Boldogság, örömkönnyek, eufória, felhőtlen mosoly, elégedettség és megkönnyebbülés. Idilli állapot egy szülés után. De arra senki nem készített fel, hogy ez a békésen szundizó két gyönyörűség egyszer csak éhes lesz, és olyan elszántan, akkora hangsúllyal követelik majd a táplálékot, amit szinte lehetetlen csitítani. Főleg, ha nincs mivel…
Még fel sem állítottak a császármetszést követő hat órában, máris kitolták két újonnan érkező gyerekem, és a kórház szoptatási tanácsadója segített mellre tenni őket. Azonnal tudták a dolgukat, és néhány perc aktív szopizás után anyatejben úszó arcocskával vették le rólam őket. Tejelválasztás, egyszerre szopizás: kipipálva. A császár utáni első felállás sem esett nehezemre, pedig fájt, többszörösen fájt, de tudtam: ha mielőbb szeretném viszontlátni, saját magam ellátni Hesznát és Mirkót, akkor erre van szükség. Úgy döntöttem, az első éjszaka sem pihenek: többször saját lábamon mentem WC-re, még akkor is, ha ez a néhány másodperces folyamat húsz percesre nyúlt. Könnyebben viseltem, mint gondoltam: kipipálva. Minden ment, mint a karikacsapás.
Csak az első éjszakát töltöttük külön én és a két kisutódom, de alig huszonnégy órával születésük után máris kórházi ágyam mellett tudhattam őket. Le sem vettem róluk a szemem, annyira gyönyörűek és tökéletesek voltak. Pihenés helyett alig halható szuszogásukat figyeltem. Hallgattam a két, szinte egyforma kis lélegzetvételt. Alig bírtam kivárni, hogy felkeljenek, hogy megfoghassam őket, hogy mindkét kiscsoda pofiját megszagolgathassam. A gondolat megvolt, de a felállás továbbra sem tartozott a kedvenceim közé…
Hamar eljött a pillanat, amikor ez a két kis tünemény éhes lett. Első számú szabály: etetés előtt rakd tisztába a gyereket! Az én esetemben két gyereket. No de melyiket? Amelyik hangosabban nyöszörög? Vagy mindig lányoké az elsőbbség? Mit csináljak akkor, ha a köldök ápolása közben ordítani kezd a másik? Mindehhez először még nekem is ki kellett kecmeregni az ágyból, ami sok-sok percet vett igénybe. Túl sokat. Gyors tisztába tétel, még gyorsabb átöltözés. Kettes számú szabály: a fiúk mindig pisilnek, ha leveszed róluk a pelenkát. Kiegészítés: mindig fölfelé, nem rád, nem a koszos pelenkába, de még csak nem is a levegőbe, hanem saját magukra. Hettihez képest Heszna és Mirkó fél-egy kilóval volt könnyebb, így öltöztetésük tripla akkora feladanak számított. Nehezen, de túl voltunk az elsőn. Egyszerre szoptatás kizárva: örültem, ha egy babát tudtam tartani, de valahogy mégis sikerült egyet büfiztetnem, közben egy másikat szoptatnom. A muszáj valóban nagy úr, a mutatvány pedig szép kis tornagyakorlat!
Öt kilót izzadtam, mire jóllakott és elcsendesült mindkettő. Ezek után szerettem volna kicsit én is aludni, de vagy az egyik szobatársam horkolt elviselhetetlenül, vagy húsz fehérköpenyes orvos ömlött be a szobába, egy-egy nővérke benézett és széjjel nyomkurászta a hasam, esetleg látogató érkezett hozzám. Nagyon készültem a délutánra, mert Hetti érkezett aznap. Már jó előre kiültem a folyosóra, hogy mielőbb láthassam őt. Annyira hiányzott! És úgy izgultam az első találkozás miatt. Bíztam Hettiben, tudtam, hogy nagy baj nem történhet, de két és fél évig mégis egyke volt, minden percben mindenki ráfigyelt. Amíg a pocakomban voltak a testvérei, addig nagyon örült nekik, de igazán csak most vált valósággá ez a tesó-ügy. Ahogy meglátott, szaladt is felém kitárt karokkal a folyosón. És szerintetek miben jelent meg az én csodálatos nagylányom? Pizsamában. De egy szavam sem lehet: jól állt neki nappali viseletként is.
Öleltük, puszilgattuk egymást, tucatszor elmondta, hogy „anya hiányoztál, anya úúúgy szejettek, nagyon szejettek, hiányzol anya” – megható volt őt újra látni, pedig csak egyetlen nap, a testvérei születése napján nem jött be hozzám. Meghallgattam otthoni élményeit, kérdeztem, csacsogott, megint megölelgettük egymást, aztán amikor alkalmasnak éreztem a pillanatot, elmeséltem, hogy a doktor bácsi nyitott egy kis kaput a pocakomon, és azon kibújtak a testvérei. Felhúzta a pólóm, kíváncsian megnézte a pocakom, aztán a két alvó babára pillantott, majd vissza a hasamra. – De anya, itt van a két baba a pocakodban. Itt van a Heszna meg a Mijkó – mutatott a köldökömre, s láttam, nem igazán érti a dolgot. Aztán felfedezte a branült a kezemen, és máris témát váltottunk. Megnézte a tesóit, de nem csinált nagy ügyet belőlük. Néhány perc múlva pedig arra kérte az apukáját, hogy menjenek haza. Velem együtt. Nem látszott szomorúnak, ismét mosolyogva, nagy ölelésekkel váltunk el, megint elhangzott a „majd később tajájkozunk, éjezd jój magad”, de én csak azt éreztem, hogy ez a búcsú már nem olyan, mint az előzőek. Első találkozásnak viszont egyáltalán nem volt rossz.
Közeledett az este, és egy újabb szoptatási procedúra. Egy újabb négykezes zongoraverseny. A következő három éjszakát -bármennyire hihetetlen- rémálomként éltem meg, miközben mégis határtalanul boldog voltam. De az anyatejem elapadt, a kórházban adagolt pótlás kevésnek bizonyult, a gyerekeim éhesek voltak (ergo felváltva, sokszor egyszerre ordítottak), én is éhes voltam, a csaknem húsz centis sebem fájt, a horkolós szobatársam miatt egy percet sem tudtam aludni és az ilyenkor felszabaduló hormonoknak „köszönhetően” folyton bőgtem. Azt éreztem, szar anya vagyok, hogy bármennyire bátran, a legkisebb félelem nélkül vágtam neki az ikres-anyukásdinak, igazuk lett a károgóknak: nem fogom bírni, nekem ez nem megy. És megint bőgtem.
Három éjszakán át szinte megállás nélkül szoptattam, mint egy eszelős rohantam a gyerekeimmel tápszerért a csecsemős nővérekhez, aztán megint szoptattam, majd megint pótlásért könyörögtem. Az utolsó éjszaka csak úgy tudtam aludni egy keveset, hogy az éppen síró gyerekem rátettem a mellkasomra, a másikat pedig a lábammal „hintáztattam” a kiskocsijában. Aztán csere. A mohó szopizás közben Heszna oltári nagyot bukott. Átöltözés. Tiszta ruha keresése sötétben, koszos ruha földre hajigál. Mirkó nyakig bekakilt. Átöltözés. Aztán még egyszer, mert lepisilte magát. Immáron rózsaszínbe, mert a franc se talált másikat és minden fiús holmi pisis, kakis vagy egyéb módon szennyezett. A mutatvány ismét félkezes, mert jobb kezem egy másik háromkilóssal próbál zöld ágra vergődni. Újra szopizás, egy újabb erőltetett menet a tápszerért. Két kézzel etetés, egy kézzel büfiztetés. Halk szuszogás. Elégedett csönd. Alvás. Én pedig ültem az ágyam szélén, babapisiben, lekakilva, őrületes nagy hányásfolttal a hálóingemen, koszos popsitörlő hegyekben taposva, szomszédom ütemes, dübörgő horkolását hallgatva, és azt éreztem: ez embertelen nagy feladat, ezt élő ember nem bírja ki! Nem fog menni. Nem tudom megcsinálni. Szar anya vagyok, szar anya leszek, és talán már korábban is szar anya voltam.
Otthon, édes otthon: imáim meghallgattattak. Amint elindultunk a kórházból hazafelé, azonnal megnyugodtam. És láss csodát: bár tizenhat kiló mínusszal tértem haza, a tejem ömleni kezdett, Heszna és Mirkó négy óránként szopizik, megtanultam egyszerre etetni őket, és éjszaka mindannyian ki tudjuk magunkat pihenni, sőt esténként még arra is van időnk a gyerekeim apukájával, hogy picit kettesben beszélgessünk. Most sokkal tapasztaltabb és bátrabb csecsemő témában, mint elsőszülöttünknél, rengeteget segít nekem. Olyannyira, hogy simán itthon hagyhatom két etetés között a két kisebbel, amíg én kicsit kettesben kimozdulok a nagyobbal. Hetti mindenben partner: segít fürdetni, amit a picik imádnak, nagy érdeklődéssel kíséri végig a pelenkázásokat, simogatja, puszilgatja testvéreit, szeretettel választ nekik tiszta ruhát. Álom három gyerekünk van! Én pedig –attól függetlenül, hogy tudom: egyszer letelik a férjem munkahelyi szabadsága, az anyukám sem tud jönni ilyen sűrűn, mint most, és lesznek tempós, kifejezetten nehéz napok- azt érzem, ennél kerekebb már nem is lehetne a mi világunk. És még a karikák is eltűntek a szemeim alól 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: