Mindig is elöltöltős mosógépet szerettem volna. Emlékszem az alkalomra, amikor a földön ülve végignéztem az első mosást. Akkor egyedül laktam, szinte még üres volt a lakásom és épp egy pohár bort iszogattam. Azóta a lényegi dolgok gyökeresen megváltoztak. Most már nem csak hetente mosok, hanem csaknem minden nap. A koszos férfizoknitól, a pisis, rajzfilmfigurás kisbugyin át inget, babaruhát, szoptatós melltartót és kinyúlt terhesfarmert.
Néhány napja ismét az elöltöltős mosógép előtt ültem – akkora pocakkal, amekkora most nekem van, kicsit nehézkes már a felállás. A földön ülve válogattam a piszkos ruhákat, hanyagul dobáltam bele a mosógépbe, adagoltam a mosóport és az öblítőt. Ülve indítottam be a gépet. Néztem, ahogy megtelik a tartály vízzel és ellepi az összes ruhát. Hetti épp aludt, kedvem sem volt máshoz, maradtam hát a földön ülve és néztem, ahogy egymásba gabalyodnak ruháink.
Annyi minden jutott ott és akkor az eszembe, olyan összevisszasággal, ahogy a mosógép dobálta a szennyest. Vajon milyen lesz Hetti nélkül több napig a kórházban? Sosem töltöttem távol tőle egy éjszakánál többet. Hogyan reagál majd, amikor először megmutatom neki a húgát és az öccsét? A férjem hogy fogja megfésülni lányunk haját a távollétemben? Egyszer készítette ő Hetti frizuráját: hat teljesen különböző csattal rögzített két egészen távoli tincset. Formabontó lett és stílusalkotóra sikeredett. Hogyan élem meg én nagylányom hiányát, miközben a világ legboldogabb édesanyjaként ölelhetem magamhoz két kisebb gyerekemet? Mi lesz? Hogy lesz? Tudni szeretném!
Hamarosan szülök. Ezt nem csak azért gondolom így, mert 33 hetes várandós kismama vagyok, hanem azért is, mert kezdek egészen hasonló tüneteket produkálni, mint két héttel Hetti születése előtt. Viszont most nem egy, hanem három kisutód miatt aggódom. Mennyivel kevesebb időm lesz az aprókra, mint annak idején Hettire volt! Ők egyszerre ketten érkeznek, s mellettük egy két és félévessel is foglalkoznom kell egész nap. Három gyerkőccel nehezebben mozdulok majd ki, cipelni sem fogom tudni őket annyi programra, mint Hettit. Emiatt lelkiismeret furdalásom van. Pedig nem kérdés, hogy már most mennyire szeretem őket is. Talán az sem lesz könnyű, hogy első lányomnak egy csapásra megváltozik az élete: hamarosan rá sem tudok annyi időt szánni, mint eddig. Amennyit csak szeretnék, amennyit éppen igényel. Hogyan változik a férjem és az én viszonyom? Mikor lesz egymásra is egy kis időnk? Vajon sikerül három, négy, öt, tíz, száz fele szakadnom? Kell-e egyáltalán?
Aggasztanak ezek a kérdések, bár bízom Hettiben, a kisebbik lányomban és kisfiamban, a férjemben és saját magamban is. Most még nehéz feladatnak bizonyul ez a nagycsaládosdi, de valamiért mindig arra a következtetésre jutok, hogy nem lesz semmi baj. Nem vagyok tökéletes anya, sosem vártam száz százalékot saját magamtól, de olyan anya vagyok, aki némi tépelődés után minden éjszaka nyugodtan alszik el. Szeretem a jelenlegi “munkám”, és örülök az előléptetésnek. Kíváncsian várom az új kihívásokat! Talán egy év múlva ilyenkor a “céges” karácsonyi partin még extra jutalmat is kapok 🙂
Bevallom, kicsit félek. Nem igazán a többes anyaság lelki részétől, sokkal inkább a fizikaitól. Hettit tizenkét óra vajúdás után segítettem világra. Tudom, milyen kilátástalanul szenvedni órák hosszat. Tudom, mekkora fájdalommal jár a magzati élet befejeződése. Viszont tudom azt is, melyik a világ legcsodálatosabb pillanata, amiért bármire képes egy nő. Egy anya. Amit soha, semmiért nem cserélnék el! Most hogyan lesz? Egészségesek lesznek? Mennyi ideig tart majd? Nehéz lesz vagy sokkal könyebb, mint az első? Jobban fog fájni? Mivel indul, hogyan végződik? Rögtön megérinthetem őket? A férjem ott lehet velem? Már annyira várom, hogy a kezemben tarthassam őket, néha már úgy mennék, de közben szorongok is az elkövetkezőktől. Ezúttal úgy tapogatózom a sötétben, hogy közben tisztában vagyok azzal, hol is járok, merre indulhatok…
A rengeteg kusza gondolat közben csak néztem és néztem a sok-sok ruhát, amik az egyre gyarapodó habos vízben mind tisztábbak lettek. Olyan szép volt, amikor hosszú perceken át összeölelkezve forgott a férjem inge és az én egyik pólóm. Csak ölelte egymást a két ruhadarab, mintha sosem akarnák elengedni egymást. Aztán Hetti szoknyácskája kergette mosolyogva kistestvérei rugdalózóját, s amikor hosszas hajsza után kedvesen elkapta őket, úgy tűnt, mintha táncolnának. Ahogyan a két aprócska rugdalózó nevetve futott a pörgős szoknya elől, megfogták egymás kezét, úgy húzták-vonták a másikat. Csodálva vártam az újabb performanszokat, izgatottan figyeltem a bájos előadást. Végül már nem is láttam, melyik ruhadarab kihez tartozik, csak egy hatalmas összevisszaság forgott a szemeim előtt. Óriási körtáncot jártunk az öblítő illatban, összegabalyodtunk mindnyájan. Nem voltak szerepek, nem voltak titulusok, nem volt ő meg én, nem volt fontos, ki a testvér, ki a házastárs. Csakis mi léteztünk. Együtt. Öten.
Elöltöltős mosógépünkben már egy nagycsaládot alkotunk. Néhány nap, egy-két hét múlva a való életben is azzá patyolódunk. Izgulok!
Fotó: Sibleys on Scilly
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: