Foglalkozása: rendezőasszisztens

Hogy milyen is egy nap három gyerekkel a nyakamon/karomban/fejem tetején? Olyan gyorsan elmegy, mintha a szél fújta volna el. Legtöbbször úgy érzem magam, mint Alíz Csodaországban, de néha mégis a rémes Elm utcába tévedek. Családanyaként az élet sokszor valóságos Kabaré, Ponyvaregénybe illő jelenetek sokasága, Nem egy vénnek való vidék. Néha tipikus Amerikai szépségnek képzelem magam, aki Csodálatos elmével bír, de én is küzdök, mint egy Gladiátor és azt hiszem, kicsit Rettenthetetlen is vagyok. Íme, ilyen egy átlagos Szép kis napom az én Millió dolláros bébijeimmel. Csapó!

Amióta három gyerek édesanyja vagyok, nincs olyan reggel, hogy magamtól ébrednék fel. Legtöbbször legkisebbjeim hangjára kelek, vagy épp arra, hogy a férjem már pelenkázza őket a szobájukban. Általában 7 körül lesznek farkaséhesek. Utánuk néhány perccel Hettinek is kipattannak a szemei. Ő a reggeli tején kívül reggeli mesét is követel. Két kézzel etetek kettőt, egy harmadik pedig az ölemben szürcsöl egyedül, a családfő pedig ekkor olyat tesz, amit korábban mindig én tettem meg: inget vasal (persze akkora éllel az ujjába, mint az Egyenlítő).

A délelőttjeink nyugisan telnek: Heszna és Mirkó megkönyörülnek rajtam, és pont annyi időre alszanak vissza, amíg én beágyazok mindenkinél, kicsit összerántom a lakást, Hettinek elkészítem a katonáit kenyérből, sonkából és paradicsomból. Mosok, teregetek, hajtogatok, porszívózok, mesét nézek, kérdésekre válaszolok, pónizok, fogat mosok, hajat fonok, felöltöztetek, barbizok, rajzolok és mesét olvasok. Közben tízpercenként valamit bedobok a táskámba, amire egész biztosan (nem) lesz szükség a játszótéren. A tízórait hamar benyomják az ifjak, és már mehetünk is…

Egy cipő, két sapka, egy farmerkabát, két takaró. Felhúz, letol, ráad, levesz, megigazít, összefog, begombol, felhajt, kicipzároz és beköt. Mosolyra fakasztok, könnyeket itatok, megértek, meghallgatok, elmagyarázok, elfogadok. Vígasztalok, megnyugtatok, nevettetek, türelmet gyakorlok, nagyokat sóhajtok, elmosolyodom, kompromisszumot kötök, beletörődök, örülök, ölelek és puszilgatok. Mire mindhárom gyerek kész, én két kilóval vagyok kevesebb, mindezt még mindig pizsamában. Nagyjából három perc alatt összekapom magam, hogy mégse úgy nézzek ki, mint egy leharcolt családanya. Kulcs, telefon, cumik, víz, keksz, pelenkák, és kész, pöröghet a film tovább.

Minden nap kimozdulunk, amit nemcsak a gyerkőcök élveznek, hanem én is. Igen, hát én vagyok az a hülye anyuka, aki még esőben is hajlandó lökni a hintát, és hózáporban is képes kutyát sétáltatni, kacsákat etetni a kiskorúakkal a közeli pataknál. Amióta két kisebb utódom kissé szorosabbra kötötte a kezem, azóta a játszótér vagy az állatkert az úti cél. De most már megtanultam cumisüvegből etetni a világ bármely pontján, így Hettit végre nem kell noszogatnom az elefántoknál, hogy legyen olyan kedves, nézze már gyorsabban azokat az emlősöket, mert hamarosan ennie kell a mieinknek. Szóval simán csillapítom H&M éhségét a sisakos kazuár és az oroszlánok között félúton. Nagy szerencse, hogy édesen elalszanak négy órát a babakocsiban, bónuszként pedig még másfelet kedvesen szemlélgetik a körülöttük forgó világot.

Mindig trolival megyünk, legyen szó Hetti kedvenc játszóteréről vagy az állatkertről. És ilyenkor szembe jön velünk az utca embere, aki valamiért kizárólag mosolyogtatóan negatív hozzászólásokkal színesítik mindennapjainkat. „Hát nem irigyellek! De azért már megbántátok egy kicsit, ugye? De boldog vagyok, hogy nekem nincs kettő a gyerekemből! Szegény szerencsétlen, három ilyen picivel trolival kell közlekednie, de sajnálom, istenem! Gondolom nem igazán örültetek, amikor megtudtátok, hogy ikrek! És nem is jár bölcsibe ez a nagylány, pedig ott lenne a helye, hogy segítsen egy kicsit anyának!”. Tulajdonképpen élvezem is ezeket a helyzeteket, mert annyira abszurd mindegyik! Az első néhány kifejezetten rosszul esett, de mára jókat szórakozom rajtuk. Szerintem mi vagyunk azok, akiknek jó. Nagyon jó, köszönjük szépen!

