Az ő lábnyoma sosem tűnik el a homokban

Lassan három éve vagyok háromgyerekes édesanya, de ha hivatalos papírt kell kitölteni az apróimnak, rendre elrontom az “anyja neve” rublikát. Nem a saját nevem írom oda…

Van valaki, akire nagyon büszke vagyok, mégsem a gyerekem. Nem is a férjem. Létezik egy olyan személy, akit mindig szépnek látok, akire még akkor is hasonlítani szeretnék egy kicsit, ha sokszor a falra mászom tőle. Van valaki, aki lassan harminc éve ismer, mint a tenyerét, vagy akár a rossz pénzt. Az egyik kedvence vagyok három másik kedvence mellett. Én csak második vagyok az ő sorában, ő mégis az egyetlen az enyémben. Létezik valaki, akiről azt gondolom: halhatatlan. Örökké él, nem eshet bántódása, hiszen másik nincs belőle. Olyan ember, aki volt, van és mindig is lesz. Pótolhatatlan.

Élénken emlékszem a fehér alapon lila mintás hosszú szoknyájára, és az ehhez színben passzoló cipőjére. A zöld ballonkabátjára és a fekete ridiküljére. A kékpöttyös blúzára, és arra a csinos kosztümre, amit saját magának varrt. Persze ezek a ruhadarabok ma már mind ósdinak számítanának, nekem mégis a mai napig divatosak. Gyerekként abban bíztam, ha nagy leszek, én öröklöm majd ezeket, én járhatok bennük dolgozni. Ugyan már rég a felnőttkorba lépett, de a kékpöttyös blúz ma már az én szekrényemben lakik. Volt rajtam egyetemi vizsgán, amikor munkába indultam, sőt még néha most is felveszem amikor játszótérre indulok a gyerekekkel. Szeretem.

Az óvodában sokszor értem és a nővéremért jöttek utoljára ebben a kék pöttyös blúzban, de Zita mindig megnyugtatott: „Ne izgulj, mindjárt itt lesz!”. És igaza lett. Ugyan rendre késve, lóhalálában érkezett, csomagokat cipelve, de minden nap eljött értünk. Értem. Kihímezte helyettem az anyák napjára szánt, iskolai ajándékot, és amikor átadtam neki még meg is lepődött a játék kedvéért. Zokszó nélkül rajzolta helyettem az „s” betűket az írás munkafüzetbe, mert nekem nagyon nem ment. Kiradírozta a szerintem igazságtalanul kapott fekete pontomat, lazán aláírta a matek egyest és az osztályfőnöki intőt. A legnagyobb természetességgel jött értem nyári gumikkal hajnali 2-kor, hóviharban egy végzetes szerelmi csalódás után. Aztán alvás nélkül, öt órán keresztül hallgatta és megértette a sérelmeim. Vigasztalt, sajnált, tanácsolt és utat mutatott. Mindig mosolyogva fogadta az épp aktuális pasim, bár kétségtelenül nem mindegyiket szerette. De elfogadta a választásaim. A férjem lett a kedvence, és a férjem is nagyon bírja őt.

Amikor apa beteg lett, határai kiszélesedtek. Nem volt számára lehetetlen. Mindent megtett úgy, hogy közben csak akkor sírt, amikor senki nem látta. A nehéz időszak alatt is megmaradt széles mosolya, az egész világot betöltő nevetése. Két éven át olyan gondossággal, türelemmel és végtelen szeretettel ápolta kilátástalanul beteg társát, ahogyan azt senki nem tette volna. Senki. Negyvenkét évesen négy gyerekkel maradt egyes egyedül. Egy egyetem előtt álló majdnem felnőttel, egy érettségire készülő fiatallal, egy alsó tagozatos iskolás kiskamasszal, és egy óvodás csöppséggel. A barátok hamar eltűntek mellőle, maradtunk hát mi neki. Rengeteg szerepet osztottak rá. És mindegyikben megállta a helyét. Csakis tisztelni lehet őt…

Sírt a repülőtéren, amikor Angliába költöztem, sírt akkor is, amikor Londonban viszont láttuk egymást vele és a testvéreimmel. Tizennyolc kilóval többel. Sokunk közül én híztam meg. Segített hazaköltözni, visszaköltözni, elköltözni, odaköltözni. Egyszer még diszkóba is eljött velem. Mindig is úgy tette a dolgát, ahogyan az a legjobb volt. És még annál is jobb. Senki mással nem sétáltam volna szívesebben az oltár elé. Papíron hat unokás nagymama, valójában pedig sosem volt az. Ő hat kisgyereknek az imádott Maya mamája, a mindig vidám Maycsu-ja. Ő az, aki néha jobban ért a gyerekeim nyelvén, mint én. Ő az, aki egy lomtalanítás alkalmával a szemétkupac közepéről kirángatott egy narancssárga pokrócot, mert én irtó cikinek tartottam a műveletet, de a kutyámnak szerettem volna. Bingó most is azon alszik. Ő az, akinek az összes cikkem megvan, amit újságíró koromban írtam. Ő az, aki azonnal a világ végére rohan a világ legjobb lazacolajáért, amikor sírva hívom fel, hogy szoptatás után csomókban hullik a hajam. A mai napig azt a sós kiflit hozza nekem, minden héten legalább egyszer, ami húsz éve a kedvencem. Kérnem sem kell, ő anélkül is ugrik. Neki ez természetes.

Vele lehet fulladozva röhögni és jó hangosan kiabálni. Mindenkit kibeszélni, és másokat a hátuk mögött kinevetni. Megvitatni, kivesézni és átbeszélni. Lehet eltévedni, aztán órákon keresztül zsörtölődni. Külföldre utazni és hajnalig szórakozni. Kávézni és borozni (és pálinkázni, tequilázni és vodkázni). Vele lehet kritizálni, dicsérni, vitatkozni és kibékülni. Lehet Budapesten színházba menni és a hartai Duna-parton biciklizni. Szöget ütni a falba és parfümöt választani a drogériában. Karácsonykor kapkodni és rohanni, Szilveszterkor megpihenni és megállni. Mindenre kapható és mindenben partner.
Kolléga és bébicsősz. Pszichológus és pedagógus. Párkapcsolati tanácsadó és egy élő lelkisegély szolgálat. Főszereplő és statiszta. Gondviselő és barát. Ő minden.

Állok otthon az ablakban, és ugyanúgy várom őt most is, mint amikor óvodás voltam. Csak most Zita helyett Hetti vigasztal: „Anya, a Maycsut vájod? Mingyájt itt lesz, semmi baaaj!”. És hamarosan fel is tűnik. Szemüveg nélkül, száz méterről is megismerem. Csomagokat, szatyrokat cipel, mint mindig. Hettinek meglepetést hoz, Hesznának kacsás rugdalózót, Mirkónak traktoros felsőt, a férjemnek aszalt paradicsomot, Bingónak jutalomfalatot. Nekem saját magát (és a kedvenc sós kiflim). Sosem főz nekünk, és nem is takarít. Helyette játszik a gyerekeimmel, megsétáltatja a kutyám. Bújócskázik, babusgat és beszélget.

Csak remélni tudom, hogy az én gyerekeim is ugyanolyan szépnek látnak majd, mint én őt. A világ legszebbjének. Csak bízni tudok abban, hogy ugyanolyan fáradhatatlanul vezetem őket végig a világon, ahogyan ő tette ezt velünk. Velem és a testvéreimmel tette, és teszi ezt a mai napig szüntelenül. Mert ő nem csak értem van, hanem rajtam kivül három másik lányért is. Tőlük is szép az élet!
Neki négyszer sikerült. Hiszem, hogy nekem legalább háromszor fog.

Van valaki, akinek nem tudom elégszer megköszönni, hogy édesanya lehettem. Belőle váltam azzá. Rendre az ő nevét írom be apróim hivatalos papírjain az “anyja neve” rublikába. Létezik ezen a világon még valaki, akit ugyanúgy hívnak, mint engem:
Anya.