Elcserélt fagyi és csellengő szőkeség - avagy így vásárolj három gyerekkel

Egyre több olyan dologhoz szokom hozzá, ami korábban kínos, égő, sőt valósággal elfogathatatlan volt. Amit régen arcpirítónak gondoltam, azon ma már csak mosolygok. Ami korábban ciki és gáz volt, azok mára kedves pillanatokká értek. Három gyerekkel vásárolni egy teljes nap, nem mellesleg kész katasztrófa. De szerintem vicces 🙂

Amióta nagycsaládosok vagyunk, a férjem intézi a nagybevásárlásokat, nekem csak annyi a dolgom, hogy aprólékos listát írjak. Úgy vásárol, mint én: ár-érték arányt tekintve kifogástalanul, hatékonyan és villámgyorsan. Gyerektelen múltamban persze kizárólag én intézhettem ezt, mindent jó alaposan szemügyre vettem, komótosan sétálgattam a sorok között, sőt még az impulzus vásárlók bronzszobrát is rólam mintázták, ami után természetesen sosem azt vettem, amire valóban szükségem lett volna. Anyaként a helyzet egészen más…

Gyerekszandál, babanapozó, 1500 faktoros naptej, fürdőruha és szülinapi ajándékok tömkelege – csak néhány azok közül a termékek közül, amik beszerzését nem szívesen bíznám a férjemre. Voltam már többször is a srácokkal vásárolni, nem okoz gondot három gyerekkel bejárnom az egész várost, így nem volt kérdés, hogy el merjek-e velük menni „plázázni”. Ennyi kiskorúval már maga az elindulás is bravúros, menjünk akár a közeli játszótérre, akár a Margit-szigetre. Nincs olyan, amire ne gondolnék: nálam legalább két táska van agyontömve pelenkákkal, előre elkészített tápszeres cumisüvegekkel, pépesített alma-banánnal, egy hétre elegendő folyadékkal és kölesgolyóval, három váltás ruhával és különböző korosztálynak szánt játékokkal. Mire végre bepakolom Hesznát és Mirkót a babakocsiba, türelmesen lebeszélem Hettit a bicikliről, addigra két kilót izzadok. Mire a buszmegállóba érünk, addigra hat darab bottal, egy csokor pitypanggal és két darab májusi cserebogárral lesz nehezebb a puttonyunk. Busz bekanyarodik, Hetti ablak mellé furakszik, anya beparkol az elsőbbségi helyre és már indulhatunk is.

Az első utunk mindig a zöldségeshez vezet: Nagyobbacskám már egyedül is meg tudja venni az imádott répacsíkjait, ami nekem az életmentő reggelit jelenti. A cipőboltban fájdalommentesen és hamar végeztünk, hála a bezsarolt fagyinak és a tévének, amin épp Hetti kedvenc meséje ment. Szandálok kihúzva a listámról.
Ezek után muszáj volt valami tartalmasat is ebédelnünk, de dél körül a fél kerület gondolja ugyanezt, így a már korgó gyomrú háromévesem és az egyre nyugtalanabb négy és félhónaposaimat elhelyeztem az első szabad asztalhoz, amíg én megvettem az ebédet. A főétkezés nálam ma megint csak annyit jelentett, hogy két teli cumisüveget tartottam, közben pedig sóvárogva néztem, ahogyan Hetti jóízűen falatozza az én menümet. Sebaj, nekem jó lesz a kölesgolyó és a hideg sültkrumpli. Irány a következő állomás, amíg Kisebbjeim jóllakottan szundítanak…

Egy fehérnemű boltba tértünk be, hogy zoknikat vegyek a családfőnek. Hetti két perc alatt keverte össze a színek szerint rendszerezett tangákat, miközben a Wellhello „Apu vedd meg” című nagysikerű számát énekelte fennhangon, sajátos nyelvezettel. Mindeközben én egy bolti eladóval osztottam meg, hogy bizony két szülés és három gyerek szoptatása után mindenem megváltozott, és segítsen, hogy végre olyan melltartót találjak, ami nagyít, feszesít, takar és alakít. Nagy sokára eljutottunk a plasztikai sebészetig, amikor a túl nagy csöndre lettem figyelmes. Csöppjeim édesen aludtak, de már nem hallottam Hetti szájából a magaskultúra örökbecsűjét. Egy tucat melltartóval a kezemben sétáltam körbe az üzletet, közben nagylányom nevét szajkóztam. Nem válaszolt. És nem is volt sehol. Az eladó kezébe nyomtam, ami az enyémben volt, egy másikat pedig megkértem, hogy vigyázzon kétharmad gyerekemre, amíg én megkeresem az egyharmadot. Bevallom, Hetti máskor is tűnt már el a szemem elől, de három pillantásból eddig mindig megtaláltam (tudom…minek az ilyennek gyerek!?). Most hiába kutattam lóhalálában, nem láttam sehol. Egyre idegesebb lettem, mert eszembe jutottak a gyerekrablási részek az Investigation Discavory Channelről, és miközben körberohantam az istenverte pláza alsó szintjét és halálra aggódtam elsőszülöttemért, egyszerreszülöttjeimet tök felelőtlenül egy vadidegenre bíztam. Kétségbe estem és már láttam magam előtt, ahogyan a rendőrségen szánakozva néznek rám, amikor bejelentem saját gyerekem eltűnését, sőt már a válóperünk is lezajlott bennem, mert azt biztosan nem tudtam volna beadni a férjemnek, hogy rosszul emlékszik, nekünk mindig is csak két gyerekünk volt. Mint egy eszelős szaladtam, amerre láttam, rendületlenül kiabáltam Hetti nevét, de reakció nem érkezett. Szerintem nem volt ember, aki normálisnak gondolt volna. A bőgés határán voltam, és egy biztonsági őr felé vettem az irányt, amikor egy nő állított meg az egyik drogéria előtt.

– Egy szőke kislányt keresel? – kérdezte mosolyogva.
– Igen. Hol láttad? – lihegtem remegve, szorongva, a pánikrohamommal küszködve.
– Itt van bent, aranyosan vásárolgat – mondta és már rohantam is be a boltba.

És tényleg. Hetti maga előtt tolta a gyerekbevásárló kocsit, és a babasoron nézelődött. Odarohantam hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Százszor is megpusziltam, ezerszer meghatódtam, amikor megláttam kiskosara tartalmát. Pelenkákat és popsitörlőket vett, olyat, amilyet a testvérei használnak, gumicukrot pakolt be magának és sok-sok polipos és sellős habfürdőt. Villámgyorsan visszaszaladtunk a galádul a fehérnemű boltban hagyott Aprókért, aztán a nagy izgalmakat kiheverve leültünk elnyalni a bezsarolt fagyit. Épp megenyhültem, amikor Hetti hangosan felkiáltott: „Anyaaa, csereee!”. Vagyis ő nyalhatja tovább az én tökéletes szimmetriára formázott mogyoró-kókusz kombómat, nekem pedig meg kell elégednem az ő agyonolvadt, ragadós és több sebből vérző, általam oly nagyon utált eprével. Persze, amikor végre korrigáltam az ő rózsaszín csodáját, ő pedig valósággal sárba tiporta az én kedvenc együttesem, újra „anyaaacsereee” következett.

Hazaindulás előtt még be kellett ugranunk egy gyerekruha üzletbe, hogy Hesznának legyen napozója, és hogy Mirkóra ne lányos kalapot adjak. Természetesen Hetti megint elkóválygott mellőlem, de a szemem sarkából nem eresztettem. Mire végre összeválogattam a holmikat a jól ismert ár-érték arány fényében, Hetti a felnőttruha osztályról kiabált át nekem olyan hangosan, hogy a felmerülő problémáról minden kedves vásárló értesülhessen, hogy „Anyaaa, kakilnom kell!”. Ezek szerint nekem idén is jó lesz az a fürdőruha, amire évek óta minden tavasz végén ezt mondom. Irány a kassza, ahol a sor olyan hosszú, mintha ingyen osztogatnák a ruhákat. Végül kivártuk, mert Hetti időközben elfoglalta magát a nyakláncok próbálgatásával. Fizetés után viszont rohantunk kézenfogva, ikerbabakocsit tolva, nevetve bíztatva egymást a pláza legtávolabbi pontjába (hol máshol lenne a klotyó vészhelyzetben?). Szerintem megint nem volt olyan ember, aki normálisnak gondolt volna. És igen, mi, így négyen kizárólag a mozgáskorlátozottaknak fenntartott mellékhelyiségbe férünk be.

Hazafele a buszon a srácok váltották egymást: Hetti csodák csodájára elaludt szorosan az ablakra kenődve, én pedig megbeszéltem a történteket Hesznával és Mirkóval, és szabadon engedtem az egyik májusi cserebogarat, aki az agyontömködött táskám mélyéről kandikált ki. Olyan hangosan és olyan nagyokat kacagtak velem a srácok, mintha kinevettek volna. Teljes joggal, mert hát valljuk be: ennyi gyerekkel a vásárlás tényleg vicc kategória. Egy vicc pedig többször elmesélve jó, tehát holnap folyt. köv. 🙂