Amikor anya szülési szabadságra megy...

Itt az idő! Megkezdődött a visszaszámlálás. Napokban mérhető, és egyszerre egy kislánnyal és egy kisfiúval leszünk többen ezen a világon. De ami még ennél is fontosabb: ez a két kislélek hozzánk érkezik majd hamarosan.

Ahelyett, hogy a nagy feladatra koncentrálnék, mosolyognék levakarhatatlanul, folyton bőgök, pakolok, intézkedem, takarítok és szervezem családom minden tagjának a Rella-nélküli életet. Mert hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindent tökéletesen csinálok, az én életemben én magam vagyok az egyetlen, aki kifogástalanul végzi azokat a feladatokat, amiket amúgy is nekem kell megoldanom nap mint nap. Nem vagyok egy szorongó-típus, szeretem a spontán dolgokat, most mégis kötöm az ebet a karóhoz.

Ezen a héten –a protokoll előtt fejet hajtva- be kell feküdnöm a kórházba. Elpityeredtem a hír hallatán, pedig egy szavam sem lehet. Rengeteg olyan „rémtörténetet” hallottam, ahol az ikerterhes kismama hetekkel, akár hónapokkal a kiírt időpont előtt kénytelen volt bevonulni a kórházba, vagy szigorú ágynyugalomra ítélték, a végén alig vonszolták magukat a súlyos teher alatt, minden csontjuk sajgott. Ezek szerint mi szerencsés helyzetben vagyunk: még a finisben is jól bírom fejenként nagyjából háromkilós kiegészítőim. Esténként a kanapéról, reggelente az ágyból ugyan már napok óta a férjem rángat fel, a cipőmet sosem kötöm be, de lányunknak megígértem, hogy a jövő héten ismét elviszem az állatkertbe. Sajnos egy igen makacs orrmandula –és torokgyulladás megkeserítette néhány napom az év elején, amiből még most is kijut, de mire sor kerül albérletem felszámolására, addigra ismét makkegészséges leszek.

Megvan a nagy nap: múlt héten derült ki, pontosan mikor érkeznek vadiúj gyerekeim. A tudomány mai állása szerint programozott császárra készülünk. Előtte hetekig úgy tűnt, ismét természetes úton adhatok életet, de a minap kisfiam meggondolta magát: visszafordult, így újra a popsiján csücsül. Az orvosom pedig a biztosra megy és semmiféle kockázatot nem vállal. Az „aranykapu” is zárva, és nem úgy tűnik, hogy ez napokon belül változna. Tehát, ha az elkövetkezőkben semmi új nem történik, akkor marad a most megbeszélt dátum és a számomra még ismeretlen császármetszés. Akármi is lesz, bármi változzék is, nekem az a legfontosabb, hogy magzatkáim egészségesen bújjanak erre a világra, és ha lehet, én is könyebben viseljem az esetleges „kellemetlenségeket”, mint Hettinél. De hogy ne csak én izguljak, hanem picit ti is, ezért nem árulom el azt a bizonyos csodadátumot 🙂

Amióta már biztosan látom az alagút végét, alig alszom, sokszor sírva fakadok. Az okát nem igazán tudnám megfogalmazni, egyszerűen csak jön egy érzés és máris potyognak a könnyeim, fújom a betegségtől amúgy is sebes orrom. Talán igazán csak mostanában esett le, hogy hamarosan három gyermek édesanyja leszek. A kórházi szobámba egyszerre kettőt tolnak mellém, egy nagyobbacska pedig jön hozzám látogatási időben az apukájával. Jó reggelt! Hettivel a pocakomban ilyenkor már rég felfogtam az egészet, de most… Még kicsit hihetetlen az egész!

Ahelyett, hogy lélekben ráhangolódnék a nagycsalád születésére, inkább próbálok vadul összpontosítani a feladatokra, amelyek itthon maradnak nélkülem. Melyik nap ki vigyáz Hettire, hogy a férjem néha dolgozni is be tudjon menni, majd egyszer-egyszer hozzám is a kórházba elsőszülöttünk nélkül. Azt sem szeretném, ha anya most venne ki szabadságot, mert talán inkább rá akkor lesz szükség, ha itthon leszünk az újoncokkal. Napjában többször elismételgetem a férjemnek: „itt vannak a kisbugyik, ezek a melegebb pulcsik. Ha nagyon hideg van, adj rá harisnyát is, pörgős szoknyát mindig egyedül választ, ezt a csizmáját jobban szereti, mint a bakancsot. Núnú, Tóni, Hulki mindig legyen nálatok, és almacsipsz meg víz. A mosogatógépbe ezt kell önteni, ha ez villog, a mosógépet pedig inkább be se indítsd, majd megkérem anyát. A joghurtból a zöldszínű natúrt vedd, a reggelihez mindig szeletelj fel kígyóuborkát és paradicsomot. Ha lementek Bingóval, Hetti a gyűjtött botokat nyugodtan felhozhatja, ott tartjuk őket.” – mintha a férjemmel csak évente egyszer találkoznánk, mintha nem tudná, mit és hogyan szoktunk csinálni. Szegény…

Igen, tudom! Nem jó tulajdonság, hogy azt hiszem, nálam jobban senki nem csinálja. Tisztában vagyok a hibáimmal, persze közben sajnálom a férjem, hogy egy teleírt naptárral loholok utána és kérdezek, felkiáltok, kijelentek. Mindezt jó hangosan. Talán még a szemöldököm is felhúzom. Az is meglehet, hogy idegesen, türelmetlenül és egy kicsit mérgesen. Egyetlen napot nem feküdtem a terhességem alatt, mindig is tevékeny és aktív voltam, fogalmam sincs, mivel üthetném el az időt egyedül hófehér ágyneműben és macis pizsamában. Szeretném, ha itthon minden flottul menne nélkülem is, hogy senki ne pánikoljon, amiért a „főnök” elutazott néhány napra. Közben pontosan tudom, hogy minden rendben lesz a hülye jegyzeteim, a felragasztott jelölgetéseim, a kikészített gyerekruhakupacaim és a sokszor kioktató instrukcióim nélkül. Mert a férjem a világ legtökéletesebb apukája, az anyukám négy gyereket nevelt föl, sőt suli után még a húgaim is szívesen jönnek, hogy megsétáltassák Bingót, vagy hogy a férjem elmehessen egyszer-egyszer tejfakasztóra. Az egyetlen, aki pontosan érti, érzi mi folyik körülöttem, az a nővérem, aki szintén a napokban ad életet harmadik gyereküknek, második kisfiúknak. Na, ő most pont ugyanolyan elviselhetetlen, mint én 🙂

Bevallom, nagyon izgulok. Kicsit talán félek is. Hogy Hetti –aki nélkül sosem töltöttem külön ennyi időt- hogyan viseli majd a hiányom, én mit érzek majd nélküle. Hogy milyen lesz a császármetszés, milyen lesz majd utána? Ugyan egy babát minden gond nélkül elláttam a kórházban és itthon is, de most kettőt kell egyszerre tisztába tennem, szoptatnom. Melyiket vegyem föl előbb, ha mindkettő egyszerre sír? Megannyi kérdéssel és kétellyel hagyom hátra megszokott életem egy rövid időre (igazság szerint örökre), de valamiért mégis mindig elönt a nyugalom. Hetti és az apukája között hatalmas a harmónia. Lányunk rugalmas, alkalmazkodó, laza kiscsaj, aki sosem vette zokon, ha megpuszilom, integetek neki és becsukom magam mögött az ajtót. A császármetszés előtt érzéstelenítenek, és tulajdonképp nem bánom, hogy a vajúdás kimarad hármunk életéből. A szoptatás Hettinél is ment, mint a karikacsapás, most sem lehet másként. A pelenkázásról pedig annyit, hogy gyerekjáték egy (vagy két) olyan babát ki –és becsomagolni, akik csak fekszenek egy helyben. Mi baj történhet? Semmi! Csakis jó dolgok következnek…

Csakúgy, mint az Óévtől, úgy búcsúzom most is egy gyönyörű, megismételhetetlen és különleges időszaktól. Valami véget ér, valami végleg lezárul. És jön helyette egy egész más, egy talán nehéz és kimerítő időszak, de ami közben csodákkal tűzdelt, apró örömökkel kirakott és hatalmas boldogsággal átjárt időszak is lesz egyben.

Ugyanolyan kivételes állapotot kívánok minden kismamának, mint amilyen az enyémn volt, hordjon akármennyi kisékszert a szíve alatt! Két kis kék csíkocskát kívánok azoknak a nőknek, akik ezt óhajtják, könnyű és gyors szülést a hatalmas pocakkal bíróknak, és kimeríthetetlen energiaraktárt, végtelen türelmet minden édesanyának! Hajrá.

Fotó: Iván Orsi