Szilvalekvár, lecsó, birsalma kompót és padlizsánkrém. Milyen varázslatos is tud lenni, amikor a tél kellős közepén csak benyúlunk a spájzba, leveszünk a polcról egy kézzel felcímkézett befőttet, majd amikor felfeszítjük, pont olyan az illata és az íze, mintha a hozzávalókat akkor szüreteltük volna. Friss, fiatal és fenséges. Ti szoktatok befőttet készíteni? Sokszor elhatároztam már, hogy idén nekilátok én is. Ezeknek a gyümölcsöknek, zöldségeknek mostanában kellett megágyazni egy tágas és otthonos befőttesüvegbe, ám én idén is kihagytam. A nagy áttörés éveken át elkerült engem és ezt a háziasszony szerepet. Helyette inkább egészen más tartósításon töröm idén a fejem…
November közepén lesz hét éve, hogy megismerkedtünk a férjemmel. Jövő márciusban pedig már négy éve papírunk is van arról, hogy szeretjük egymást. Nem is olyan hosszú idő, s bár volt benne az elköltözéstől a közös tragédián át minden, mégis úgy érzem, mintha azóta élnénk együtt, amióta megszülettem. Ezer szállal kötődünk egymáshoz. Kár lenne viszont amellett kardoskodni, hogy szerelmünk ugyanolyan intenzív, mint hét esztendeje, hiszen aki ennyi időn át (vagy még hosszabb ideig) együtt létezik valakivel, pontosan tudja, hogy minden átalakul. Valahol ott van, de már más alakot öltve ücsörög a nő és a férfi vállán. Megmarad a szerelem, de a párokkal együtt öregszik.
Nagyon hiányzik a férjem. Pedig együtt lakunk. Minden nap találkozunk. Naponta többször váltunk sms-t, beszélünk telefonon csakúgy, mint a legelején. Az én szívem még mindig kicsit hevesebben dobog mielőtt hazajön, és amikor csak lehet, megérintjük, megsimogatjuk egymást. Van láng, van parázs, nem hűlt ki semmi, mégis mindketten kicsit úgy érezzük, ugyan még mindig egy azon úton járunk, de mintha lazult volna kezünk szorítása. Ki ezért a felelős? Csakugyan mi ketten lennénk azok? Valóban létezik a párkapcsolatokban a hetedik év kritikus eljövetele? Vagy egyszerűen ártatlan áldozatai vagyunk a rohanó világnak?
Milyen elcsépelt is, hogy „nincs időnk egymásra”. De nekem mostanában valóban kevés huszonnégy óra! Ikreket várunk. Ami a dupla boldogság és dupla izgalom, kíváncsiság mellett tripla hát –és derékfájást és tripla fáradságot is jelent. Nem akarok panaszkodni, mert jól viselem, s még ebben az állapotban is hajlandó vagyok hat teljes órán keresztül flangálni Hettivel az állatkertben, összesimogatva százötven darab kecskét. Nem esik nehezemre játszótérre menni, vacsorát főzni, sőt még a takarítással is boldogulok. De estére elfáradok. Jól esik feltett lábakkal leülni és szőlőt szemezgetni. Pedig amikor hazajön a férjem, Hettivel szinte semmi dolgom: közöttük akkora az összhang, hogy az esti fürdetésnél, mesénél teljesen felesleges vagyok. Szeretem, hogy így szeretik egymást.
De se a férjem, sem pedig én nem vágyunk másra, amikor este elcsendesedik minden, hogy végre mi is elcsendesüljünk. Illetve hogyne vágynánk másra, de momentán ennyire futja. Pedig az én férjem mintapéldány: most is, mint az első terhességemnél, minden este megmasszírozza a kritikus testrészeim. Na jó, most néha kimarad egy-egy alkalom a nagy alvásra való tekintettel, de ezzel együtt is túlszárnyalja sok-sok férfitársát. De akkor is keveslem az együtt töltött időt. Elsodorva érzem magam tőle: mintha még mindig nyár lenne, és mi Hettivel Hartán lennénk, ő pedig csak hétvégére tudna utánunk utazni. Pedig üzemszerűen mindketten abban a házban élünk, ami a lakcím igazolványunkon is szerepel.
Nálunk nincsenek nagy titkok, szoktunk beszélgetni erről az érzésről. Változtatni szeretnénk, mert ez a “félig”-állapot sehogyan sem jó. Se neki, se nekem. Néha kicsit megijedek, ha arra gondolok, az ikrek születésével még ennél is kevesebb időnk lesz egymásra. Ha egy gyerekkel, egy dolgozó felnőttel kevésbé bírjuk az iramot, mi lesz három gyerek mellett, amikor majd én is visszamegyek dolgozni? Aztán az is eszembe jut, hogy nagy baj mégsincs: ez most egy ilyen élethelyzet. Mi akkor is tudunk örülni egymásnak, ha szanaszét van a konyha, már megint valami új bútort kell venni, hétvégén kizárólag családi ebédekre vagyunk hivatalosak vagy őt több napra vidékre szólítja a munka.
Ő apa, én pedig anya vagyok. Most ők játszanak főszerepet, a feleségnek, a férjnek, a nőnek és a férfinak csak leheletnyi mellékszerepet engedélyezve. Még akkor is, ha picit erőltetettnek tűnik, úgy határoztunk: erőszakkal átírjuk a darabot, kicsit több teret engedve az epizódszereplőknek, statisztáknak. Kíváncsian várjuk a nézők reakcióit…
A változás sok mindent hoz magával: régi szerepeket új köntösben, dédelgetett álmokat valóságburokban. És hogy ne csak átvitt értelemben tartósítsam szép házasságunk, elhatároztam, hogy holnap én is befőzök. Veszek őszi barackot, szilvát és paradicsomot, mindent, amit jónak látok. Keverek, kavarok, ízesítek, hűtök, csavarok, címkézek és kézzel írok, majd sámlira állok és felteszem a kész csodatermékeket közös spájzunk még közösebb polcaira. De kérlek segítsetek:
„ti milyen tartósítószert használtok?”
Fotó: Kincses Karolina – Acyd Photographie
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: