Közös otthon, közös kocsi, közös kutya, közös kassza. Egy az asztalunk, egy az ágyunk, egy életünk, egy halálunk. Gyerekünk nem kevesebb, mint három: egy fiúnk és kettő lányunk. Száz gond, ezer öröm, vita a négyzeten, mosoly a köbön. Velünk öregszik a házassági anyakönyvi kivonatunk. Már négy éve foglalt a gyűrűsujjunk ♡♡
Vettem egy levendulás, habos fürdőt, megmostam a hajam a kedvenc csokisamponommal, kifestettem a körmeim pirosra és besütöttem a selymesre szárított hajam. Bekentem a lábaim, felhúztam testszínű harisnyám és felöltöztem jó előre kikészített ruhámba. Testhez simuló szoknya, mélyen dekoltált blúz és magassarkú. Mielőtt hazaérkezett volna, hogy aztán elvigyen egy divatos étterembe vacsorázni, szép nyugodtan ittam egy vaniliás tejeskávét. A kedvencem. Befújtam magam azzal a parfűmmel, amit évekkel ezelőtt külföldön kaptam tőle, és csak az igazán különleges alkalmakkor használok. Arra gondoltam, milyen jó lesz végre kettesben lenni vele, hogy mennyire megérdemeljük azt a néhány órát és azt a pohár vörösbort. Aztán hazaérkezett és forró csókkal köszöntöttük egymást negyedik házassági évfordulónk alkalmából.
Így történt minden, azzal a kis szépséghibával, hogy csak az én gondolataimban. A valóság egész másként festett. Három gyerek után a „randi” más értelmet nyer, a „kettesben” annyit takar, hogy egymás mellett alszunk egy szobában, és az „ünneplés” semmi mást nem jelent, mint vörösbor helyett almalé és szívószál, narancsos őzgerinc helyett pedig sajtos spagetti vagy mosolygós szendvics. Mi így randiztunk a férjemmel múlt héten három gyerek után:
Reggel még azt sem tudtuk, egyáltalán elfogadjuk-e anya felajánlását, miszerint szívesen vigyáz három kisutódunkra, amíg mi kiszabadulunk egy kicsit. Nem az aprókat féltettük, sokkal inkább az anyukámat, mert ugyan négy gyereket példásan felnevelt, de ebből kettő csak horoszkópja szerint volt ikrek, és egyikünk sem mozgatott annyi energiát, mint nagylányunk. Hogy fogja egyszerre etetni a kéthónapos Hesznát és Mirkót, Hetti hogy viseli majd, hogy az ő imádott Maya mamája nem csak vele foglalkozik? Egyáltalán anya épp ésszel túléli-e a „mikor fürdünk, éhes vagyok, mesélj nekem, az egyik bekakilt, a másik álmos” rohamot. A férjemmel nagyon vágytunk már egymás társaságára, de közben izgultunk is, mi lesz itthon, amíg mi kettesben koccintunk.
Egész délelőtt azon gondolkodtam, vajon mit vegyek föl? Mi máson? Beleférek abba a szoknyába, rám jön még az a blúz? Tudok még járni magassarkúban, mikor fogom leborotválni a lábam? Négy órai játszóterezés után estem haza három farkaséhes fenevaddal, ami után még gyorsan Bingó kutyánkat is levittük sétálni. Pelenkacsere duplán, tápszerkészítés villámgyorsan, uzsonna aprítás rózsaszín tányérra – mindezt akkor amikor már rég el kellett volna indulnom. Megérkezett anya, aki a földön ülve tartotta kezében a három gyeplőt, miközben én türelmetlenül álltam a szekrényem előtt, és csak regéltem, mi hol van, mikor mit kell tenni, ezt így, azt úgy, ez után az, aztán meg ez. Mintha nem tudná…
Fürdeni persze nem volt idő, maradt tehát a borosta. Fogmosás közben, jobb kézzel kisminkeltem magam, közben Hetti kipróbálta a szempilla spirálom. Még öt percet késni fogok. Felrángattam magamra az egyetlen harisnyám (de minek? A lábamat még a kozmetikus előtt is szégyelltem volna), közben főztem magamnak egy bivalyerős kávét, hogy ne essen bele a fejem mindjárt a levesbe. A nagy rohanásban az egész harisnya felfeslett, akkora lyuk tátongott a bal oldalamon, ami száz méterről, sötétben is szabad szemmel jól látható. Hisztérikus roham, nadrágkeresés dúlva-fúlva. Majdnem a versenysúlyomnál vagyok két és fél hónappal ikerszülés után, így könnyedén legyintettem: „bármelyik régi gatyám rámjön”. Csak az a “majdnem” ne lett volna. Egy olyan farmerom volt, amibe bele tudtam ugrálni, de ahhoz kizárólag bővebb felsőt tudtam fölvenni, hogy ne látszódjon kissé megereszkedett hasam. Büszke vagyok rá, de direkt mutogatni nem fogom. Blúzcsere, újabb vasalás, anya hangosan nevet, velem együtt, legbelül mégis halkan sírdogálok. Az nem lehet, hogy már megint nem leszek kész! Olyan nincs, hogy már megint nem érek oda!
