Hetedhét év - nem biztos, hogy ami elromolhat, az el is romlik

Hetti nagyon szereti a könyveket. Több olyan mese is van, ami közel áll a szívéhez, ám a kedvence mégis a „Farkas és a hét kecskegida”. E nélkül nincs elalvás, ennek el kell hangoznia minden lefekvés előtt. Hiába lapoznék duplán, hogy gyorsabban a végére érjünk, velem együtt ő is szinte kívülről fújja. Nincs mese: elejétől a végéig, az első szótól az utolsóig el kell olvasnom. Ki tudja, meddig lesz még ez a mese legkedvesebb neki.

Az a bűvös hetes szám. Nem csak a lányunkéba, a mi életünkbe is hamar betoppant. A férjemébe és az enyémbe. Hét évvel ezelőtt, pont ezen a napon estünk szerelembe. Bár ez az érzés észrevétlen kúszott közénk, mégis napra pontosan tudjuk, mikor ért bennünket a felismerés. November 19.-én – egész pontosan hét éve.

Ki ne hallott volna már a baljós hetedik évről, aki ádáz kaszáskánt szálldos fekete csuklyában minden kapcsolat felett, hogy aztán egy ártatlannak tűnő évfordulón kegyetlenül lecsapjon a szerelmesekre, azonnali, fájdalommentes halálát okozva ezzel az egyébként csodálatos románcnak? Az én fejemben is megfordult, van-e létjogosultsága ennek a számnak, vagy alaptalan minden félelmünk vele kapcsolatban? Bevallom, nem hiszek az effajta misztikumokban, de a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi is formálódtunk. Együtt és külön-külön is. Hét év alatt igen sokat.

És ebbe a hét évbe mi minden belefért! Az első telis tele volt vad szépséggel és vágyakozással. Mást sem akartunk, csak egymással lenni. Három és fél hónap után össze is költöztünk. Aztán rengeteget utaztunk, minden szabad percünket együtt, egymás kezét markolászva, egymást szorosan ölelgetve töltöttük. A második év nagyon hasonlított az elsőre azzal a különbséggel, hogy ekkor már nem csak egymás társaságát élveztük, hanem rendszeresen látogattuk családjainkat, baráti körünket. A harmadik évben együtt fogtuk az édesanyja kezét, amikor örökre elbúcsúzott tőlünk. Aztán néhány hónap múlva elköltöztem tőle. Ő pedig hagyta. Bő fél év különalvás és szakítani nem tudás után házasodtunk össze, mert egymás nélkül is tudtuk azt, amit az elején: összetartozunk.

A házasság utáni első év visszahozta a kezdeti lendületet: eltűnt az összes szarkaláb, a házassági anyakönyvi kivonattal a kezünkben olyanok voltunk, mint két szerelmes tizenéves. Büszkén biggyesztem oda a mai napig a sajátom mellé az ő nevét is. Az ötödik évben együtt küzdöttünk azért, hogy szülők lehessünk, s fárasztó munkánk gyümölcse hamarosan meg is született. A hatodik év már nem csak rólunk szólt. Van valaki, aki mindenkinél fontosabb nekem is és a férjemnek is. És a hetedik év közepén útnak indult még két ilyen valaki. Kapcsolatunk vad szépsége megszelidült, összatartozásunk még erőteljesebbé vált.

Hét év ide vagy oda, nálunk is voltak/lesznek mélypontok: egy-egy vita (illetve veszekedés) hevében válni akarok, ő pedig rámvágva a bejárati ajtót elviharzik. Aztán néhány perc múlva visszajön, én pedig már egyáltalán nem akarok válni. Néha még mindig kioktatom, hogyan is kell rendesen bepelenkázni egy gyereket, vagy milyen hangon utánozza a „kecskemamát”, ő pedig nyomatékosan kér, hogy társaságban ne keveredjek semmiféle földrajzi vitába. Számtalanszor megfogadtam már, hogy az Ikeába egyedül megyek, ő pedig inkább önszántából elviszi a telefonomat szervizbe, mert tudja, hogy én csak három hét múlva fogom. Némán, kritika és megjegyzés nélkül, fejcsóválva intéz minden velem kapcsolatos papírmunkát, mert hét éve tudja, hogy egész egyszerűen erre alkalmatlan vagyok. Forgatja a szemeit, ha egy újabb díszpárnát rejtek a már meglévők közé, én pedig nem értem, miért kell kitenni az összes (pontosan ezermilliárd darab) könyvet a könyvespolcra. Nem lehetne néhány, kevésbé fontosat bedobozolni és levinni a pincébe? Mindent elviselek, csak ne teregessen ki, mert azzal csak plusz munkát gyárt nekem, ő pedig nemes egyszerűséggel kijelenti, hogy ő bizony nagyvonalú, ha arról kérdezem, mi az, amit nem szeret bennem. Na, persze 🙂 Hét év alatt megtanultuk elfogadni egymást, magunkat. Mindezt úgy, hogy nem esett nehezünkre.

De hét év alatt egyszer sem fordult elő, hogy bosszúsan, duzzogva, egymásnak hátat fordítva aludtunk volna el. Ennyi év után valamink mindig egymáshoz ér. Hét év alatt nekem több ránc lett az arcomon, neki sokkal kevesebb haja. Kevesebb haj, amiben sokkal több az ősz. De nekem tetszik! Ennyi idő után is mindig nyitott ajtóval várjuk haza a másikat, és még most is minden reggel, munkába indulás előtt belopózik a hálószobába és megpuszil, ha én még aludnék. Csakúgy, mint az elején, napközben még most is többször váltunk sms-t, sosem felejt el felhívni, ha elindult haza. Még most is nagyon hiányzik, ha el kell utaznia, és mielőtt újra találkoznánk, parfümöt fújok a nyakamra, mert egy viszontlátás mindig fontos. Hét év után mosolyogva szemet hunyok afölött, hogy mennyire tetszik neki Jennifer Lopez, ő pedig kedvesen elnézi, hogy oda vagyok a George Clooneys kávés reklámért. Persze elsősorban nem a kávé miatt.

Tanár-diák románcnak indult, szerelmespárrá szövődtünk. Aztán a pasim-csajom csakhamar férjjé és feleséggé komolyodott. Apává és anyává értünk, de ezzel még nincs vége a mi mesénknek. Oly sok szerep vár még ránk, és valamiért úgy érzem, mindegyikben megálljuk majd a helyünket. Mindegyik jól áll nekünk.

Kétezer-ötszázötvenöt napunk volt összecsiszolódni. És még sok ilyen hét év áll előttünk. Mert mindketten ezt szeretnénk. Háromszoros anyaként és apaként, nőként és férfiként, feleségként és férjként, csajként és pasiként és kicsit még mindig diákként és tanárként. Együtt.

Izgalmas, értékes, boldog és szűnni nem akaró hét évet kívánok minden szerelmesnek! Hét évet és annál még sokkal többet.