Ismeritek azt a reklámot, amelyikben az anya megbetegszik, bevonul egy bögre forró itallal a hálószobába, és addig az apuka tartja a frontot? A gyerekek válogatott kínzásoknak teszik ki a családfőt, de egy röpke óra elteltével az anyuka széles mosollyal, makkegészségesen lép ki a patyolat-nappaliba, ami előtte káoszháza volt. Apa megkönnyebbül, egyik gyerek örül, a másik szintúgy, anya pedig gyógyultnak nyilvánítva. Na, ilyen tényleg csak a reklámokban létezik…
Túl vagyunk az első családi fertőzésen. Illetve még nagyon is a közepén járunk, de hát ahol három kiskorú éldegél, ott a két szülőnek csak egyetlen nap jár a betegszabadságból. Vagy még annyi sem. Még most is fújom az orrom, reggel még hőemelkedésem volt, a torkom úgy kapar, mintha másra nem is lenne képes, a fejem majd’ szétmegy, egy-egy köhögő roham alkalmával kábé megfulladok, és a tüsszentésem 50km/órával száguld. De jól vagyok, köszönöm! A muszáj, nagy úr, ugyanis a gyerekeim valóban igazoltan vannak távol az egészséges élettől.
Két óvodai nyílt nap és megszámlálhatatlan hivatali ügy elintézése után úgy éreztem, nincs tovább: ha nem vonulhatok be egy órácskára a hálószobánkba –egy bögre forró itallal a kezemben – akkor menten meghalok. A férjem is száműzetésbe küldött (pedig ő is volt már jobban, és a hivatali ügyeket ő intézte szabadsága ideje alatt), s biztosított arról, hogy otthonunk többi pontján minden rendben lesz. Lefeküdtem kora délután (amire hónapok óta nem volt példa), és megpróbáltam elaludni némi lelkiismeret furdalással összebújva. Azt tudnotok kell, hogy a mi hálószobánk és az utódok szobái a lakás két legtávolabbi pontján találhatók. De mégis melyik az a gyerek, aki a saját szobájában játszik? Igen, tulajdonképp a mi nappalink is egy kisebb játszóházra hasonlít. És a nappali a felnőtt hálószoba mellett van, a falak és az ajtók nem hangszigeteltek, vagyis minden egyes pisszenést hallottam. Bár minden egyes pisszenés valóban pisszenés is lett volna!
Hetti fakockákból épített tornyokat, amiknek kisautókkal nekirontott. Ledőltek. Aztán hamar újra is építette azokat. Megint ledőltek. Miután ezt megunta a xilofonon próbálta eljátszani a Bocibocitarkát. Nem sikerült. Újra megpróbálta. Semmi baj, örülök, hogy a nagylányom ilyen kifinomult zenei ízléssel bír. Hesznát igen megérintették a tornyok pusztulása és a hamis hangok, mert megsiratott minden egyes baklövést. Végül a szobácskájában menedékre talált, és szinte az egész délutánt végigaludta. Mirkó ezen a napon úgy döntött, hogy sehol máshol nem hajlandó csöndben maradni, kizárólag egy nagykorú kezében. Kívánsága miért ne teljesült volna? Mikor végre 5 perc erejéig csönd lett, Hetti kopogtatott az ajtón, és válaszra nem várva törte azt rám. Orvosi táskájával a derekamra ült, és máris kezelésbe vett: „Anya sójajts! Még egyszer. Éééés még egyszer. Nagyobbat! Megméjem a lázad. Aha. Igen. Éjtem. Nagyon beteg vagy, nem éjzed jól magad. Fáj a téjded és fülgyulladásod is van. Adok egy szujit.” Egy valódi orvosnál talán ezek a gyakorlatok kevésbé kellemetlenek, mint játékból…
Mirkó előrehozott anyák napját tartott, így végül az én kezemben kötött ki, de aludni nem volt hajlandó. Csak nézett rám és örült annak, hogy csakis velem lehetett. Ásítozás helyett mosolygott, alvás helyett pedig gurgulázott. Ha becsuktam a szemem, megharagudott rám, ha nem őt néztem, zokon vette. Nem volt szívem ellentmondani neki. Hetti néha becsörtetett hozzánk és hol a lábamba, hol pedig a karomba nyomott egy szurit. Néha a nyakamba ugrott, és elmondta mennyire hiányoztam neki. Pedig én csak fél órára vonultam el a szomszéd szobába. Hesznu változatlanul édesen aludt a saját ágyában, mint egy jóságos tündér, akitől a bajban csakis még jobbra számíthatsz. Gyanús. A káosz nélküle is a tetőfokára hágott.
A mi apukánk mindezek ellenére próbálta uralni a helyzetet. Hol virsli-sajt-uborka katonákat gyártott, hol két babát etetett egyszerre, hol meseolvasással, hol pedig orvos-beteg szerepjátékkal próbálta lekötni a különböző figyelmeket. Még arra is jutott ideje, gondolata, hogy mézes teát és csoda gyógyszert hozzon nekem.