Ekkor pillantottam meg az ablakból őt. Hazajött. Értem. Pedig azt beszéltük meg, hogy a belvárosban találkozunk. De sejtette, érezte, tudta, hogy képtelenség engem berendelni időre. Eljött hát értem, hogy együtt menjünk. Segítettünk összekészülődni anyának – mert ismét a játszótér volt az útirány: Heszna és Mirkó úgyis békésen alszanak a babakocsiban, Hetti pedig a végkimerültségig játszhat a többi gyerekkel. Gyors búcsú, puszik arcra és levegőbe, „bármi van, hívj, azonnal hazajövök”, „dehogy hívlak, nem lesz semmi gond”, roller, labda, homokozószett, bundazsák, mózeskosár, egy lányos és egy fiús cumi. Az ajtó becsapódott. Mögöttük. Mi pedig ott álltunk ketten, csöndben, nyugalomban, leizzadva, hótfáradtan. Nem kellettek szavak. Mindkettőnk fejében ugyanaz fordult meg: kell ez nekünk? Maradjunk inkább itthon és aludjunk együtt egy jót.
Aztán végül a játszótér felé fordultunk, kocsival, hogy meglessük, minden a helyén van-e. Minden. Hihetetlen, hogy végre nem a Honey Beast-től kellett meghallgatnunk kismilliószor a Legnagyobb hős című számot (Hetti fél éve kizárólag ezt hajlandó hallgatni a kocsiban menjünk bárhová, vezessen bárki). Összerendeztem a kesztyűtartóba bedobált műanyag állatkákat, s közben széles mosollyal egymásra néztünk: talán életünkben először ülünk ebben az autóban csak mi ketten, nulla gyerekkel a hátsó ülésen. Mámorító volt a csönd, de azért hiányoztak. És a Legnagyobb hős is. Hát bekapcsoltuk.
A férjem szerencsétlenségére egy ruhabolt előtt parkolt le, ahol hosszú, lebernyeg felsők ékeskedtek a kirakatban. Azonnal berontottam és vettem néhányat, mert ha három zsák ruhát kiselejteztem, akkor azt valamikor pótolni kell. Beszaladtunk pelenkáért az egyik illatszer boltba, és még azt is megkockáztattam volna, hogy gyorsan vásároljunk be gyerekek nélkül. Újabb kávé, jó erősen, és élelmiszer bolt helyett mégis inkább az étterem felé vettük az irányt. Magassarkúban kopogva, kéz a kézben. De rég volt…
A vacsora közben gyermeknevelési tanácsokat osztogattunk egymásnak (na jó, csak én a férjemnek), megemlékeztünk az első találkozásról, elmerengtünk azon, ki gondolta akkor, hogy három év együtt járás és négy év házasság után itt ülünk majd kettecsként, azon izgulván, hogy az anyukám meg tudja-e oldani a percenként hat felmerülő problémát. Este nyolckor -bár megfogadtuk, hogy nem tesszük- mégis felhívtuk: mindhárom gyerek tisztán, jóllakottan aludt. Anya forró teát szürcsölt a kanapént ülve, és egy filmet nézett a tv-ben. Hatalmas pirospont neki!
Ha választanom kellett volna, akkor a vacsora helyett inkább az ágyra voksolok. Az ágyra, ami néhány hete kizárólag az alvást jelenti. Mindketten fáradtak voltunk egy éjszakába nyúló borozgatáshoz, és egy hajnalig tartó beszélgetéshez, de akkor is jól döntöttünk, amikor mégis kikanyarodtunk a játszótér mellől. Mert kell. Szükség van arra, hogy picit úgy tudjunk beszélgetni, hogy nem kérdezi meg senki, hogy „anya, mi ez? Ahaaaa, és az mi?”, hogy nem ugrik senki a férjem nyakába egy hatalmas oroszlánüvöltés kíséretében. Jó volt, hogy nem két mondóka között osztottuk meg egymással, milyen volt a napunk, és annak is örültünk, hogy a vacsoránkat sem fél kézzel, babák körében kellett megennünk. Jó volt együtt. Együtt háromgyerekes, négyéves férjként és feleségként.
Randink fénypontja mégis az volt, amikor már szürke-fehér pöttyös pizsamámban megpusziltuk hangosan szuszogó Hetti lányunkat, és az ébredező Hesznát és Mirkót közösen szeretgettük, majd etettük meg.
Hát így randizom én a férjemmel három gyerek után. Legyen ez így mindig…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: