Ikrek? Egy apától?

Néhány hónappal ezelőtt, az „Ikrek? Részvétem!” című bejegyzésemben arról írtam, mennyi negatív véleményt, hozzászólást, arckifejezést kaptam, amikor az utca emberével boldogan osztottam meg, nem egy, hanem mindjárt két kiséletet hordok a szívem alatt. Nem értettem a reakciókat. Sokszor rosszul esett, de hamar megedződtem, és terhességem vége felé már kifejezetten szórakoztattak a rosszindulatú megnyilvánulások. Komolytalan kérdésekre, komolytalan válaszokat osztogattam.

Most, hogy engem már csak egy ikerbabakocsival, egy bicikliző lassan háromévessel és sokszor egy fekete-fehér foltos kutyával lát az imént említett utca embere, a borús helyzet még felhősebb lett. A többség búbánattal tűzdelt, keserűséggel roskadásig megpakolt mélabús monológokkal „ajándékoz” meg, hol a buszmegállóban, hol az utcasarkon, hol pedig a játszótéren. Hogy miért ezeket váltja ki két baba és egy nagyobbacska? Ezt sem értem. A kisebbség három gyerek láttán is velem együtt örül, pozitív, életvidám és kedves szavakkal enged bennünket utunkra. Nekik köszönöm, de velük együtt is a helyzet: siralmas. A kiváltó ok ugyan a gyerekeim és én vagyunk, mégis azt gondolom, a pesszimista hozzáállás sokkal többről árulkodik…

Nincs nap, hogy ne mozdulnánk ki: minden héten megyünk állatkertbe, újabban táncolni járok a srácokkal, a játszóterezés sosem maradhat el, ahogyan a könyvtár és a kutyasétáltatás sem. Trolin, buszon és villamoson is szinte minden nap lyukasztunk. Cibálom őket, amerre látok, s úgy tűnik, bírják és szeretik ezt a tempót. Sokan jönnek velünk szemben, jóformán mindenki megfordul utánunk. Nem vagyunk megszokott jelenség, így tízből kilenc ember beszédbe elegyedik velünk. Hozzánk szólnak, én pedig reagálok. Sok esetben viccet csinálok a néha valóban elszomorító valóságból, mert ugyan miért kéne mindenkinek megmagyaráznom, hogy nálunk bizony öröm ez a három gyerek? Vagy miért kéne engem sajnálni azért, mert napközben egyedül vagyok velük, ahogyan általában minden édesanya? A legtöbb esetben ironikus hangnemben felelek, de az is előfordult már, hogy komolyan megbántottak. Aztán persze mindig rájövök, hogy a rosszindulat, a keserűség és a bunkóság nem belőlem árad, nem engem minősít, nem az én bajom. Gondoljanak, amit akarnak: ha ők sajnálnak engem, akkor nincs más választásom: én jókat szórakozom rajtuk. Mi mást tehetnék?



Összegyűjtöttem nektek néhány valós, megtörtént párbeszédet a negatív hozzászólók táborából. Elsőként általában kérdezni szoktak. Ki nem találjátok, hogy mit…

1.
– Ikrek? – hangzik egy középkorú férfitől a kissé „különös” kérdés.
– Igen – válaszolom mégis a vitathatatlant.
– És egészségesek? – íme a második kissé „különös” kérdés.
– Igen – csodálkozom ezzel együtt.
– Egyik sem beteg? Nincs semmi bajuk? – és itt a harmadik.
– Makkegészségesek, és nincs semmi bajuk – teszem hozzá kissé idegeskedve.
– Csak mert az ikreknél szokott ilyen lenni…
– Milyen? – kérdezek vissza kíváncsian.
– Hát ilyen betegség vagy valami szindróma –
– Szerencsére nekik nincs semmilyen betegségük és szindrómájuk, ők csak szimplán ikrek – enyhülök meg végül, mert ott, ahol valakinek a gond és baj jut eszébe két pici baba láttán, nem sok tennivalóm akad.

2.
– Ikrek? – kérdezi egy középkorú nő a trolin.
– Igen, ikrek – válaszolom élből.
– Nem irigylem magát, gondolom mindene kilehet azzal, hogy egyszerre kell csinálnia mindent kettővel.
– Hárommal. Ott ül a nagylányom is – mutatok büszkén Hettire, várva az újabb döfést.
– Az is a magáé? Te jó isten! Na, majd ha visszamegy dolgozni, ha egyáltalán visszaveszik, na akkor lesz igazán nehéz magának. Nem is tudom, fogja-e bírni egyáltalán. – sajnálkozik tovább.
– Majd nem megyek vissza dolgozni, hogy továbbra is lógathassam otthon a lábam, immáron gyerekek nélkül – felelem éllel, bár ő nem érti.
– Jaaaa, aki megteheti, akit eltart a férje ennyi gyerekkel, hát annak könnyű! – veszi komolyan a szavaim.
– Így igaz, az én férjem nagyon rendes ember.
– Hát akkor vigyázzon csak rá! Nehogy otthagyja magát ennyi gyerekkel egyedül! Bár a gyerek, az mindig öröm. Nekem sajnos egy sincs…

3.
– Két lány? Uhhh, vagyis három? – kérdezi döbbent vegyes rémülettel egy nagymama korú nő.
– Nem. Egy nagylány, egy kisebb, ő pedig itt egy kisfiú – mutogatok, s sejtem a következő mondatot.
– Na jól van, legalább egy. Gondolom agyonverte volna a férje, ha nem szül fiút! Így legalább kárpótolta az ikrek miatt – sütött el egy viccnek aligha nevezhető, általa vélt tréfát.
– Ühüm… – bólogatok, mert itt nem számít, én mit mondok.
– Van egy ismerősöm, aki negyedszerre is lányt szült. Ne tudja meg, szerencsétlen férj annyira vágyott volna egy fiúra, a kis trónörökösre, de az asszony csak nem tudott neki szülni. Úgy sajnálom őket!
– Nem tudom átérezni a problémát. – állok gyorsan a sarkamra, mert nálam ez a téma kiveri a biztosítékot. – Mi sosem lányt vagy fiút szerettünk volna, hanem gyerekeket. Ja, és nekem három lánytestvérem van – azzal tovább toltam a babakocsit.

4.
Ez a jelenet nem rég játszódott Hetti kedvenc játszóterén. Három hinta közül az én lányom hajtotta magát középen, én vele szemben álltam, ha mégis magasabbra szeretne röpülni, közben Hesznát és Mirkót előre-hátra tologattam, mellettünk pedig egy-egy nő lökte saját gyerekét. Húsz centire állt tőlem ez a két anyuka, de hozzám egy szót sem szóltak. Mintha ott se lettem volna se én, se az elhanyagolhatatlan méretű óriásbabakocsink. A fejem fölött viszont a következő párbeszéd zajlott:
„A” anyuka: Képzeld, szegény XY-nál jön a harmadik és a negyedik. Nem is akartak gyereket, csak úgy becsúszott, erre mindjárt egyszerre kettő. Nem is tudom, mit csinálnék a helyükben…
„B” anyuka: Az semmi. Nekem van egy barátnőm, akinek már egyévesek az ikrei, de van egy nagyobb gyereke is. Hogy az mit szenvedett egyszerre a kettővel! Plusz ott volt a harmadik is, akivel semmit sem tudott foglalkozni az ikrek miatt. Szerencsétlen gyerek jól megszívta ezeket a tesókat.
„A” anyuka: Felelőtlenség ennyi gyereket vállalni! Hát milyen neveltetést kaphatnak? Képtelenség ennyi gyerekre normálisan odafigyelni. Gondolom, a saját élete oda annak a nőnek, se magával, se a férjével nem tud rendesen foglalkozni.
„B” anyuka: Ott a koraszülés veszélye, az ikrek mindig betegesebbek, szoptatni is képtelenség őket, ráadásul általában nem is szeretik egymást. Még jó, hogy nekem nem azok születtek.
– Szerintem is (a szerk. gondolata).

5.
– Szoptatja még az ikreket? – érdeklődik egy fiatalos nagymama.
– Sajnos már nem. – válaszoltam őszintén.
– Az nagy baj. Nagyon nagy. Hát miért nem szoptatja őket?
– Egy csúnya mellgyulladás után elapadt a tejem – bármennyire furcsa.
– Miért nem tett valamit, hogy visszahozza? Nagyon nagy baj, hogy ilyen fiatalon már nem kapnak anyatejet – folytatta az őszinte aggódást.
– Szerintem nem ők lesznek az elsők, akik tápszeren nőnek fel – vigasztaltam a nőt.
– Nem, persze. De hát nekik az anyatej lett volna legfontosabb, és mellgyulladás után még újra megindulhatott volna a teje. De kár, hogy nem próbálta meg! – helyezte magát védőnői státuszba az aggódó nagymama.
– Ez legyen a legnagyobb bajunk! – nyugtatgattam tovább.
– És spontán szült?
– Nagylányomat igen. A duplákat császárral.
– Na, az meg a másik. Sokkal jobb lett volna nekik is és magának is, ha természetesen születnek.
– Nyilvánvalóan minden kizárólag az én döntésem volt. De köszönjük szépen, nekünk most is jó! – öntöttem bele lelket. Mert ezek után én erre is képes vagyok.

6.
– Úristen! Ezek ikrek? – bámul ránk egy velem egykorú nő.
– Igen, “ezek” azok.
– Jó’ le vagy fogyva. Ez mind belőled jött ki? – csodálkozik finoman megint.
– Igen, “ez” mind belőlem jött ki.
– Gondolom fölvágtak… – néz rám elég ostobán.
– Ha arra gondolsz, hogy császárral hoztam-e őket világra, akkor igen, fölvágtak. – pontosítok helyette is.
– És a nagy? Az ott jött ki? – faggat tovább.
– A “nagy” természetes úton született, igen, ő “ott” jött ki. – reagálok nagy sóhajtások kközepette.
– Akkor most szültél császárral. Aha, ezért vagy ilyen vékony, akkor már értem. – von le igazán messze menő következtetéseket.
– A “nagy” születése után is ilyen vékony voltam, tehát nyilván a szülésformától függ az anya alkata.
– Ja, szerintem is. Nem is hasonlítanak rád. – folytatja az abszurd beszélgetést.
– Biztosan azért, mert másként szültem őket… Három gyerek, három szülésforma… – bizonytalanítom el.
– Ja, lehet, hogy tényleg azért. – mégsem sikerül megingatnom.

7.
És két igazán kedves és mulatságos párbeszéd a végére.
– Ikrek? Úristen! Jó nehéz lehet magának. Legalább az egyik fiú? Hogy tudja őket megkülönböztetni? Hát ezek annyira egyformák, mint…mint az ikrek – kíváncsiskodott egy férfi, miután Heszna tetőtől talpig rózsaszínben volt, Mirkó pedig kékben.
– Születésük után azonnal billogot égettem a homlokukra, csak a sapkától nem látszik, de ha még ez is elkerülné a figyelmem, akkor elég, ha belenézek a pelenkájukba. Egy punit és egy kukit, a biológia óráknak hála elég régóta magam is meg tudok különböztetni.
– Na, legalább a nevet valaki továbbviszi. Nekem sajnos csak lányaim vannak – folytatta a beszélgetést a rokonszenves férfi.
– A lányt először a kórházban akartuk hagyni, elég abból egy is, csak végül megsajnáltuk szegénykét. Valahogy csak felnő ő is… – zártam rövidre a jól ismert témát.

– Ikrek? – kapom a megszokott kérdést egy nénitől.
– Igen, ketten vannak – büszkélkedek, ahogyan mindig is szoktam.
– Ezek olyan mű gyerekek?
– Hogy milyenek? – azt hittem, rosszul hallom.
– Kórházban csinálták őket?
– Csináltuk volna mi a konyhapulton is, de nem sikerült. – utaltam a mesterséges megtermékenyítésünkre. Mert úgy éreztem, a néni arra gondol.
– Aha, értem. És egy apjuk van?
– Igen, mindhármújuknak egy az apukájuk. A férjem. – válaszoltam kedvesen.
– De nem nekik, hanem az ikreknek? – nézett rám továbbra is kérdőn a néni.
– A két babának, akik között két perc a különbség? Hogy nekik egy apukájuk van-e? – kérdeztem vissza sokszorosan kérdőn.
– Igen, igen. Az ikrek egy apától származnak?
– Őőő, hát nagyon bízom benne… 🙂