Körforgalom anyáknak

Ti szoktatok tömegközlekedési eszközökkel utazni? Szeretitek? Utáljátok? Esetleg van kedvenc járművetek? A hétvégén a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumban jártunk, ahol szinte az összes múltbéli buszra, trolira, villamosra, hévre fel lehet szállni. Sőt, egy magyarok által megálmodott és megépített metró is várja a látogatókat. Képzeletben bármelyik akárhová elrepít és még csak havibérletre sem kell költeni. Mindegyik másért tetszett. Mindegyiket máséret szerettem. A férjem kedvencei a buszok. Az enyémek talán a villamosok. Lányunk ebben is a kettőnk ötvözete: Hetti troli-párti.

Miközben lányunk hepehupás aszfalton zötykölődő troliutat imitált, apukája pedig bőszen nyomkodta a leszállásjelzőket, azon töprengtem, vajon tudom-e majd ugyanolyan erősen szereti két újonnan érkező gyerekünket, mint a már meglévőt. Három jármű, három gyerek. Választani képtelenség, mindegyikre nagy szükség van. Buszra azért szeretek szállni, mert alacsonypadlós és külön sávban közlekedik. A villamos a csilingelésének és kötött pályájának köszönhetően lopta be magát a szívembe. A trolit azért szeretem, mert védi a környezetet, és mert Hetti annyira szereti. Mindegyik másért tetszik. Mindegyiket másért szeretem. Fájna a szívem, ha bármelyiket is kivonnák a forgalomból.

Hamarosan három gyermek édesanyja leszek. Az egyik már több mint két éve megérkezett hozzánk, pontosan ennyi ideje ő a legfontosabb a világon. De lakik bennem még egy kislány és egy kisfiú is, akiket azóta szeretek, amióta kivették sajátos kis albérletem. Leírhatatlan örömök ők nekünk ketten, és izgatottan várjuk az érkezésüket. De tény, hogy most kevesebb időm van foglalkozni áldott állapotommal, ugyanis egy alig két és féléves gyerkőc mellett nincs megállás. Fizikailag pláne nem, de Hetti folyamatosan ott csücsül a gondolataimban is.

Közben pedig egyre inkább tudtomra adják odabentről, hogy bizony az élet máshol sem áll meg. Dübörögnek, kalapálnak, rugdosnak, cirógatnak. Kisebbik lányom és a kisfiam most még állandóan velem vannak, és róluk sem lehet megfeledkezni. Elképzelem az arcukat, miközben saját kis szekrényükbe hajtogatom falatnyi rugdalózójukat. Azon gondolkodom, vajon milyen személyiséggel érkeznek erre a világra, miközben a sokadik vérvételre vagy vizsgálatra igyekszem. Aggódom értük, mint ahogy Hettiért is aggódom, ha túl magasra és túl vakmerően löki a hintát. Szeretem őket, ahogyan minden másodpercben Hettit is. Azt hiszem, eddig is sok mindent megtettünk az ikrekért, de ahogy egyre terebélyesedem, a hozzájuk való kötődés is úgy válik egyre szorosabbá. Furcsa, hogy most is három gyerekem van, elválaszthatatlan tőlem mind a három, de közülük eddig csak egyel találkoztam személyesen. Május 26.-án tudtam meg, hogy ismét várandós vagyok, s azóta alig tudom kivárni, hogy láthassam őket. Persze még idén maradjanak bent, de már vágom a centit.

Képzeljétek: Zita, az egyetlen nővérem is babát vár. A harmadikat. És ha mindketten jól számoltunk, akkor nem egészen egy hét van a három magzat között. Az ikerterhesség okán minden bizonnyal én szülök majd előbb, de az sem kizárt, hogy egy napon hozzuk világra a piciket. Gyerekkorunkban ezeket a terveket szövögettük: egyszerre megyünk férjhez, egy időben szeretnénk kisbabákat. Isteni csoda, hogy utóbbival megajándékozott bennünket a sors. Szóval Zita tapasztalt anyuka, s amikor csak egy gyereke volt, ő is azt hitte: senki mást nem tud majd annyira szeretni, mint Sztellát. Aztán persze ez egy csapásra megváltozott, amikor életet adott második gyerekének. Huni azonnal ugyanott kapott szerepet szüleik életében, mint nővére. Zita azt mondja, hiába egy lányról és egy fiúról van szó, nem tud különbséget tenni. Hogy is tudna? Mindketten a gyerekei.

Arról már sokszor meséltem, hogy három lánytestvérem van: Zita, a két húgunk Neszta és Zsanci. Bármilyen hihetetlen és bármennyi bántó megjegyzést kaptak a szüleink, sosem kifejezetten lányt vagy fiút szerettek volna. Sőt, apa negyedszer is kislányért szorított. Mi négyen csajok sokban hasonlítunk egymásra: a gesztusaink, a hanglejtésünk, a szemünk színe és anya szerint pofákat is pont ugyanúgy vágunk. Mégis mind a négyen különböző személyiség lakozik bennünk. És ami a legfontosabb: sosem, egyikőnk sem érezte, hogy anya vagy apa különbséget tett volna köztünk. Mindegyikünk másért tetszett. Mindegyikünket másért szerettek.

Nem félek attól, hogy Hetti háttérbe szorul, ha megérkezik a húga és az öccse. Nem tartok attól sem, hogy legidősebb gyerekem lenne a „kiskedvenc”. Hiszen magzat korában ő is ennyire a szívemen csüngött, mint a mostani brigád. Ugyanabban a lakóautóban utaznak, amiben annak idején Hetti is, sőt ugyanazt az útvonalat járják be, mint a nővérük. Kicsit talán most szűkösebb a hely, de legalább van kihez szólni.

Hetti egy hosszú órán keresztül tett úgy, mintha még mindig aktív részese lenne a budapesti tömegközlekedésnek a réges rég nyugdíjba vonult, piros trolibusz. Én pedig két helyet elfoglalva néztem, amint újra és újra szerelembe esik: hol a troli után loholó utasként, hol türelmetlen vezetőként, hol pedig kicsit szigorú kalauzként. Minden szerepben megállta a helyét. Aztán következett egy Ikarus busz, majd a “Bengáli” villamos.

Ugyan nekem igazi kihívást jelentett volna a férjem segítsége nélkül föllépni egy-egy öregedő járműre, de nagyon élveztem az izgalmas utazást. Ücsörögni és nézni, ahogy a farmotoros buszon újra pufi kisfiúvá válik a férjem, maradandó élmény volt. Ahogyan Hetti százezredik villamos-csilingelését is szórakoztató volt hallani. Jegyet lyukasztani mindegyik járművön jó volt. Mindegyik másért tetszett. Mindegyiket másért szerettem. Jó, hogy mind a háromra felszállhattam, és örülök, hogy ez sosem fog változni!