"A gemini vagyok, szülni jöttem"

Levágtuk az összes centit, túléltük az első hetet: immáron háromgyermekes családanyaként jelentkezem.

A múltkor ott hagytam abba, hogy be kell feküdnöm a kórházba. Erre több okból is szükség volt, de a legfőbb: albérlőim többesszáma. Közben kiderült, hogy a „B” magzat magzatvize jelentősen csökkent, és a megszokott koponya végű fekvésből először farfekvés, majd harántfekvés kerekedett. Az „A” magzatnak pedig már olyan pici volt a helye, hogy az utolsó ultrahangon meg sem tudták mérni a buksiját. De ijedségre semmi okom nem volt, mert tulajdonképp mindketten jól érezték magukat odabenn.

Sajnos én kevésbé idekinn. Ugyanis azzal, hogy befeküdtem a kórházba elindultam egy lejtőn, hogy aztán babáim születése napján egy új lendülettel, megújult energiaraktárral vágjak neki egy addig még ki nem próbált ismeretlennek. Terhességem alatt folyamatosan, az utolsó napig aktív voltam, egy percet sem feküdtem, végig jól voltam, de a kórházban… Elkezdett fájni a derekam, vizesedtek a lábaim, a szeméremcsontomat, mintha kettévágták volna, köhögtem, tüsszögtem, megállás nélkül fújtam az orrom, alig vonszoltam magam, éjszakánként csak néhány órát aludtam, a szemeimet óránként vörösre sírtam minden miatt, vagyis a nap huszonnégy órájában nyavalyogtam annak, aki felhívott telefonon vagy meglátogatott. Eszméletlenül hiányzott Hetti, a férjemtől rendre bőgve búcsúztam, haza akartam menni. De az utolsó éjszaka valami megmagyarázhatatlan erő lett rajtam úrrá…

Tudtam, hogy aznap az én császármetszésem lesz az első, ezért reggel 7 óra előtt vártam a férjem, hogy a nagy eseményt megelőzően még egy utolsót randizzunk a szülőszoba ajtajában. Meghitt találka. Izgultam. És féltem. De amint megláttam őt, tudtam, hogy minden rendben lesz, mert nem lehet másként. Végtelen nyugalma rám is hatott, mosolyogtam, mert ő is mosolygott. Ahogyan a liftajtótól sétált felém, olyan távolinak tűnt a megismerkedésünk. Villámgyorsan jutottunk el odáig, hogy szó nélkül húz fel a kanapéról vagy emel ki a kádból – és valljuk be, ekkora pocakkal mást is nehezen oldottam meg egyedül. Annyi mindenen keresztülmentünk és olyan boldog voltam, hogy ő sétál felém, majd pontban 7 órakkor ugyanabban a kacsás hálóingben és köntösben, amit Hetti születése napján viseltem együtt indultunk el egy következő úton. Fogta a kezem, amikor kissé félszegen becsöngettem a szülőszoba ajtaján: „Jó reggelt, a gemini vagyok, szülni jöttem!”. Nagy levegő. Indulhatunk.

A műtét előtti vizsgálatokra a férjem is velem jöhetett, de aztán eljött a pillanat, amikor búcsúznunk kellett. Néhány percre egymástól, a hatalmas pocakomtól, egy gyönyörű időszaktól és egy korábbi élettől. Rossz volt. Annyira hiányzott! Ekkor már rendszeres, negyedórás spontán fájásaim voltak, vagyis két csöppségem és orvosom nagy egyetértésben hozták meg a döntést, mikor is legyen az a dupla születésnap. Még utoljára az órára néztem, és az jutott eszembe: Hetti még biztosan alszik, vagy épp a tejecskéjét iszogatja, miközben az anyukámmal a reggeli meséket nézi. Nem is sejti, hogy hamarosan két kistestvére születik erre a világra.

Izgalmam nem hagyott alább, de már nem féltem. Helyette jókedvem lett, amiért pár perc múlva megpillanthatom kislányom és kisfiam. A férjem és engem csak egy ajtó választott el, amin folyamatosan rajta tartottam a szemem, mert ezzel kicsit olyan volt, mintha a műtőben is fogná a kezem. Megkaptam az érzéstelenítőt, és már fektettek is fel a műtőasztalra, ahol az ember igazán kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek érzi magát. Továbbra is izgultam a gyerekeimért: csak sírjanak fel, legyenek egészségesek, ne történjen semmi baj, minden rendben menjen… Alig történt meg az első bemetszés, máris éreztem, hogy megkönnyebbülök. Az orvosom pedig már mesélte is, mi történik odalenn. A kicsit személytelen “A” magzat és “B” magzat 37 hét elteltével csodás testet öltött.

Heszna lányom 2015. január 19.-én, reggel 8.30-kor bújt elő, 3160 grammal és 50 centivel, nyakán a köldökzsinórral, ékes nagy hanggal, egészségesen. Csak egy pillanatra láthattam sötétlila, ordító kis fejecskéjét, de engem máris csodálattal töltött el. Gyönyörű volt! Tiszta apukája, tiszta nővére. Vele együtt sírtam én is.

Mirkó fiam két perccel tovább birtokolta közös kis hajlékukat, 2670 grammal és 49 centivel, 8.32-kor vágott neki a kinti életnek, férfias baritonnal, harántfekvésből szabadulva, erőben, egészségben. Neki már a kezecskéit is láttam, de őt is csak egy pillanatra. Jóképű volt, sármos és szerintem rám hasonlított. Zokogtam. Nagyon boldog voltam!

Amint bemutatták őket édesapjuknak és megmosdatták, felöltöztették őket, visszahozták nekem, hogy a varrás alatt se unatkozzam. Az aneszteziológus odatette őket az arcomhoz, hogy végre magamhoz ölelhessem őket (már amennyire egy ilyen környezetben ez lehetséges). Fel sem fogtam, hogy újra anya lettem, ráadásul duplán/triplán, azt sem tudtam, melyik baba, kicsoda, csak szagolgattam, puszilgattam őket, és hálálkodtam a Sorsnak, hogy makkegészségesek. Heszna hatalmas szemekkel pislogott rám, Mirkó édesen aludt. Nem is igazán láttam őket, annyira sírtam örömömben. Egyszerre két babát megismerni, duplaboldogság. Tripla. Ahogyan Hetti első simítását, ugyanúgy ezt a két pillanatot sem feledem, amíg élek. A legszebb dolog a három kisutód, akik velem történhettek…

A férjem, akivel szorosan egymásnak dőlve csináltuk végig az egészet, nagyon hiányzott mellőlem. Az egyik nővér elújságolta, hogy “apuka nagyon meg van hatva, ott sírdogál a babák fölött”, s ettől csak még jobban hiányoztak. De legalább ott vannak vele vadiúj, közös kis rokonaink, nekem pedig maradt hat maszkos, zöldköpenyes kedves ismerős. Alig vártam, hogy végre kitoljanak a családomhoz! Röpke félórás távollétünket is megsirattam, amint újra megláttam három gyerekem édesapját. Hettinek természetes úton adtam (adtunk) életet, Heszna és Mirkó egy másik kijáraton távozott. Egyik sem az én döntésem volt. Mindkét élmény csodálatosra sikerült, csak az egyik kicsit rövidebb és kiszámíthatóbb volt. Semmi nem múlik ezen. Ugyanúgy meghatódtam mindhárom gyerekem érkezésekor, azonnal ezer szállal kezdtem kötődni hozzájuk. Én vagyok az édesanyjuk, és ennek óriási, kivételes értékéből nem von le semmit születésük körülménye.

Harmadik napja vagyunk itthon, amint látjátok még arra is volt időm, hogy írjak nektek, és még a karikák is jól festenek a szemeim alatt 🙂 Hamarosan jelentkezem még, s akkor leírom a „picik” és a „nagy” első találkozását, és mesélek még a kórházban eltöltött időszakról, amikor frissen műtve két újszülöttet kell 0-24-ben ellátni. Jelentem, megtörtént, de hogy hogyan, arról majd később…

Levágtuk az összes centit, túléltük az első hetet: immáron háromgyermekes családanyaként zárom soraim.