Sokat gondolkodtam azon, vajon érdemes-e arról írni „mennyibe kerül” egy terhesség negyven hete. Hiszen minden várandósság más és más, a leendő szülők pénztárcája különböző vastagságú, az igények eltérőek, a lehetőségek korlátlanok, a határ pedig valóban csakis a csillagos ég. Gondolom nem csak én, hanem minden szülő úgy van vele, ha kell, ha szükség van rá, bármennyit kifizet azért, hogy szeretett magzatát biztonságban tudhassa. És már az élet első pillanataiban tova is röppent az „egyenlő pályák, egyenlő esélyek”-et szimbolizáló fehér galamb…
Ahogyan Hetti, úgy a most bennem növekvő kislányom és kisfiam is az egyik állami kórházban bújik világra. Igazán nem tartottam fontosnak, hogy magánklinikán szüljek, de az igen költséges fogantatásokra való tekintettel soha nem is volt opció. Amihez viszont ragaszkodtam, s a férjem is elengedhetetlennek tartotta, az a köldökzsinórvér levétel. Édesapám és férjem édesanyja is rákos daganat következtében hunyt el. Mindkettőjük kezelése során rákérdeztek az orvosok, esetleg nincs-e a családban olyan, aki levetette, mert akkor talán segíthetne. Akkoriban még gyerekcipőben járt ez az egész, szinte azt sem tudtuk, mi az, de már akkor megfogadtam: mindegyik gyerekemnél eltetetjük, kerüljön bármibe. Ugyan ezt az összeget háromszor kicsengetni nem egy leányálom, de egy gyermek egészségéhez képest csupán aprópénz.
Választott orvosom van, akit még parányi Hettivel a pocakomban ajánlottak. Többször is ő műtött, tudja milyen volt a szülésem, ismer (hát igen) kívül-belül. Benne bízom, és kedvelem is. Minden hónapban a magánrendelőjében találkozunk, ahol 10-12 ezer forintot hagyok ott egy manuális és egy ultrahang vizsgálatért. Viszont ezért a pénzért nem kell sokat várnom, Hetti felvigyázását hamarabb oldom meg, és nem mellesleg a két apróval is „találkozhatom” harminc naponta. Ezt az összeget nem minden hónapban „kell” kifizetni, mert az utolsó időszakban már a kórházban lesz jelenésem, ahol minden TB alapon működik.
A tizenharmadik héten speciális géndiagnosztikára és kromoszómavizsgálatra küldtek egy magánklinikára. Mivel két utód lakik bennem, ezért majdnem duplán is kellett fizetnem. Harmincezer forintot. Majd a huszadik héten ezt megismételték tizennyolcért. Következett húszezer forintért egy magzati szívultrahang. Ezen vizsgálatok jórésze nem kötelező, de ikrek esetében mindenképp ajánlott. Ajánlott, de a TB nem támogatja… Mi mást kellett volna tennem? Nem volt kérdés, hogy elmenjünk-e vagy sem. Hogy kifizessük-e vagy sem.
Az összes vérvételt, EKG-t abban a rendelőintézetben végeztettem el, ahova területileg tartozunk. Ingyen. Aminek elsőként háziorvosi beutaló, majd hosszú, kora reggeli sorbanállás volt az ára. Egy kétéves gyerekkel, két magzattal a pocakomban. Van olyan leletem, ami több mint két hónapja nem készült el, és még csak fogalmuk sincs, merre induljak utána. Valószínűleg újabb három napomba telik, mire megismétlik, majd újabb hat hétbe, mire végre a kezembe nyomják a papírt. De nem panaszkodom, mert Hetti szenzációsan viselkedett még akkor is, amikor nagy tömegben kellett két órát várakoznunk ülőhely nélkül. És a szerencse még engem is megszánt: egy-egy fiatal nő az állapotomra való tekintettel előreengedett a sorban, vagy az asszisztensek előbb hívtak be.
Több mint tíz éve fizetem a TB-t, egyetem alatt is végig dolgoztam, s azóta folyamatosan. A férjem, az édesanyám, a néhai édesapám és a nővérem nem különben. Szerencsére az orvost csak hírből ismerjük, még egy “algópirint” sem váltottunk ki feleslegesen. És igen, amíg tudunk, addig magánklinikára megyünk, ha gerincfájdalmakra, lábzsibbadásra azt mondja a háziorvos, vegyünk egy számmal nagyobb cipőt, vagy nem szeretnénk hónapokat várni egy rutinműtéttel, ami ahhoz kell, hogy szülők lehessünk. Megfizethetetlen, amikor “soron kívül” kiderül, hogy a gerincből kilépő fájdalom nem a szorosan fűzött cipő oka, hanem egy csodálatos gerincsérvvé, vagy fél évvel előbb születhet meg az áhított baba.
Ha minden igaz, több külön vizsgálatra már nem lesz szükségem nekem és a két kisutódnak, csak azokra, amelyek az előírtakban szerepelnek. Persze a szülésnek van egy egyszeri ára, amit akkor kell kifizetni, ha épségben, egészségben elhagyhattuk a kórházat. Nyílt titok, hogy az anyák választott orvosuk munkáját „készenléti díjként” tálalt fehér borítékkal honorálják…
És mi van azokkal, akik nem tudnak fizetni? Sokszor gondolok rájuk, s közben kicsit szégyellem magam, amiért nekünk futja. Az aprólékos vizsgálatokkal együtt a saját nyugalmamat is megvásárolom. És ez nem azt jelenti, hogy akinek nem telik a különféle vizsgálatokra, választott orvosra, annak nem születhet egészséges gyereke, azt emberszámba sem veszik szülés közben! És fordítva: mi arra a garancia, ha kifizetek súlyos százezreket, milliókat, akkor nem történhet előre nem látható baj??
Van egy kedves ismerősöm, aki nem mellesleg az egyik fővárosi kórház sürgősségi osztályának vezetője. Ő kérdezte egyszer tőlem, hogy szerintem melyik az a két terület, ahol a hozzátartozók a legtöbb pénzt hagyják. Szerintetek? Az egyik válaszom helyes volt: a szülészet-nőgyógyászat. A másik pedig … az elfekvő. Az élet kezdő –és végpontja. Szomorú, de közben nagyon is valóságos tükör…
Én minden kismamának azt kívánom, hogy várandóssága kilenc hónapja teljen boldogságban, szülessen meg az az új élet problémamentesen, legyen kíméletes a sors a vajúdó nőhöz, és legyen egészség a terhesség negyven hetében mind magzatnak, mind anyának, és még azon túl is, kóstáljon ez akármennyit! Mert ehhez mindenkinek joga van…
Fotó: Iván Orsi
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: