Jéghideg koktél és homokos tengerpart - avagy így nyaralj 6 gyerekkel!

Egy hónapja kezdődött a vakáció, s mi pont egy hónapja el is hagytuk a fővárost, hogy a nyár jelentős részét a kékzsalus, téglakerítéses hartai házunkban töltsük három utódom, Bingó kutyánk és én. Hetek óta nyaralunk. Már aki…

Természetesen az eddigi legmelegebb napon csomagoltam be a fél életünket, vágtuk be a gyerekeket és a kutyát az autóba, és indultunk el Bács-Kiskun megye legszebb községébe, hogy megnyissuk a nyári szezont. Sokszor írtam már nektek erről a faluról, arról, hogy Zita nővérem néhány éve már itt lakik a férjével és három gyerekükkel. Mennyit ábrándoztunk telefonon arról, hogy milyen jó is lesz végre megint együtt lenni, hogy a három nagyobbacska a legnagyobb egyetértésben játszik majd együtt a kertben, amíg mi egy hatalmas pokrócon ülve gardírozzuk a három picurit. Végre személyesen is beszélgethetünk órák hosszat, nem kell plafont verdeső telefonszámlákat fizetni, közösen főzhetünk, a gyerekek medencéznek, együtt esznek és alszanak, minden hétre más és más programot találunk ki, hol itt leszünk, hol ott. Külön-külön eddig kisujjból kiráztuk a nagycsaládoskodást, miért ne menne ez két anya-hat gyerkőc felállásban is? Egyszer anya jön le hozzánk, aztán meg a húgaink látogatnak meg bennünket, néha egy helyen lesz mindenki, s ami még ennél is jobb: egy időben. Alig bírtuk kivárni a június elsejét, amikor végre egyesülhet a család, és amikor végre egymás mellett tolhatjuk a babakocsijainkat, miközben előttünk szívmelengetően biciklizik/rollerezik/görkorizik Sztella, Hetti és Hunor, akik már nagyon hiányoztak egymásnak. Megkönnyeztük a találkozást…

Gondos és a saját életét a legtávolabbi háttérbe szorító édesanya lévén mindenre gondoltam, ami a gyerekeimet illeti, de hogy magamnak is bepakoljak némi ruhaneműt (három bugyin, egy farmersorton és két pólón kívül), arra már nem futotta. Egy hét múlva, hosszas telefonos egyeztetés után hozott mindent utánam a férjem. Innentől a divat messze elkerül engem, nekem pedig eszem ágában sincs a nyomába eredni, ugyanis a férjem elfelejtette a tornacipőm. Minek? Úgyis egész nyáron mezítláb vagyok. De kit érdekelnek ezek a földi dolgok? Az együttlét hangsúlyos, a szeretet, ami összetart kicsit és nagyot, a béke, ami megszáll bennünket, ha találkozunk. Csak a mosoly a fontos, a hangos kacagások, a gyerekek viháncolása és a véget nem érő beszélgetések sora. Úgy vártuk már ezt a három hónapot, mint egy falat kenyeret, ám leköltözésünk után négy nappal komolyan elgondolkodtam azon, hogy életemben először Xanaxot íratok fel a háziorvosommal… 🙂

Ennyire nem szoktam mellélőni. Nyaralásunk első hete katasztrofális volt: Heszna és Mirkó nem igazán tudott integrálódni. Vagyis mindenük felborult, ami addig tökéletesen ment. Amióta megszülettek, egyszerre esznek, alszanak, vidámkodnak, sőt még a pelenkájuk is egyszerre lesz tele. Vakációnk első napjaiban ez csupán annyit változott, hogy az egyszerréből külön és egymástól teljesen független lett: ha Heszna ébren volt, akkor Mirkó aludt. Ha Heszna éhes volt, akkor Mirkó álmos. Amikor Mirkó derűs volt, akkor Heszna borús, és amikor Heszna nevetett, akkor Mirkó szomorkodott. A rendszerből összevissza kerekedett, a megszokottból szanaszét gömbölyödött. Hetti ébredés után azonnal kirongyolt homokozni a kertbe (mi másban, mint pizsamában?), sőt egyszer ki is szökött Bingóval az utcára, és mire rátaláltam, addigra összeszedett még két kutyát, három utcával arrébb. Elsőszülöttem a „kívül tágasabb” kifejezést szó szerint értelmezte, és csak este volt hajlandó fedél alá húzódni, eshetett az eső, süvíthetett a szél. Igazán önálló, szabad entitássá cseperedett, vagyis nagyban tett arra, amit kértem tőle, égetnivaló csirkefogó, csintalan huncutság vált belőle. Nem hazudtolta meg magát: igazi Mauglilány ezen a nyáron is, kizárt, hogy komolyan haragudjak rá. (Lefekvés előtt csapatostul költöztetem ki az ágyamba „fektetett” meztelencsiga családot, zuhanyzás előtt pedig ugrálva tessékelem ki azt a féltucat zöldvarangyot, akiket Hetti „megment”, mert hát minden hüllő védett).

Otthon – ahol csak egyetlen állat él velünk a lakásban- a reggeli első etetés mindig a férjemé volt, miközben én félig még alva, egy bögre kávéval a kezemben nyugodtan végiggondolhattam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Munka után esténként mindig intenzív segítség ő nekem, legyen szó vacsoráról, játszásról, fürdetésről, pszichiátriai alapellátásról. Hartán nélküle két hét elteltével sem volt időm rájönni, hogy anya vagyok-e vagy apa, a nap végére pedig azon töprengtem néhány pillanat erejéig, miután egyedül megtömtem, megmosdattam és álomba meséltem három kisutódom, hogy fürödjek, aludjak vagy inkább egyek. Egyszer olyan is volt, hogy a kádban ülve, műanyag ételhordóból hidegen ettem meg az aznapi ebédem. És ez most nem vicc. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megérzem a mi apukánk fizikai hiányát is. Reggel fél 7-től este 9-ig mindent tökegyedül csinálni három gyerekkel, miközben összesen hattal kerülsz kontaktusba, nehéz fizikai munkának számít, és bármilyen nemű ember legyen a talpán, aki kiborulás nélkül végigcsinálja. (Ha nem írtam volna: a mi családfőnket a munkája Pesthez köti, így ő sajnos csak péntekenként csatlakozik hozzánk és sajnos csak hétfő reggelig maradhat velünk). Napközben még csak-csak ment a türelem és mosolygás, de estére azért rendesen megitattam az egereket (merthogy szerintem Hetti még rágcsálókat is becipelt a házba).

Zitával még úgy is többet beszéltünk telefonon, hogy egymástól öt percre lakunk, ugyanis H&M kizárólag a saját kis utazóágyukban voltak hajlandók elaludni, de Kende sem tudott mit kezdeni a „sok jó ember, kis helyen is elfér” pereputtyi tételmondattal. Hettit és Hunit néhány óra után külön kellett választani, mert szerintük szórakoztató és tök kafa verekedni, de sok-sok nevetés után nyilvánvalóan sírás következett. Sztella ideig-óráig eljátszott az öccsével és az unokatestvérével, de nyolcévesen ő már kinőtt a legtöbb ovis játékból. Babázni viszont annál inkább szeretett, így sokszor valóban nagy segítséget jelentett nekem is és az édesanyjának is. Néha egészen belepirultam, hogy egy második osztályos kisiskolás jóindulatára szorulok. Sokszor azt sem tudtam, melyik gyereknek dugok főzelékes kanalat a szájába vagy ki az, aki anyának szólít, Zita hanyas sorszámú gyerekeket vitte fagyizni,én pedig melyik öt hónapost babusgatom. Hettinek most Zita is az anyukája lett, Sztella és Hunor meg picit az én gyerekeim is. Kende, Heszna és Mirkó pedig tulajdonképpen hármasikrek. Még azt is jó látni, hogy Zita nagyobbacskái és az én legidősebbem, ha arról van szó, a legnagyobb egyetértésben fognak össze ellenünk, s közösítenek ki bennünket, felnőtteket. Bármennyire nehéz is volt így együtt, sok-sok olyan perc is akadt egy napban, amikor a gyerekeinkre nézve olyan különleges tesós-anyás szentimentalitással, szemppillogtatva meghatódtunk. Szeretem, hogy így szeretik egymást ezek a csodasrácok. Szép kis furacsalád lettünk.

Egy hosszú hétvége és még hosszabb hétközbenek után elkezdem várni a pénteket ennek a hat gyereknek a társaságában. Hiányzott a férjem, és esténként bizony Hetti is gyakran elpityeredett, amiért nem az ő apukája olvashat esti mesét. Valósággal belebetegedtünk ebbe a deficitbe, mert a második hétvégén Hetti belázasodott, kereken 40 fokot mutatott a hőmérő, és gyakorlatilag minden kijött belőle. Nem sokkal ezután az én lázam is 39 fok fölé kúszott, még a WC-re is alig bírtam kitántorogni. Heszna és Mirkó láza is egy elég magas síkon vert tanyát a heves páros-fogzás miatt. Egy hosszúra nyúlt családi hétvégén remek vírusos torokgyulladással ajándékoztuk meg apát, aki nem győzte cserélgetni lehányt ingeit, adagolni az antibiotikumot kiskorúnak és nagykorúnak egyaránt, valamint egyes egyedül viselni gondját két nyűgös aprónak, akik a nagy összevisszaságban azért mégiscsak örültek, hogy legfőbb pártfogoltjuk általunk kényszerszabadságra ítéltetett. Hetti huszonnégy óra alatt meggyógyult, szerencsére se Nuli, se Mircs nem kapták el tőlem a betegséget, és nekem is sikerült felépülnöm másfél nap alatt – hiába, anya vagyok: betegszabadságom kizárólag órákban mérhető.

Őszíntén? Pocsék, inkább egész egyszerűen szar volt az első tíz nap. Aztán hamarosan valahogy mégis összehangoltuk magunkat, a gubancokat kifésültük, az akadályokat átugrottuk és a girbegurbákat kiegyenesítettük. Összecsomózódtunk.

És hogy hol a jéghideg koktél és a homokos tengerpart? Na, ők ketten egész biztosan máshol nyaralnak :-)