Nem voltam jelen, mégis a nevem kismilliószor hallottam: „Anya beteg, ne menj most be hozzá, kérlek! Csipike, hagyd egy picit anyát, mert pihenni szeretne! Mircs, könyörgöm szundíts félórácskát, különben mindjárt kijön anyád és engem fog lecseszni! Vegyél példát a tesódról meg anyáról: ők legalább alszanak! Hol van az anya? Beteg? Tényleeenng? Akkoj én meggyógyítom az anyát! Anyaaaaa!”.
Az este úgy zárult, hogy amíg a férjem megfürdette, megetette és elaltatta a két kisebbet, addig én töklázasan levittem biciklizni a nagyobbat és sétálni Bingót egy óra hosszára. Az orromat 5 percenként fújtam, Hettiét ugyanennyi időközönként töröltem. A kötelező levegőztetés után otthon megpróbáltam felszámolni a lakásban elhatalmasodó kupit, és mielőbb újra ágynak esni, hátha egy kiadós alvás mindenre gyógyír lesz. A napom fénypontja az volt, amikor másnap reggel 6-kor megállapítottam: Heszna és Mirkó már kerek tíz napja alusszák végig az éjszakát egyetlen kukk-mukk nélkül este 8-tól reggel 6-ig. Persze csak ők, mivel én kétóránként felriadok ellenőrizni, hogy minden rendben van-e velük, de most még az orromat is fújtam. Óránként. Reggelre azért sikerült hellyel-közzel meggyógyulnom. Mert ugye a muszáj még mindig nagy úr.
A családfő dolgozott egész nap, én pedig itthon lógattam náthás lábam a gyerekekkel. Délelőtt már a betegrendelés és a gyerekorvos számát kerestem, mms-t küldtem a nővéremnek -differenciáldiagnózis reményében- Hesznu arcáról, ami akkorára dagadt, mintha egy darázs csípte volna meg. Telefonos kórmeghatározást kértem a védőnőtől, és egyre jobban aggódtam legkisebb lányomért, aki mosolygott ugyan, de a könnyei mégis csorogtak. Elő kellett szednem a felnőttek legjobb barátját, a gyerekek legádázabb ellenségét: az orrszívó porszívót. H&M –nek meg sem kottyant, de Hettinek kénytelen voltam szebbnél szebb, hepienddel végződő mesékbe ágyazva tálalni, hogy milyen csudijó dolog ez a műanyag kis csövecske, és hogy milyen nagy szerencse a létezése. Átadtam általános iskolás biológia órán szerzett tudományom, miszerint az orr a felső légutak első szakaszát alkotja. Persze mindezt csúnya bacikkal és kedves, takarító tündérkékkel tarkítva, de minden erőfeszítésem kudarcot vallott. Próbáltunk gyertyát elfújni a szaglószervünk segítségével, és minden pisilés után nem csak kezet, orrot is mostunk. Mégis hogy a francba kell megtanítani a gyerekeket a hatásos orrfújásra???
A délután a gyerekorvosnál végződött, az esténk pedig ugyanott kezdődött. Mivel a férjem még mindig dolgozott, ezért anya kísért el bennünket a rendelésre, ahol hosszú, tömött sorokban várták, hogy felemelkedjen a sorompó a gyors gyógyuláshoz vezető út elején. (Bármire képes vagyok három gyerekkel egyedül is, de hőemelkedéssel nem szívesen masíroztam volna be a rendelőbe egy taknyos alig háromévessel, egy feldagadt arcú és folyton könnyező három hónapossal, valamint egy egészségesnek vélt három hónapossal).
Eredmény: mindhárom gyerekem valóságos vírusgazda majom, három különálló kész kis baktérium-tenyészet. Hetti szerencsére csak simán meghűlt, de Hesznunak vírusos torokgyulladása van és kezdődő kötőhártya gyulladása, Mirkó pedig hűséges iker módjára ebben is követte két perccel idősebb nővérét. Csepp az orrba, csepp a szembe, csepp a szájba. Mindezt sokszor. Nagyon sokszor. És hogy mi van az én gyógyulásommal? Elhanyagolható, mint csepp a tengerben…
A betegágyam mostantól néhány napig egy matrac lesz a kissrácok szobájában, ahonnan óránként tornázom majd fel magam, hogy lázat ellenőrizzek, szuszogást hallgassak, magamhoz öleljek. Ha nincsenek jól, úgysem tudnék jól aludni. Ha meggyógyulnak, én is akkor leszek újra egészséges. Anya az amúgy is 24 órás munkahelyéről úgy mehet csak betegszabadságra, ha közben más feladatokat is ellát: ügyeletes orvos és nappalos-éjszakás nővér lettem, három olyan csodabeteg mellett, akik a VIP kórtermet kölcsönözték ki…
Mielőbbi gyógyulást kívánok minden anyának, és még annál is gyorsabbat az összes gyereknek! Apák,…ááá ti úgyis mindent kibírtok! 🙂
Draga kisaranyos! Nagyon sok erot es gyors gyogyulast kivanunk midnyajatoknak. Sok puszi a klassz helytallasert! Vigyazzatok egymasra!