!

Az „esemény” hamar megvolt, igazság szerint nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Nem gondoltam arra, vajon sikerül-e vagy sem, nem szerettem volna minden percben ezzel foglalkozni. Nem indultam akkora stresszel a mostani útnak, mint amikor még gyermektelen nő voltam. Nem is lett volna rá időm, mivel egy rövid pihenő után már a lányommal és a férjemmel fagyiztam, bevásároltam, pakolásztam a szanaszét hordott új otthonunkban. Direkt nem akartam magam kímélni, de egy alig kétéves mellett nincs is erre lehetőség. Aztán az ötödik napon valamit éreztem…

Egy hetet Hettivel és Bingóval Hartán töltöttünk, hogy a lakásfelújítás nagy részéből kimaradjunk. Valahogy ki is ment a fejemből, hogy lassan tesztet kéne csinálnom, de egyre erősödtek azok a tünetek, amelyeket eddig csak egyszer éreztem. Akkor, amikor Hettit vártam. Elhessegettem a terhesség gondolatát magamtól, mert csalóka lehet a sok, áldott állapotra figyelmeztető jel a hormonok miatt. Elsőre sikerülhet? Nekem? Nekünk? Túl szép lett volna, hogy igaz legyen…

De az lett. Már újra itthon voltunk, amikor egyik hajnal megkerestem a tesztet és megcsináltam. Elegem lett abból, hogy nem tudok aludni a gondolattól. Döntöttem: nem húzom-halasztom úgy, mint Hettinél. Derüljön ki minél előbb az, ami egyszer úgyis kiderül. Az érzés ugyanolyan mámorító volt, mint 2011. december 8.-án. Amilyen picik azok a kék csíkok, akkora örömet tudnak szerezni. Korán volt még, alig láttam, el sem akartam hinni, hogy az ott két darab csík. Pedig az volt. De a biztonság kedvéért felkeltettem a férjem, ellenőrizze ő is. Szerintem azt sem tudta, miről van szó, de én csak sürgettem, hogy nézze már meg. Percekig szemlélte, forgatta a tesztet, törölgette a szemeit, mire végre határozottan rámondta az igent. „Sikerült” – mosolyogtunk össze, s ebben a hajnali, kócos, álmos pillanatban tudtam, hogy minden rendben lesz a vérvizsgálaton, és az első ultrahangon is. Valaki kilenc hónapra megágyazott magának bennem…

Két valaki. Két jóságos idegen, akik egyre kerekedő pocakommal és egyre gyarapodó súlyommal hatalmas boldogságot ajándékoznak minden nap. Két aprócska csoda, akik tizenhárom hetes korukban (csak úgy, mint Hetti) azt is elárulták, milyen neműek lesznek, csillapítva ezzel szüleik kíváncsiságát. Két tökéletes, parányi emberke, akiknek hála jól vagyok, és néhány napot leszámítva elkerültek a rosszullétek (csak úgy, mint Hettinél). Két baba, egy ikerpár, akik a karácsonyt és a szilvesztert még biztosan az új, otthonos, óvó, védő, minden jósággal szolgáló albérletükben töltik.

Hetti után még két gyermek, akik belőlem és abból a férfiból lettek, akivel társsá választottuk egymást ebben az életben – hát ők az én túlzott gólörömeim!
(A rászorulóknak szánt, véletlen itt maradt ruhászsák végül célba ért, de a fekete, válltöméses, ejtőernyőző macis hímzéssel díszített felsőt nem tettem vissza. Mégis megtartottam magamnak. Szép emlékek fűznek hozzá).