Csak délután esünk haza, és a legéhesebb valamint legfáradtabb természetesen én vagyok. De itt még nincs vége a filmnek. Lehúz, feltol, levesz, ráad, megigazít, kienged, kigombol, lehajt, szétcipzároz és kiköt. Kezet mos, pelenkát cserél, újból kezet mos, tápszert készít, almát pucol, popsit töröl, WC-t lehúz és megint kezet mos. Ilyenkor már kisebbjeim nem szoktak aludni az esti fürdésig, kezdődik tehát az egész estét betöltő szórakoztatás. Hol Hesznu, hol pedig Mircs van a kezemben, vagy mindkettő egyszerre. A napi tornáztatást ekkor iktatjuk: mindegyik gyerekem lefekszik egymás mellé az ágyunkra, és már nyüstölöm is őket. Heszna és Mirkó izmai lazulnak, Hetti pedig örül, hogy őt sem hagyom ki a karkörzésből és a gurulásból. Van egy saját gyártású praktikám arra az esetre, ha háromból három gyerek nyűgizne falás előtt: az aprókat beültetem egymás mellé a hordozójukba, Hetti felveszi kedvenc pörgős szoknyáját és zenét kapcsolunk. Indulhat a tánc! Örül kicsi és nagy. H&M imádja, ahogy nekik produkáljuk magunkat, s amíg a három gyerek dáridózik, addig én különféle tánclépések közepette megpróbálom ismét összepakolni a lakást. Sőt, most már minden nap tornázni is szoktam, hogy szép anyjuk lehessek, a férjemnek pedig szép felesége. Ne gondoljátok, hogy a saját hiúságom vezérel! 🙂

Este 7 körül kezdődik a Fürdés című jelenet: Hettit bedugom a kádba, miután pizsamát választott a testvéreinek, mi pedig hárman nézzük, ahogyan ő boldogan elúsztatja a fürdőszobát. Aztán következik a maradék piszkos gyermek. Amíg az egyiket olajozom, masszírozom, babusgatom, addig a másikkal Hetti próbál zöld ágra vergődni némi csörgőt és mondókát bevetve, aztán csere. Persze, ha itthon van apa, akkor sokkal gördülékenyebben megy ez az epizód. És a Vacsora című rész is. Az Altatás jelenet gyors és meghitt. Heszna és Mirkó pici koruk óta egyedül alszanak el a saját ágyukban. Néhány percig simogatom a hátukat, de aztán Michael Bubble karácsonyi cédéje szenderíti őket mély álomba. Hettinek szinte mindig az apukája mesél esti mesét. Be kell vallanom, apa sokkal jobban utánozza a Farkas reszelős hangját és a Kecskegida csilingelő mekegését. Ez idő alatt én újból megpróbálok rendet varázsolni, immáron sokadszor, tánclépések nélkül.

A film egyik kedvenc része az, amikor végre két perc alatt lefürödhetek és fogat moshatok egyes egyedül, aztán felvehetem a pizsamám, és bedőlhetek a saját ágyamba. Illetve csak dőlnék, mert minden napom azzal zárul, hogy utoljára bemegyek az összes gyerek szobájába és néhány másodpercig nézem, ahogy alszanak. Csönd van. Egy darabig. Mert aztán hat órai alvás után két kisebb utódom újra éhes lesz, de olyannyira, hogy azt muszáj csillapítani. A férjem magától ébred velem együtt, hogy minél gyorsabban és számomra fájdalom mentesen érjen véget a kései menza. Fél óra alatt le is rendezzük, és újra mindenki a saját ágyában szuszughat. Álmodozás négy órát egyhuzamban, reggel 7-ig. És a film már forog is elölről. Csapó ezerhatszázhuszonkilenc!

Olyasmi vagyok, mint egy rendezőasszisztens. Sosem én vagyok a főszereplő, nem én vagyok a középpontban, nem rajtam van a világ szeme, mindig valakinek csak a jobb keze lehetek, valahol megbújok a háttérben, de a rivaldafényből mégis jut nekem is egy kicsi. Ha az Oscar-t nem is, de talán egyszer majd egy életműdíjat átvehetek.
Sebaj, lesz ez még így se… 😉