Nyitva van az aranykapu! Na, de melyik?

Elcsípett párbeszéd:

-Irigyellek, mert én a hathetes kontrollra is sebzett vadként mentem! – mesélt szüléséről rémtörténetként egy játszótéri anyuka.
-Az lehet, de nekem mégiscsak ott vágták át, ráadásul nyolc kemény órát vajúdtam – kontrázott egy másik.
-Legalább te azonnal fel tudtál kelni, és el tudtad látni a picit, de én…levegőt is alig tudtam venni két héten keresztül – folytatta a minden bizonnyal császármetszés segítségével szülő nő.
-Akkor abba már ne is menjünk bele, hogy mennyire megváltozott a házas életem, ezt egy császáros nem tudhatja – vágott vissza ismét a spontán szülő anyuka.

Felháborodtam – persze csak annyira, amennyire egy háromgyerekes családanya energiáiból futja. Valóban egy verseny a szülés? Tényleg minden áron be kell bizonyítani, hogy ki szenvedett többet, kit ért nagyobb veszteség? Nem értem, hogy minősítheti az egyik tábor a másikat! Miért szakadnak egyáltalán két részre e témában az édesanyák? Miért bírálja két anya egymást, amikor fogalma sincs, mit élt át a másik? Hát nem az a fontos, hogy egészséges babát hozzunk világra? Az odáig elvezető út mindenkinél másként van kikövezve. Az enyémek olyanok, amilyenek, de senki útjával nem cserélnék szívesen, egyik édesanyáét sem irigylem.

Én –ha lehet így fogalmazni- mindkét szülési formát kipróbáltam, van viszonyítási alapom, bár minden világra jövetel más és más, minden születés egyedi és megismételhetetlen, történjen az egészen spontán, vagy császármetszéssel. A végeredmény ugyanaz: egészséges, gyönyörű gyermek, boldog és megkönnyebbült édesanya.

Többször írtam arról, hogy Hettit fájdalomcsillapítás nélkül, tizenkét óra megfeszített vajúdás után hoztam világra. Probléma mentes terhességem után úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz a szülőszobán is. Húsz perces fájásokkal indult a folyamat, s szép lassan elérkeztek az ötpercesek is. Nem tudtam, mikor lesz vége, de még csak azt sem, hogyan alakul a következő egy óra. A férjem végig mellettem volt, ami hatalmas segítséget jelentett. Először éltük át a születés csodáját, egymás kezét markolászva izgultunk lányunkért. Közben persze többször elküldtem a férjemet francba, amiért azért parádézott, mert kicsi rá a steril műtős ruha, vagy mert az orvosom sehol nem volt, én pedig hol fájdalomcsillapítóért, hol pedig az azonnali császármetszésért könyörögtem. Küzdelmes, ám gyönyörű órákat éltünk meg, míg végre elérkeztek a várva várt tolófájások. Hetti ugyanúgy megdolgozott saját e világi életéért, mint én az övéért. Életem legszebb pillanata volt, amikor meghallottam a hangját, és amikor ráfektették a hasamra úgy, hogy a köldökzsinór még összekötött bennünket. Zokogtam, a férjem mellettem állva sírt, Hetti pedig édesdeden pihegett pihe-puha albérletének külső kerületén. Egyik ámulatból estünk a másikba, hol nevettünk, hol sírtunk a boldogságtól és a meghatottságtól. Gyönyörű volt!

Ötven percen keresztül varrtak, és a szülés után két órával négy orvos rohant velem a műtőbe, ahol három és félórás életmentő beavatkozáson estem át. Az eredmény: agyonstoppolt méh és szétroncsolt húgyhólyag, több tucat külső és belső varrat, nyolc deci új vér, és három teljes nap mozgásképtelenség. Nagy fájdalmaim voltak, de leginkább attól szenvedtem, hogy amíg mindenki más babázhatott, én csak hetvenkét óra elteltével vehettem ismét kezembe a kislányom. Nyolc hónap múlva újabb műtét következett, ami újabb lábadozást jelentett. Persze ezek után már másnap zenés foglalkoztatón himbáltam Hettit, nem estem ágynak, ahogyan ezt sokan megtették volna. Volt feladat, volt akarás.

Egy évig tartott a teljes felépülésem: testileg és lelkileg. Ez olyannyira jól sikerült, hogy Hetti második születésnapján már két kismagzat lubickolt toldozott-foldozott, ütött-kopott, mégis biztonságosan felújított albérletemben. Duplaterhességem megint példásan viseltem, még az utolsó napokban is tökéletesen jól voltam. Mindvégig úgy tűnt, hismét természetes úton hozhatok világra valakit, illetve valakiket. Örültem, hogy újra átélhetem azt a csodát, ami már egyszer megadatott, de semmi nem lehetett fontosabb annál, hogy csöppjeim egészségesen bújjanak világra! Az utolsó héten vált biztossá, hogy a fejes-faros párost nem tudom megszülni, semmi jel nem mutatott arra, hogy kislányom és kisfiam szeretne világra jönni, ezért a biztonság kedvéért, a 37. héten, saját lábamon, miután a férjemtől érzékeny búcsút vettem, tetőtől talpig zöldben besétáltam a műtőbe. Amikor az orvosom felmutatta először Hesznát, majd két perc múlva Mirkót, ugyanúgy bőgtem a meghatottságtól, mint két és fél évvel azelőtt. Csak ezt a két pillanatot egyedül éltem át. A férjem mindvégig a közelben volt, csupán egy szigorú ajtó választott el bennünket, de ikreink első, életerős hangját még így is hallhatta. Gyönyörű volt!

Cakkummpakk, állesz cuzámmen alig fél óra alatt már újra láthattam gyermekeim apját, persze néhány kilóval könnyebben. Hat óra elteltével azért már kezdtem megérezni, mit is jelent egy 17-18 centis vágás a hasfalon. Az első felállást inkább hagyjuk, az első éjszakámat úgy szintén, de aztán minden egyes nappal jobb lett. Meg aztán óriási motivációt jelentett a két újonnan érkező csodababa. A szülést követő ötödik napon engedtek haza, s aznap este már kutyát sétáltattam Hettivel, hogy érezze a törődést. Nem mondom, hogy velük együtt szaladtam, de a muszáj, az nagy úr. Két újszülött és egy két és féléves utód mellett nincs arra lehetősége az embernek, hogy magát sajnálva egész nap fetrengjen egy besötétített szobában. Nem vagyok nyavalygó típus, így otthon is igyekeztem mindent egyedül megoldani.

Hat hete két aprónak adtam életet, de a sebem még mindig érzékeny, sokszor a felüléssel is meggyűlik a bajom. Azt hiszem a kétrészes fürdőruháimnak befellegzett, bár ez érdekel a legkevésbé. No de Hetti után két hónapig ülni sem tudtam, hetekig a pisiléssel is problémáim voltak. A természetes szülés után –bár engem össze-vissza nyestek, varrtak azt követően a műtőasztalon- hamarabb regenerálódik a női test, egy császármetszést nehezebben emészt meg. A spontán szülés olyan, mint derült égből villámcsapás, mintha sötétben tapogatóznál. Kiszámíthatatlan. A programozott császárra valamennyire fel lehet készülni (legalább le tudod borotválni a lábad, és meg tudod mosni a hajad). Tudod, hogy reggel 7-kor betolnak, 7.20-kor pedig kitolnak, a babád pedig ekkor már rég helyes rugdalózóban szundít egy kiskocsiban. Érdekes, hogy amíg a programozott császár előtt kicsit féltem, addig a spontán szülésnél egyáltalán nem.

A szülés nem verseny és nem egyéni döntés! Sosem kardoskodtam egyik vagy másik mellett. Az orvosom és a gyerekeim döntötték el, melyik formát választják. Mindkettőnek volt előnye és hátránya is. Az első és legfontosabb: a biztonság! Boldog vagyok, hogy átélhettem a természetes szülés csodáját, és bár szerettem volna másodjára is így életet ajándékozni, boldog vagyok, hogy egyszerre két egészséges csöppség bújt ki belőlem! Természetes szülés, császármetszés kipipálva.

Azt pedig kikérem magamnak, hogy sokan harsogják: nem alakul ki igazi kapocs a császáros gyerekek és édesanyjuk között. Baromság! Nem kötődöm Hettihez jobban csak azért, mert néhány centivel lejjebbi kaput választott, mint Heszna és Mirkó. Ugyanolyan fontos volt mindhárom gyerekem születése, ugyanolyan gyönyörű és megható pillanat volt mindegyik. Ugyanolyan elérzékenyülve szoptattam őket, s ugyanolyan szeretettel babusgatom mindegyiket. Ha valaki nem ezt érzi, akkor nem a szülés módjával van a probléma…

Azt hiszem, nem vagyok nagyképű, ha bevallom: mindkét szülés után büszke voltam magamra. Sikerült, végigcsináltam. Három gyerek édesanyja vagyok, és ezen a csodálatos tényen nem változtat az, hogy miként adtam életet két csöppségnek és egy nagyobbacskának. A végeredmény a fontos!